Erdélybõl német honba települt Lurkó, alias György János szobrász- és keramikusmûvésszel. Jó volt visszaemlékezni azokra az évekre, amikor a kolozsvári Mátyás-házban, ahol az idõ tájt a Képzõmûvészeti Akadémia mûködött, (tanár és diák) együtt töprengtünk fontosnak és idõszerûnek ér-zett mûvészetelméleti kérdéseken. Ám ennél is nagyobb öröm tölti el a tanárembert, ha azt látja, hogy az egykori akadémiai hallgató idõközben igazi mûvészegyéniséggé fejlõdött.
Ez alkalommal is bebizonyosodott a „súly alatt a pálma”
igazsága: kihívásokra van szükség ahhoz, hogy az ember valamivé váljon. Nemes kompeticiókra, amelyek egyben azt is jelzik, ki hova jutott a mûvészet keskeny és rögös ös-vényén felfelé kapaszkodva. Élete delelõjére érve, Lurkó-nak nincs miért röstelkednie.
Ízelítõt kap(t)unk ezen a kiállításon abból is, hogyan lát-ja és láttatlát-ja e század- és ezredforduló gondlát-jait egy olyan mûvész, akinek nemcsak egy-két futó alkalom adatott né-pek és fajok kultúrájával ismerkedni. Amin természetesen nem a tovatûnõ jelenségeket értjük, hanem a lélek kimerít-hetetlen univerzumát.
Egyébiránt ha gondolatban végigfutunk az emberiség mûvészi önkifejezésének fejlõdéstörténetén, látni fogjuk, hogy a századok alatt a nagy alkotó egyéniségek hogyan összpontosítottak a „fecsegõ felszín” ábrázolása mellett (némelykor helyett) mind határozottabban a belsõ történé-sek kifejezésére.
Az irodalomban ezen a törekvésen a lélektani regény megjelenése lendített nagyot. A zenében: Mozartnál még a szépség a központi kategória, Beethovennél már a szabad-ság eszméje tölti be ezt a szerepet. Mozart égi harmóniái-nak szépsége elzsongít, hallván a csodás zenét, mennyei
béke tölti el szívünket-lelkünket. Beethoven felemel és le-sújt, s miközben bejáratja velünk az ég tündérkertjeit és a poklok bugyrait, elementárisan dübörgi, hogy a szabadsá-got, mely legfõbb érték, bármi áron ki kell vívnia a szenve-dõ embernek. Mert csak a szabad élet méltó hozzánk.
Hasonló törekvéseknek és teljesítményeknek a képzõmû-vészetben is tanúi lehetünk.
A történelmi tapasztalatok, az elszenvedett fiaskók okán - mint tudjuk - idõvel mind gyakrabban fészkelte be magát a lelkekbe a kétely: van-e értelme a tudósi, írói, mûvészi gyötrõdéseknek, vajon „Ment-é / A könyvek által a világ elébb?”
Lurkót is hasonló gondolatok, gondok nyugtalanítják.
Néhány szobrán például azt kérdezi tõlünk: mi lehet a fa-jon, bõrszínen, hiedelmeken, hiteken, ideológiákon és meggyõzõdéseken alapuló gyûlölködések indítéka, ho-gyan, miként tudnánk közösen úrrá lenni a pusztító indula-tokon, amelyek, sajnos, napjaink emberét minden eddigi-nél erõteljesebben érintik, jellemzik?...
A kiállítás anyagát figurális és félig-figurális, kvázi absztrakt alkotásokra oszthatjuk. Az elvont felé hajló mû-vek nehezebben hozzáférhetõk, az elvontabb tartalmak ki-hüvelyezése, pusztán újszerûségüknél fogva is, komolyabb erõfeszítést kíván. Ismerve a befogadói nehézségeket, a mûvész segítségünkre siet. Az egyik terem falán függõ raj-zon - párba állítva - két markáns vonal indázik. Ez az a for-rás, amelybõl Lurkó elvontabb szobrai megkomponálásá-hoz „ihletett” merített. A vonalszakaszok egymásmegkomponálásá-hoz való viszonyából, igazodásából születtek a kompozíciók egyes szimbólumai. Amíg az egyik vonal nyugodtan, békésen ka-nyarog, a másik ideges, hektikus. Bárhogy szeretnének
„egymásra találni”, ez csak nagyon ritkán, s csupán pilla-natokra sikerül. Jóllehet az emberi tulajdonságokat jelké-pezõ vonalakra azonos vagy hasonló erõk, impulzusok hat-nak, a reakciók mégis eltérõek. Mert merõben más a termé-szetük a gömbölyded, sima, lágy nõies domborulatoknak és homorulatoknak és megint más a kemény, szögletes,
ha-tározott férfias alakváltozatoknak. De így, feszültségektõl terhesen is, sõt csakis így alkotnak egységet. A kerekded duzzadó formák és az éles, szúrós, hegyes, ékszerû alak-változatok addig-addig keresik természetes helyüket, míg-nem egymásra találva szoborrá szervezõdnek.
Hát nem épp ilyenek vagyunk mi, emberek is? Férfiak és nõk, békések és békétlenek, gyûlölködõk és megbocsátók, heroikusak és alávalók...egymás ellentétei és kiegészítõi, akik világba dobott magányos páriaként sóvárogjuk a Tel-jességet és a Harmóniát, amitõl rútul megfoszttattunk.
„Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?”
(József Attila: Óda) Ugyanezt a gondolatot sugallja Platón is abban az õsi gö-rög mondában, amely szerint az eladdig egynemû embert, aki engedetlenkedéseivel kihívta maga ellen a sorsot, az istenek arra kárhoztatták, hogy hosszmentén kettévágva -ki-ki fél lábon ugrálva, bolyongva keresse másik felét, s csak azok legyenek igazán boldogok, akik megtalálják tö-kéletes másukat. De nagyon kevesen vannak ám azok a ki-tartók, akik képesek végigmenni a lehetõségek rögös útján, a többség beéri kompromisszumokkal. Ezért olyan sok a boldogtalan ember a világon - következtet a filozófus.
Tulajdonságaink - legfõbb jellemzõink. Éppúgy hozzánk tartoznak, mint az anyajegyeink. Mivel az egyének és kö-zösségek céljai, törekvései, a világszemléletek és életérzé-sek igencsak eltérnek egymástól, az életben sokkal több a súrlódás, ütközés, konfliktus, mint az egyetértés és a békés nyugalom.
Tisztesség ne essék szólván, a mûvészember is, termé-szetébõl fakadóan, exhibicionista. Mindenképp szeretné megmutatni magát. Szentül hiszi, hogy õneki feltétlen ki
kell mondani, megrajzolni, megfesteni, agyagba, kõbe, fémbe, fába álmodni a maga örömeit, fájdalmait, bánatait, gondolatait, vágyait. És azáltal, hogy megteszi, közösségi-vé avanzsálja belsõ énjét, az egyetemes szintjére emeli azt, ami addig partikuláris volt. Ilyen „vegykonyhában” kelet-keztek Lurkó mesteri munkái is.
Az élet visszásságait és beletörõdéseinket sûrítik egyet-len groteszk egységbe nem éppen derûs szürrealista szob-rai és szoborkompozíciói. A figurális szobrok közül a Gorgófejtõl, az erotika milliónyi konzekvenciáját sejtetõ Skorpió szobor-kompozíciótól, illetve a Néma kiáltás fáj-dalmas látványától valósággal megborzongunk. A mélysé-ges szenvedést árasztó gondozatlan fogazatú nyitott száj egy agyongyötört, földbe döngölt, végtelenül kiszolgálta-tott, ám a túlerõvel a szenvedések ellenére is farkasszemet nézõ egyén és/vagy közösség - talán az erdélyi magyar-ság!? - szimbóluma. Kétségbeesett jajszó és hittel vegyes remény abban, hogy a világ meghallja a segélykiáltást, és ha egy emberként összefogunk, véget vethetünk a szûnni nem akaró megalázásoknak, méltóságunk sárba tiprásának.
Lurkó intellektuális alkat. Nem áltat sem minket, sem ön-magát. Tudja és kimondja, hogy az élet harc. Szobrai ennek a küzdelemnek stációi.
Kapu, 2000., 8.