mégoly apró rezdüléseit is központilag irányították. No nem valami bölcs gazdasági szándéktól vezérelve, hanem kifejezett politikai célzattal. A pártközpont határozta meg, mely városokba kik költözhetnek. A kiszemelt magyar többségû, jellegû erdélyi településeket zárt városokká nyil-vánítva csak román családokat költöztettek, hogy a helysé-gek etnikai összetételét, a magyar lakosság rovására, hihe-tetlen rövid idõ alatt, szinte a felismerhehihe-tetlenségig meg-változtassák. Ugyanennek a leplezett célnak a szolgálatába állították a szocialista iparosítással egyidejû nagyarányú tömeglakás-építést. Az újonnan létesített ipari egységekbe nem a környékbeli településekrõl toborozták a munkaerõt, amint az természetes lett volna, hanem a Regátból és Moldvából dobták át Erdélybe százezer számra a képzetlen se munkás, se paraszt tömegeket. A jobb megélhetés remé-nyében jöttek is családostól, pereputtyostól.
Kolozsvárt a negyvenes évek elején még ritkán volt hall-ható román szó, hivatalos közlés szerint 2002-ben a lakos-ságnak már kevesebb mint húsz százaléka a magyar. Még arra is kiterjedt a figyelmük, hogy egy-egy lépcsõházba hány magyar család költözhet, hány lakhat, de azok sem egymás mellett, hanem román famíliák közé ékelve.
Ugyancsak az állam döntötte el, hogy az iskolák abszol-venseit, kivált az egyetemek, fõiskolák végzettjeit mely vi-dékekre, hova helyezzék ki, hogy a szellemi irányítók nél-kül maradó magyar közösségeket minél inkább elbizonyta-lanítsák. Álljon itt bizonyságul barátom kálváriás kihelye-zésének története, aki így kezdte mondandóját:
„Abban az évben a filozófia szakon végzetteket Moldvá-ba, Jászvásárra (Iasi) terelték össze a betöltendõ helyek szétosztására. Száznál több filozoptert három egyetemi köz-pontból, Bukarestbõl, Kolozsvárról és Temesvárról. Amikor
tizenhetedikként a bizottság elé kerültem, még két betöltet-len hely volt a felsõoktatásban, egy tanársegéd állás a ma-rosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, és egy a jászvásári Politechnikai Intézetben (Magyarországon Mû-egyetemnek nevezik). Magabiztosan léptem a bizottság elé:
- A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet kérem! - mondtam.
Az már nem létezik... Úgy is mondhatnám, „elkelt”... -közölte az elnök. - Azt már elõbb elvitte valaki... De itt van a iasi Politechnikai Intézet... - ajánlotta készséggel.
- Köszönöm, de én nem Iasit, hanem Marosvásárhelyt kérem. Erdélyi, kolozsvári vagyok.
- Mondtam már, hogy nincs! - szólt rám rendreutasítóan.
- Az lehetetlen - erõsködtem -, hisz mi azon nyomban ki-húztuk a kiválasztott helyeket az ajtóra kifüggesztett listán, és Vásárhelyt még senki sem választotta. Ha kételkedik bennem, kérdezze meg a kint várakozó kollégákat!...
- Mi a fene, tán csak nem maga fogja megmondani, mit tegyek!?... Azt hiszem, elég világos és érthetõ voltam:
Marosvásárhelyt már elvitték! Ismétlem, válassza a iasi Politechnikát! - mondta erélyesen. Majd hozzátette: - Ha akarja...
A másodperc töredéke alatt átfutott az agyamon: „Mi az úristent keressek én ebben a román tengerben!?”
- Köszönöm, de nem kérem! - válaszoltam keserûen.
- Hallatlan! - szólt színlelt felháborodással -, felajánlok neki egy ragyogó állást, õ meg visszautasítja! ...Tudja ki maga!?... Egy...! - igyekezett meggyõzni „jóságáról”, va-gyis maga alá gyûrni a - mint késõbb kiderült - pontos uta-sításokkal ellátott bizottsági elnök.
Tudtam, hogy itt nem babra megy a játék. Aki egyszer aláírja a kihelyezési okmányt, az akár ott is rohadhat, ha a fõnöke nem hagyja jóvá a transzfer-kérelmét. De ha bele-egyezne is a távozásába, ugyan hova mehetne szerencsét-len, hisz - a magyar jellegû, túlsúlyú vidékek programszerû elrománosítása miatt - magyar tanárt, mérnököt, értelmisé-git csak elvétve fogadtak magyar településeken Erdélyben.
Gyakoribb eset volt, hogy aki nem bírta tovább - lemond-va a diplomájáról - eltûnt, lelépett. Mint agrármérnök isme-rõsöm is, akit abban a faluban, ahova kihelyezték, egy avasi paraszt az ablakon behajolva akarta orvul hátba szúrni, mi-közben albérleti szobájában, háttal a nyitott ablaknak, szlo-vák háziasszonyával beszélgetett. Csak az asszony lélekje-lenléte mentette meg az életét, aki, megpillantva az ablakban villanó kést, hirtelen félrelökte. Szegény fiú, olyan sokkot kapott, hogy másnap örökre eltûnt a faluból. Felszállt a nagybányai gépre, és hazarepült Kolozsvárra. Ahol a mun-kakerülés vádjától és attól való félelmében, ha megtalálják, nehogy visszakényszerítsék a faluba, jó ideig bujkált. Ké-sõbb mérnöki oklevelét letagadva helyezkedett el nevetsége-sen kis fizetésekért különbözõ kócerájoknál, remélve, hogy ott nem fognak utánanézni tényleges iskolai végzettségének.
Késõbb a gyilkossági kísérlet okára is fény derült. A helybéli ember bevallotta, azért akart végezni a mérnökkel („domnu injinyer”), mert õ is és falusfelei is azt hitték, hogy a mérnök, illetve a falu elöljárósága fosztja meg õket földjüktõl, kényszeríti be a kollektív gazdaságba.
Mint ifjú házasba, ekkor már zsigereimbe fészkelte ma-gát a hallomásból szerzett sok keserû „tapasztalat”, és a kétségbeesés, nehogy hasonló csapdába essem, ami - a bizottság ítélõszéke elõtt állva - újabb rohamra ajzott:
- Elnök elvtárs -, mondtam a felindultságtól rekedtes hangon - a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti In-tézetben meghirdetett állásnak meg kell lennie, azt még senki sem választotta ki. Kérem Marosvásárhelyt! Jogom van hozzá!!!
Most már kiabáltunk egymásra.
Ekkor a bizottságból felállt és hozzám lépett kísérõ pro-fesszorunk:
- László -, szólt halkan, de feldúltan - maga látja mi fo-lyik itt, azt ajánlom, válassza Aradot, az mégiscsak Erdély.
Különben is magának itt van a papírja a minisztériumból -mutatott a bizottság asztala felé. - Magát kéri az aradi lap szerkesztõsége.
Én, persze, tudtam errõl az iratról, hisz közel egy évvel elõbb azzal keresett meg két szerkesztõkolléga az aradi Vörös Lobogótól: tudják, hogy irogatok, olvasták írásai-mat, több tanárom véleményét is kikérték, ha végzek, nem mennék-e le hozzájuk újságírónak? Abban állapod-tunk meg, ha nem kapok jobb helyet, hozzájuk szerzõ-döm. Ezért követelem most - jelek szerint teljesen re-ménytelenül - Marosvásárhelyt.
Alig tíz perccel késõbb a iasi Politechnikai Intézet is gazdára talált:
- Megmentettél! - ölelt át boldogan az a moldvai évfo-lyamtársam, aki utánam lépett a bizottság elé. - Köszö-nöm, hogy nem Iasit választottad! - hálálkodott.
Õutána egy regáti kolléga nyomta le a bizottsági terem kilincsét. Kilépve a helyiségbõl, õt is megkérdezték az aj-tó elõtt toporgók:
- Te mit választottál?
- Institutul Medico-Farmaceutic din Tirgu-Mures. Va-gyis a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intéze-tet... - válaszolta vigyorogva.
Két nappal késõbb már Marosvásárhelyen voltam. Gáll professzor, az Elméleti Tanszék tanszékvezetõ tanára ezekkel a szavakkal fogadott:
- Sajnálom, hogy nem maga került hozzánk, de mi ha-tározott utasítást kaptunk a minisztériumból, hogy az in-tézetben erõsíteni kell a román részleget, ezért minden-képpen román ajkú végzõst kell kérnünk. Még az sem baj, üzenték, ha nem filozófiát végzett az illetõ.
Aradon egy hónap múlva kellett volna jelentkeznem.
De még volt egy esélyem. A Kolozsvári Rádió igazgatója - akkor már három éve külsõ munkatársuk voltam - azzal bíztatott, hogy felvesz, mihelyt mód nyílik rá. Addig is dolgozzam keményen. Bizonyítsak. Gürcöltem is any-nyit, mint három szerkesztõ, hisz a baba már erõsen ko-pogtatott, s egyéb jövedelmünk nem lévén, az éhbért is alig fedezõ honorárium mindenképpen segítséget jelentett a családnak.
Két hónappal késõbb a kolozsvári Babes-Bolyai Egye-tem futára csönget lakásunk ajtaján. Borítékot hoz azzal az utasítással, hogy választ kell vinnie. Volt professzorom, aki Jászvásáron jó szívvel Aradot ajánlotta figyelmembe, hisz az „mégiscsak Erdély”, arra kért, még aznap keressem meg a tanszéken.
- László - mondta jólelkûen -, állítsa össze gyorsan a dossziéját, és haladéktalanul jelentkezzen a kolozsvári Po-litechnikai Intézet Elméleti Tanszékén. Ugyanis a kollégá-ja, Teo, visszakerült a Babes-Bolyai Egyetem filozófiatör-ténet tanszékére, így a Politechnikai Intézetben megürese-dett állás - érdemjegyei alapján - magát illeti.
Grigoras, az intézet tanszékvezetõje nem tud hova lenni az „örömtõl”, hogy én kerülök hozzájuk. Ám ahhoz, hogy engem is eltöltsön ugyanaz a boldog érzés, fel kell utaznom Bukarestbe, mondta, hogy a Tanügyminisztérium átkérjen Aradról Kolozsvárra.
- Professzor elvtárs, én kész vagyok akár már holnap el-utazni - közöltem reménybeli fõnökömmel -, de szükségem lenne egy nyilatkozatra, miszerint az intézet engemigényel.
- Nem kell ide semmiféle papír - szólt legyintve -, hisz az egész csak egy kis formaság!
A minisztériumi szoba ajtaja elõtt jókora tömeg. Ki tudja, mire várnak ezek is, gondoltam, és egy vidéki gyanútlansá-gával bekopogtam.
- Ne fárassza magát - szólt rám a sorelsõ -, az ajtó be van zárva.
Csoda történt vagy lekopogtam valamilyen belsõ egyez-ményes jelet, nem tudom, de tény, hogy egy finom asz-szonykéz már igen-igen gyönge volt ahhoz, hogy a résnyi-re nyitott ajtót becsukja...
Az ügyintézõ hivatalnok hihetetlenül „operatív” volt: ad-dig a hivatal szóba se áll velem, amíg nem viszem a Mû-egyetem igénylõjét.
- Ostoba bürokraták! - morgott a „hiób hír” hallatán Grigoras professzor. - De ne nyugtalankodjék, minden ide-jében elintézõdik.
Hónapok teltek el teljes kilátástalanságban. Egy nap az-tán összefutok Teoval, azzal a volt évfolyamtársammal, akit bár az egyetem filozófiatörténet tanszékére szántak,
„átmenetileg” mégis a Politechnikán kötött ki, mert kihe-lyezésünkkor váratlan telefon érkezett a bizottsághoz azzal az utasítással, hogy X csemetéjét mindenképpen a Babes-Bolyaira kell helyezni. De hova, hisz az egyetemen csak egyetlen hely volt a filozófiatörténet tanszéken, ahova már megvolt a jelölt, Teo!? Rövid susmus után a bizottság egyik tagja távozott a terembõl, és egy borbély öt perc múl-va már jött is a „válasszal”. X szeme világát bedugták a Teo helyére „filozófiatörténésznek”, õt pedig átpasszolták a kolozsvári Politechnikára. Idõközben viszont - mert mire nem képes a hatalom, ha akarja!? - tényleg létrehoztak egy plusz állást az egyetemen az agyonpátyolgatott csemeté-nek. Így Teo visszakerülhetett az õt megilletõ filozófiatör-ténet tanszékre, üresen hagyva a Politechnikán azt a helyet, aminek jó szándékú professzorom szerint - érdemjegyeim alapján - én lettem volna a boldog várományosa.
A Teoval való találkozásom azonban teljesen új fordula-tot hozott helyzetem alakulásában. Örömében-e, hogy vég-re vég-rendezõdött a dolga, vagy más miatt, nem tudom, de tény, hogy aznap délelõtt kollégám meglehetõs kapatos, ennélfogva igen közlékeny volt.
- Gyere, üljünk be valahova! - indítványozta -, szeretnék mondani neked valami nagyon fontosat.
Beléptünk hát a „Három Tetû” névre hallgató köpködõbe (mi neveztük el így), amely kocsmának is utolsó volt, de legalább zsebünkhöz szabott.
- Ide figyelj - kezdte Teo -, megmondom neked õszintén, semmi esélyed, hogy a Politechnikai Intézetbe kerülj. Teg-nap ott voltam azon a tanszékülésen, ahol, amikor a neved elhangzott, a rektor kijelentette: „Nu-mi mai trebuie inca un bozgor!”, „Nekem ide nem kell még egy hazátlan.“ Az-az magyar.
- Tényleg ezt mondta? - hüledeztem. - Hivatkozhatom rád?... Mert én utánajárok ám ennek!...
- Nyugodtan, nekem úgy se árthatnak már.
A Megyei Pártbizottság Propaganda Osztályának vezetõ-je, aki az arisztotelészi szillogizmusra meg a logika tudo-mányának egyéb csodáira okított az egyetemen, és történe-tesen õt rendelték ki megfigyelõnek államvizsga dolgoza-tom védésekor, azt kérdezi a vizsgáztató professzortól, mi-közben én Platón állameszméjével birkóztam:
- Lászlót nem tartjátok itt a tanszéken?
- Szeretnénk, de, sajnos, nincs hely.
Hely, persze, volt, csak nem nekem, hanem Teonak, aki-nek kétszeres elõnye volt velem szemben, román volt és évfolyamelsõ.
Ha már úgy is az egyetemen szeretett volna látni - gon-doltam, amíg a málnaszörppel ihatóvá varázsolt bûnrossz monopolt szürcsöltük Teoval - , mi lenne, ha felkeresném a hivatalban, és elõadnám neki legújabb esetemet?
- Olyan isten nincs! - mondta másnap volt tanárom a szo-cialista etika felsõbbrendûségébe vetett rendíthetetlen bi-zalommal, miután elõadtam neki legújabb sérelmemet.
- Ide rendelem az egész brancsot! - erõsködött. És a rá-következõ nap tényleg magához hívatta a mûegyetem rek-torát, a tanszékvezetõt, aki annyira „szerette volna”, hogy én kerüljek hozzájuk, és a párttitkárt.
- Menj be ide! - szólt, s a szomszéd helyiségre mutatott, amikor a kapus jelezte a vendégek érkezését. - Nem csu-kom be az ajtót... - tette hozzá érthetõ célzással.
A jogegyenlõség szocialista szlogenjeivel teletûzdelt pa-rázs szócsata ugyancsak keménynek tûnt effélékhez addig nem szokott fülemnek.
A vendégek távozása után volt profom meglehetõsen le-hangolt állapotban volt. Az a hír járta róla, hogy csak olyan
„kényes” kérdéseket vállal el, amelyekrõl eleve tudja, hogy gyõztesen kerül ki belõlük. És most itt van ez a hülye hely-zet, ez a szégyellni való fiaskó...
- Hallottad mit mûveltem velük!? - mondta mintegy ma-gát (is) igazolandó. - Ez a szemét tényleg nem fog fölven-ni több magyart!...
Így estem el ettõl a lehetõségtõl is, és lettem közel egy évig munkanélküli. Csak azért, mert magyar vagyok. Mert nem hagytam magam birkamód beterelni a nekem kijelölt karámba.
Ilyenszerû kálváriát nyilván nemcsak nekem kellett vé-gigjárni, hanem sok más nyakas (önérzetes?) kollégának is az évtizedek alatt a sokoldalúan fejlett szocialista Románi-ában. Annak a több-ezer erdélyi tanárnak, mérnöknek, or-vosnak, gyógyszerésznek... magasan képzett magyar értel-miséginek pedig, akiknek kiszolgáltatottságukban nem volt sem lehetõségük, sem elég erejük a siker reményében hadakozni, számottevõ része Moldva meg a Regát román tengerébe veszett. Vagy feladva diplomáját, angolosan le-lépett.
Rég behegedt seb ez. Amit most a bukaresti kormánynak a státustörvény kapcsán rendezett hecckampánya, a magyar kormány elleni hisztérikus kirohanásai téptek fel bennem.
Az a gyûlölettõl fûtött aljas hazugság, hogy - nyolcvan évi lelki és testi tipratásunk után - Magyarország a határokon túlra szakadt nemzettestvéreinek nyújtandó szerény anyagi támogatásával és lelki támaszával diszkriminálja a románo-kat. Márpedig - jelentették ki arcpirulás nélkül - a román al-kotmány értelmében az ország lakosságát, semmilyen téren, etnikai alapon semszabad diszkriminálni...
Vegytiszta balkanizmus!
Nyugati Magyarság, 2001. október.