(Keserédes - második változat)
Ha végigolvassuk a költõ 1987 októberétõl 1989 márciusá-ig majdhogynem napi rendszerességgel papírra vetett rövid, ám annál lényegre törõbb feljegyzéseit, szabálytalan napló-ját (Kenéz Ferenc:A szabadulómûvész, Zrínyi Kiadó, Buda-pest, 1995,) óhatatlanul felidézõdnek bennünk személyes és közösségi fájdalmas tapasztalataink. Mert Ceausescu regná-lása idején mondhatni minden magyart megaláztak, romlás-ba döntöttek. De nem vagyunk egyformák, az egyik többet kibír, a másiknál alacsonyabb a tûrési küszöb, más-máskép-pen viseltük el, éltük át jogfosztottságainkat. Némelyekrõl valósággal lepergett a magyar mivolt gyalázása, másokat viszont öngyilkosságba kergetett a reménytelenség, a kilá-tástalannak tûnõ egyenlõtlen küzdelem.
A költõ erre megvetéssel, gúnnyal reagált:
Nem vagyunk elveszve.
Helye s felelõse megvan mindenkinek:
A Számontartás Istene legelteti rajtunk a szemét, s hízik kövérre,
mint egy nulla. A porkolábok derûsen harmonikáznak az esti violák közt, a szomszéd csendesen kimásol az ábécéskönyvbõl
egy feljelentést...
(Nem vagyunk elveszve) Erdélyben mindenki nélkülözött, de szenvedni az intelli-gencia, az író- és mûvésztársadalom szenvedett a legtöb-bet. Ami érthetõ, ha arra gondolunk, hogy a tollforgatók színe-virágának élet- és alkotói ideálja (sokuknál a kettõ ugyanegy) mindenekelõtt a nemzeti közösség
létállapotá-nak, múltjálétállapotá-nak, jelenének és reménylett jövõjének írói-mû-vészi kifejezése, az az értékteremtõ tevékenység volt, ami-nek a gyakorlásától a totális hatalom szinte teljesen meg-fosztotta. Attól tiltotta el, ami kisebbségben, jogfosztott-ságban a lehetõ legfontosabb mind a közösségnek, mind a neki elkötelezett alkotónak. Az ismétlõdõ és szigorodó til-tások dacára és annak ellenére, hogy a szocialista Magyar-ország legfelsõ politikai vezetése - erkölcsileg eléggé el nem ítélhetõ módon - évtizedekig, akartan, teljesen magá-ra hagyta a nemzet határon túlmagá-ra szakadt részeit, az erdélyi és a mindenhoni kisebbségi magyarok lelkiállapotának és aspirációinak legpontosabb barométere az írótársadalom, az irodalom volt.
Egyáltalán nem véletlen, hogy elsõként az õ soraiban érezték úgy a legtöbben, hogy szilenciumra, tétlenségre ítélve nemcsak méltatlan, de lehetetlen is élni. Az emberi méltóság és szabadság sárba tiprása ellen személyes dönté-sükkel tiltakozók közül sokan azt sem tudták, mit hoz majd számukra a jövõ, mégis arra törekedtek, hogy minél elõbb véget vessenek kiszolgáltatottságuknak.
Gyakoriak voltak akkoriban a gyötrelmes nappalok és a kínzó fehér éjszakák a transzszilván magyarok körében.
Kenéz Ferenc is úgy döntött, véget vet a megalázásoknak, családostól áttelepül Magyarországra. Épp a legdrámaibb idõszakban, akkor szánta el magát a nagy lépésre, amikor, a szándék bejelentését követõen, a hatalom nyomban eltá-volította munkahelyérõl a kivándorolni készülõket. Aki fel-került a véglegesen távozók listájára, az a központi és a he-lyi vezetõk, illetve a nacionalizmus mákonyával meghülyí-tett többségiek szemében „hazaáruló” lett. Nyilvánosan utálható, sõt, utálandó ellenség.
Akik a súlyosbodó nyomor és lelki tiprás ellenére is ott-hon maradtak (õk voltak a nagytöbbség), erkölcsileg és a megmaradás tekintetében helyesen, erényesen cselekedtek.
Mindegy, ki miért maradt. Azért-e, mert földje volt, és földjét senki sem veheti a hátára, vagy olyan volt a hivatá-sa, hivatala hogy - gondolva egyet - nem húzhatott
„nyúl-cipõt”, esetleg úgy gondolta, ha sikerül gyermekeit bizton-ságba helyezni, õ egyelõre marad; netán õsei csontjai, az emlékek kötötték elszakíthatatlanul az õsi röghöz, avagy elég erõt érzett magában ahhoz, hogy a reménylett gyõze-lem hitével továbbra is farkasszemet nézzen a Kimérá-val..., a lényeget illetõen mellékes. Aki maradt, puszta je-lenlétével is a helytállók táborát gyarapította, eleink vérrel-verejtékkel megvett õsi földjét õrzi.
A saját közösségbõl való kiszakadás tragikus mozzanatát jegyezte le az akkor még „nem-szabaduló” mûvész is, in-dító naplójegyzetében: „Évikéék egy éve tûntek el az éle-tünkbõl. Bábszínészek voltak, ötvenévesek. Ma érkezett tõ-lük az elsõ levél... Ausztráliából. Délután kirakjuk a föld-gömböt magunk el - s próbáljuk elképzelni: mit éreznek õk ott, ha kirakják a földgömböt maguk elé. Tudnak-e másho-vá nézni, mint erre az itt hagyott, pici földdarabkára, mely itt, ezen a mi földgömbünkön szinte észrevehetetlen?”
Voltak alkotók, akik kivárásra rendezkedtek be, és az asz-talfióknak dolgoztak - igaz viszont, hogy nagyon kevesen.
Tudniillik megfelelõ alkotói légkörhöz nélkülözhetetlen az értékteremtõ és a befogadó közti élõ kapcsolat, a túlnanról érkezõ folyamatos visszajelzés, különben az író, mûvész nagyon könnyen egy bénító, süket vákuumba kerülhet.
Az erdélyi magyar (alkotó) értelmiségi - döntõen - nem azért hagyta el szülõföldjét, hogy másutt kényelmesebb, jobb egzisztenciát biztosítson magának. Mindig is voltak és lesznek olyan emberek, akik a méltóságtól való meg-fosztottság megalázó állapotában nem tudnak, vagy nem hajlandók tovább élni.
Ha igaz az a megállapítás, hogy az író - kevés kivételtõl el-tekintve - nem igen tud, szívbõl, másról írni, mint annak a kö-zösségnek a küzdelmeirõl, bánatairól és örömeirõl, amelybõl maga is vétetett, akkor az is igaz, hogy a Magyarországra, vagy távolibb országokba távozott erdélyi alkotó személyisé-gek általában továbbra is ugyanazt a közösséget szolgálják, amelybõl kényszerûen kiszakadtak, amelyet akkor is ugyan-úgy szolgáltak volna, ha történetesen otthon maradnak.
A menni vagy maradni dilemmáját fájdalom és megráz-kódtatások nélkül nemigen döntheti el senki. Ugyan ki ne tette volna fel magában a szívbe markoló kérdést: szabad-e otthagynom azokat, akikkszabad-el sorsközösségszabad-et vállaltam?
Bonyolítja a helyzetet, hogy a menni vagy maradni kínzó kérdése nemcsak az egyén, a család és a közösség oldalá-ról közelíthetõ meg, hanem a közösség, a nemzetrész felõl is. Ráadásul mindezek még össze is fonód(hat)nak. Ha el-fogadjuk, hogy az egyén és a család vonatkozásában ez jobbára magánügy, a közösség tekintetében a kérdés így is megfogalmazható: Szabad-e cserben hagyni egy nemzet-részt akkor, amikor annak legnagyobb szüksége van a se-gítségre? De cserbenhagyás-e a kényszerhelyzetben tett lé-pés, ha, mint látjuk, egyféle belsõ kényszer hatására az író, a mûvész idegenben is ugyanazt a közösséget szolgálja, amelybõl fizikailag kilépett ugyan, de lélekben és cseleke-deteiben vele végleg eggyé forrott?
Kenéz Ferencet is gyötörte ez a gondolat: „Tegnap elég-gé nyomott hangulatban voltam. Most történt meg elõször, hogy felmerült bennem a kétely: jól teszem-e, hogy elme-gyek? Hogy valós értékrendszer-e az, melynek nevében-je-gyében el akarok menni? Hogy nem az önmegvalósítás könnyebbik vonalán haladnak-e majd gyermekeim azzal, hogy nem itt kell kiteljesedniük? Hogy a lényegi személyi-ségjegyeket nem provokálná-e ki jobban az itteni lét, mint majdan az odaáti? Itt talán nagyobb súllyal vetõdik fel a kérdés: ki vagyok, mire vagyok jó. Az önmegvalósítást nem segítik mellékes tényezõk. Az eredményt nem tapsolja meg a látszat. A diadalt nem kíséri a mámor. Megcsináltad, te vagy, magad vagy - ennyi. Nincs apparátus, mely a viszonylagos eredményt is teljesítménnyé tupírozhatná. Itt -láthatólag - nincs hatása annak, amit csinálsz, éppen ezért lényegibben vetõdik fel a kérdés, hogy van-e értelme? Úgy, általában - s a te számodra is!”
Nem mindenféle helyben maradás feltétlen helytállás. A helytállásnak nem a fizikai jelenlét az egyetlen és legfõbb ismérve. A helytállás tudatosságot feltételez, átgondolt
küzdelmet jelent egy magasabb rendû célért. Vannak dol-gok, amelyekért valóban csak helyben lehet eredményesen küzdeni, de vannak olyan helyzetek is, amikor a kitûzött célokért másutt lehet eredményesebben síkra szállni.
Egy szó, mint száz: túl bonyolult dolgok ezek ahhoz, semhogy megkísérelnénk, akár csak futólag is, megnyugta-tóan megválaszolni.
Azt sem feledhetjük, hogy mindenkinek magának kell a végsõ elszámolást elvégeznie. Az is igaz, hogy az embert mindig tettei alapján kell és szabad megítélni.
Kenéz Ferenc a tények hû rögzítésével, kétség kívül igen jó szolgálatot tett közösségének. A történelmi pillanat, melynek naplófeljegyzései egyféle gyorsfényképe, és az õszinteség, amellyel kötetté duzzadt vívódásait papírra ve-tette, dokumentumértékûvé teszik drámai vallomását.
Agyoncsépelt közhely, hogy az erdélyi magyarság össze-hasonlíthatatlanul többet tud a románságról, mint a romá-nok mirólunk. Az eltelt nyolcvan évben erdélyi magyar költõk, írók rengeteg román irodalmi alkotást fordítottak magyarra. A fordítók táborát gazdagította Kenéz Ferenc is, aki több román költõ versét ültette át anyanyelvünkre. Szép és hasznos gesztus lenne, ha most - a viszonzás s a tisztes-ség jegyében - valamelyik román kolléga lefordítaná anya-nyelvére a költõ és újságíró szabadulómûvész „naplóját”, hadd ismerje meg a többségi románság is a kisemmizettek lelki állapotát, azokat a véget nem érõ megaláztatásokat, amelyeket szülõföldjükön kellett, magyarságuk miatt, el-szenvedniük.
Van ennek a kötetnek egy mûfajilag elkülönülõ bevezetõ és befejezõ része, melyekbõl versekbe szublimáltan ismer-hetjük meg a szenvedések és a szabadulás lépcsõfokait.
A kötetet bevezetõ Kolozsvári verseka belsõ világ hábor-gásai, jajkiáltásai, egy vergõdõ lélek kétségbeesése és a fel-ismerés, hogy nincs más út, csak a kifelé vezetõ.
A bevezetõ versciklus ellenpontjaként a Budapesti versek zárják le a kálváriás idõk szenvedéseit, a szabadulás fel-emelõ érzésével, és egy másik-világba-dobottság
szoron-gásaival. A világba-dobottság skizofrén állapotát anticipál-ják a magyar konzul Kenézhez intézett baráti szavai és a költõ meghökkenése is: „Majd, ha otthon lesztek - mondja László -, ott majd talán jelent valamit, (tudniillik, hogy Kenéz Ferenc 19401944 között magyar állampolgár volt -A.K.) - talán könnyebben kapod meg majd az állampolgár-ságot”. » Majd ha otthon lesztek « - hallom a fülemmel, s ez a pár szó ott kóvályog bennem, mintha teljesen üres len-nék, úgy kóvályog ez a néhány szó bennem. » Hogyhogy otthon? «Hiszen ez a szó eddig úgy élt bennem, mint » itt-hon «. Nem kereste bennem a helyét eddig ez a szó. » Hi-szen nekem itt az otthonom! « - mondanám, miközben ép-pen azért lépek most, mert hiszen itt nincs otthon. Ilyen ér-telemben nincs kiépülve bennünk a haza fogalma. Mi egy-elõre nem azt érezzük, hogy haza megyünk, hanem azt: Ma-gyarországra, amelyik a magyarok hazája.”
A zsigerekbe évõdött kitaszítottság, a magány, a világba dobottság csillapíthatatlan borzongást kelt az olvasóban:
Mintha zuhanástól félnének, mindannyian, külön-külön is valami tömeges zuhanástól,
mintha bármely pillanatban, bárhol megnyílhatna a történelem csapóajtaja,
s aki épp ott van, az azonmód zuhanni kezdene lefelé. Valahova oda, ahová
már csupán összetört lélekkel és csontokkal lehetne leérkezni, mintha bármikor, bárkit, bármelyik
pillanatban kizuhinthatna, mélybe hajíthatna a történelem...
(Tizennyolcadik budapesti vers) Lehetséges-e, hogy valaki hazára talál, mégis fészektelen marad?...
Nyelvünk és Kultúránk, 112.