Várad sosem volt érdektelen hely, ha költészetérõl esett szó. Most sem az. - jegyezte meg Gálfalvi György iroda-lomtörténész.
Valóban, Janus Pannonius, az európai humanista költészet kiemelkedõ alakja, váradi volt. Nagybátyja és nevelõje, Vitéz János a kor jelentõs humanistája, író és politikus.
A legújabb kor irodalmi életének pezsgését Ady jelenléte határozta meg a „Pece parti Párizs”-ban. AHolnap (1908-1911) írói közössége és az általa kiadott két versantológia, A Holnap(1908, 1909) „a modern magyar irodalom egyik elsõ csoportos jelentkezése volt”. Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emõd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka tették ran-gossá verseikkel a nevezett gyûjteményt. Túl azon, hogy ál-lást foglalt a kortársi irodalom modern törekvése mellett, a kiadvány észlelhetõen befolyásolta a korabeli irodalmi köz-tudatot is.
A társaság tagjai korszerûen és merészen gondolkoztak.
Ady és Juhász Gyula 1908 õszén a nyilvánosság elõtt tett hi-tet a modernség mellett, „az új tartalom és forma iránti nyi-tottságról és érzékenységrõl vallottak”.
AHolnapIrodalmi Társaság Nagyváradot a korabeli ma-gyar irodalmi élet fontos színhelyévé tette. Sajnos, nem soká-ig. Juhász Gyula távozásával Nagyváradról a Holnap Irodal-mi Társaság mûködése megszûnt.
De azt a tüzet, amit Ady zsenije és a többiek tehetsége gyúj-tott, sohase hagyták kialudni a város késõbbi literátorai. A váradiakban csillapíthatatlanul tovább él(t) egyféle nosztalgi-kus vágy a tovatûnt dicsõ múlt iránt. Ha a parazsat lángra lob-bantani nem tudták is - ezt fõleg a mostoha körülmények nem tették lehetõvé! -, az Ady és Juhász Gyula nevével fémjelzett irodalmi csoport kimagasló teljesítménye hivatkozási alapot, mércét jelentett a késõbbi író nemzedékeknek. Felnéztek rá-juk, kellõ tisztelettel és felelõsséggel viseltettek irántuk.
A nagy cezúrát, ami minden késõbbi álmot szertefoszla-tott, Trianon hozta. Az akkor kapott seb máig vérzik, a sokk traumájától az anyaországiak is szenvednek. Hát még az el-szakított területeken élõ nemzettestvérek, ahol a „magyarta-lanítás” nyolcvan éve szünet nélkül s mind durvábban fo-lyik. A határ menti városok és falvak elrománosítása már az ötvenes években elkezdõdött. A magyar oktatás módszeres elsorvasztása, a magyarság egzisztenciális tönkretétele, a legtehetségesebb fiatalok el-, kiûzése mind-mind odavezet-tek, hogy a századelõn oly élénk irodalmi élet hihetetlen mértékben meggyengült a Partium fõvárosában.
Pedig az Erdély kapujában fekvõ Várad régi kapocs volt
„Kelet” és „Nyugat” között, valósággal összekötötte az anyaországot a történelmi Erdéllyel. Kolozsvár, Marosvá-sárhely és Budapest között Nagyváradon át vezetett az út, szellemiekben is.
Vezetett, mondom, mert az eszméknek, mûvelõdési érté-keknek az a természetes áramlása, ami, ha kisebb zökke-nõkkel is, addig állandónak volt mondható, a trianoni dik-tátummal egyszeribe megszûnt. A hirtelen megnagyobbo-dott Románia politikai elitje igyekezett elvágni minden szálat, ami az erdélyi magyarokat összekötötte a megma-radt országgal. S ha ezt a szándékukat nem tudták is mara-déktalanul azon nyomban valóra váltani, óriási vérveszte-séget és általános legyengülést okoztak vele.
Az elmúlt nyolcvan esztendõben a váradi irodalomked-velõ közönség már azért is hálás volt, ha idõnként egy-egy lapot sikerült indítani, vagy ha a helyi költõk, írók egy-egy gyûjteményes kötettel meglepték õket.
Ma sincs ez másképp. „Irodalmi folyóirat híján - írja a költõ-szerkesztõ Gittai István - a Nagyváradon induló, il-letve már elindult költõk, írók többnyire árván, tétován szédelegnek, vagy más városban, országban próbálnak sze-rencsét. (...) De hogy mégse legyenek annyira árvák, a raj-ban érkezõ ifjú poéták falkába, irodalmi körbe verõdtek, s péntek esténként a maguk módján hétrõl-hétre megváltot-ták a világot.”
A váradiak mindig igyekeztek kihasználni minden adó-dó lehetõséget a túléléshez. A Varázslataink (1974), a Hangrobbanás(1975), a Kimaradt szó(1980), az Ötödik évszak (1980), az Alapmûvelet (1985), a Gyakorlótér (1989), a Fagyöngy-kötetek és a Fekete Madonnák (1999) címû versgyûjtemények a bizonyság az elhiva-tottságra, jelesül az a tény, hogy a váradi költõk szembe-tûnõen komoly súllyal szerepelnek a jelzett gyûjtemé-nyekben, követõiként aHolnapés a Tíz Tûz(1939) anto-lógiák helyi szellemiségének. Így látja ezt Gittai István és így érezzük mi is.
Az elmúlt bõ tíz év szabadabb légköre megmozgatta a vért az elzsibbadt tagokban. A rég elszakított szálakat kez-dik újra összekötni Váradon. Ha Romániában valamelyest enyhülne a gazdasági nyomor és az alkotók legalább egy önálló magyar könyvkiadót mûködtethetnének, sokkal gazdagabb lenne a begyûjtött termés.
Anyagiak híján azonban valódi bravúr talpon maradni.
Ilyesmi csak példás összefogással, egyet akarással lehetsé-ges. Jó jel, hogy a Budapesten észlelhetõ marakodásnak, kölcsönös utálkozásoknak Nagyváradon nincs se hagyo-mánya, se nyoma. Az írók, költõk nemcsak békésen meg-vannak egymással, hanem kölcsönösen bátorítják, segítik, sõt szeretik egymást. Egy táborba tartoznak, de nem verõd-nek szekértáborokba.
Ígéretes lehetõségek híján a sikeres kitörési kísérletek mind alulról jövõ kezdeményekbõl születtek. Így keletke-zett a Péntek esti szabadságunkcímû kötet is, amely a het-venes, nyolcvanas évek Ady-köri történéseit örökítette meg.
Nyomtatott irodalmi folyóirat híján azonban sok ígéretes tehetség rövid tündöklés után eltûnt. Jóval kevesebben vannak azok, akiknek szerencsésebben alakult az alkotópá-lyájuk. Három váradi költõ ma már könyvkiadót irányít Budapesten. Mások idegen nyelvi környezetben - Frank-furtban, Göteborgban - forgatják hûséggel a tollat, próbál-nak megmaradni magyarpróbál-nak.
1990. februárjában végre teljesült a váradiak hetven éve áhított vágya, útjára indult aKelet-Nyugat címû folyóirat.
De a felbuzgó lelkesedés hamar alábbhagyott. Másfél év alatt 20.000-rõl 3.000-re csökkent a példányszám, hetirõl havi lappá, majd periodikává zsugorodott, hogy ‘95-ben, érdeklõdés híján, megszûnjön az áhított folyóirat. Így aztán az irodalomkedvelõknek csak a Bihari Naplónapilap hét-végi mellékletekében (Szó-Kép-Hang-Szín) maradt elõbb egy, majd két oldalnyi közléstér. De mára ez is megszûnt, mert az új laptulajdonos „hallani sem akart irodalmi mel-lékletrõl”.
Ilyen körülmények között merült fel 2001. februárjában az Ady Kör újraindításának és a Váradykon (Nagyváradi Ady Társaság, 2002.) versantológia megjelentetésének az ötlete.
Az Ady nevét is magában foglaló szokatlan címû gyûj-temény szerkesztõje, Gittai István szerencsés kézzel nyúlt a versanyaghoz, ami cseppet sem meglepõ, hisz maga is lassan korosodó élvonalbeli váradi költõ. Okosan szer-kesztett, kerek egész antológiát tart kezében a verskedve-lõ olvasó.
A vaskos kötetben huszonkét költõ szerepel egy-egy verscsokorral. Egyaránt helyt kaptak benne az „öregek”
(Fábián Sándor, Gittai István, Morvay László...), a derék-had (Tüzes Bálint, Pataki István, Zudor János, Barabás Zoltán...) és a fiatalok (Nagyálmos Ildikó, Ferenc Zsolt, Fried Noémi-Lujza, Sall László...), páran pedig most je-lentkeztek elõször „hivatalosan”. A kötetbe foglalt költõk közül egynéhányan nem Váradon élnek, elszármaztak, át-települtek Magyarországra, de a szívük csücske Várad ma-radt: kitörölhetetlenül beléjük ivódott a Körös-parti város különös hangulata.
Mi fogja össze õket, mitõl váradiak az antológia költõi?
Az azonos helyszín, a város hangulata, a hely szelleme, a közös hagyományok és tapasztalatok, a rokon életélmé-nyek, az azonos, de más-máshogyan megélt élettények...
Van, akinél a múló idõ, a lét-nemlét örök antinómiája
do-minál. Van, akit a szabadjára engedett tudás, az ellenõrizet-len szuperenergiák potenciális (?) veszélye nyugtalanít, ag-gaszt. Másoknál a felelõtlenség tenyészete, burjánzása a vissza-visszatérõ motívum. Kevesebb a megélhetõ jövõben bizakodó szerzõ. Gyakori vendég a tollak hegyén a nyug-talanság, az idegenség és a társtalanság érzése, illetve a biztonság, a bizonyosság utáni sóvárgás.
Nem csupán kortünet, sokkal inkább a kisebbségi lét-helyzet következménye, hogy a szerzõk tekintélyes részé-nél fenyegetõen magasra szökött a negatív életérzések hi-ganyszála. Szomorú tény ez. De percig se feledjük, hogy a történelem nem lezárt, befejezett, változatlan és megvál-toztathatatlan események tárháza, hanem folyamat...
Sapienti sat!
Confessio, 2002., 4.