Tavaszy Sándor fájdalmas-szép gondolatát juttatja eszembe ez a könyv. (Kötõ József: Menet közben,Anyanyelvi Konfe-rencia - 2000.) „A mi sorsunk értelmét az újrakezdés mûvé-szete adja meg” - mondja a kolozsvári filozófus, teológiai professzor. Nehéz fátum. Balladás sors. De bíztató, hogy az újrakezdés képessége magában rejti a kényszerû létállapotok túlhaladásának elõfeltételeit, közös nekifeszüléssel pedig a biztosítékát is.
Menet közben, adja, találóan, könyve címének a szerzõ.
Ami diszkontinuitást és egyidejû folytonosságot jelent. Múlt-ra is utaló és a reménylett jövõt is magában rejtõ folyamatot sugall. Nemcsak vagyunk, hanem tartunk is valamerre. Meg-nyugtató. Mert - amint Gálfy Zoltán professzor mondta - ha nem történik semmi, abból nem semmi lesz, abból baj lesz.
Aki menet közben van, az részeredményekrõl számolhat be. Ezt teszi Kötõ is. Ám ha mégis felmerülnek bennünk bizonyos kérdések, azok nem a célra vonatkoznak, hanem inkább arra utalnak, hogy például idõarányosak-e az ered-mények a stratégia függvényében? Vagy hogy azok, akik felvállalták az erdélyi magyarság érdekképviseletét, laza-ságból, gyávalaza-ságból, kicsinyes érdekbõl vagy nemtelen megalkuvásból nem mulasztottak-e el nagyon fontos dol-gokat? Az ingoványon haladva jogos-szép elképzeléseink-bõl ellenfeleink (ellenségeink?) nem süllyesztettek-e el máris több mindent?
Ha az áhított sikerek helyett a fiaskók ütik fel gyakrab-ban a fejüket, a hiba nem a eszmében van, a baj forrása má-sutt keresendõ. Nyilván bennünk is. Mert a cél világos, egyértelmû, félreérthetetlen: magyarként emberhez méltó, szabad életet élni Erdélyben. Úgy, ahogy éltek volt eleink, ezerszáz éven át.
A diktatúra összeomlása óta eltelt tíz évben újfent (há-nyadszor, Istenem!?) meggyõzõdhettünk róla, hogy az
el-orzott jogok s javak visszaszerzéséért folytatott szabadság-harcban csak annyit vehetünk megint birtokunkba, ameny-nyit képesek vagyunk/leszünk kiharcolni magunknak.
Vajon az életminõség tekintetében elõbbre tart-e ma a magyarság Erdélyben, mint volt a diktatúra idején? Nem a megnyilatkozás szabadabb légkörére gondolok, mert az nyilvánvaló, hanem például arra, hogy a közösség érdekvé-delmi szervezete kihasznált-e minden lehetõséget? És ve-zetõi kényszerítettek-e ki újabbakat? Merthogy a politika közismerten a lehetõségek mûvészete.
Abban, gondolom, minden érintett véleménye megegye-zik, hogy bizonyos vonatkozásokban ma jobb a helyzet, mint tíz évvel elõbb, más területeken viszont rákmenetben vagyunk. Kisebb dolgokban engedményeket tett a bukares-ti vezetés, de alapvetõ kérdésekben mintha visszavont vol-na még abból a parányiból is. A sajtóélet kedvezõbb lég-körében például bárki szabadon elsírhatja bánatát, de vál-tozatlanul nincs önálló magyar egyetem. Márpedig „az egyetem egy társadalom értelmiségének a gyûlhelye..., az a szellemi centrum, amely biztosítja a közösség iránt elkö-telezett öntudatos értelmiség kialakítását, annak az értelmi-ségnek a felnevelését, amely nélkül nincs hiteles magyar oktatás középszinten, sõt alapfokon sem. A romániai ma-gyar társadalom lefejezett társadalom értelmiség nélkül.
Értelmiség pedig nincs jól szervezett, a magyarság iránt el-kötelezett felsõoktatás nélkül.”
Iskolaügyben - több írás tanúsága szerint - nincs elõreha-ladás, pedig az idõ sürget. Arra is figyelmeztet a szerzõ, hogy az önálló magyar egyetem újraindításáról lemondani vagy kompromisszumokkal beérni végzetes hiba lenne.
Ennek az igazságnak a magyarok között nemigen akadhat épeszû ellenzõje, ám a felismeréstõl a megvalósulásig na-gyon hosszú az út, amit ráadásul a hatalom eltorlaszolt, márpedig hitehagyott erõkkel akadályokat venni hiú áb-ránd, gyõzni pedig lehetetlen.
Ennél is nagyobb baj, hogy hiányzik az a védõburok, ami körülölelné és megóvná a magyarságot a bukaresti vezetés
módszeres rombolásaitól, lehetõvé téve az egyidejû zavar-talan(abb) és hatékony(abb) önépítkezést. Magyarán: nincs autonómia,sõt a gondolatnak határozott képviselete is hi-ányzik az RMDSZ legfõbb vezetõibõl. Ami azért tragikus, mert végzetes lehet.
Bár államtitkárként jelenleg kulturális és oktatási kérdé-sekkel foglalkozik, szerzõnk nem hivatásos politikus. Kö-tõ József irodalom- és színháztörténész, a két világháború közötti erdélyi magyar színjátszás egyik, ha nem épp leg-jobb ismerõje. Ezért is szentel könyvében - a történelmi visszapillantást sem nélkülözve - bõ terjedelmet az erdélyi magyar színjátszás nagy személyiségeinek, stációinak és fontosabb kérdéseinek.
Elsõ látásra szokatlannak tûnhet - különösen az anyaor-szági olvasók szemében -, hogy egy irodalomtörténész egyszer csak gondol egyet, a politika színterére lép, és me-rõben más eszközökkel folytatja azt a küzdelmet, amit év-tizedekig a betûk s a szép szó erejébe vetett hittel végzett.
Tudnunk kell azonban, hogy hivatásos politikusok híján Erdélyben az ilyesmi egyáltalán nem volt ritka dolog az el-múlt négy-ötszáz évben.
Kötõtõl sem volt idegen régebb sem a „politizálás”, a kö-zösség ilyetén szolgálata. A Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgjaként (valójában szürke eminenciása-ként), majd igazgatói minõségben, okosan lavírozva a dik-tatúra tilalomfái közt, hosszú éveken át õ ügyeskedte ki, hogy a város színházszeretõ közönsége megfelelõ szellemi táplálékot kapjon Thália érdemes szolgálóitól. Nem úgy, hogy õ egyedül döntötte el, milyen darabok kerüljenek az éves repertoárokba, hanem azáltal, hogy maga búvárolta fel, és gyõzte meg a döntéshozókat az ajánlott mûvek idõ-szerûségérõl. Jó visszaemlékezni rá, hogy még a legször-nyûbb években is felejthetetlen hangulatú színházi esték-nek, szellemi-érzelmi együttléteknek lehettünk részesei a Szamos parti színházban. Micsoda összhang, egyet-akarás uralkodott akkor ott, jellemzett színészt, közönséget, szer-zõt, rendeszer-zõt, kellékest!...
Szabadjon itt egy röpke kitérõt tennem. Kolozsváron két-száztíz éve játszanak színházat magyarul. Erdélyben a színháznak mindig nagyon komoly tudat- és közösségfor-máló szerepe, ereje volt. A Habsburg-elnyomás idején az elnémetesítõ törekvésekkel kellett határozottan szembe-szállnia a nemzeti eszméje, gazdag hagyományaink, saját(os) értékeink felmutatásával. E tekintetben azóta, saj-nos, nemigen változott a helyzet, sõt, ma még az egykori-nál is komolyabb feladat elõtt áll ez a nagyon fontos intéz-mény: hazafias nemzeti érzésben megcsökött, gyengélkedõ magyarjainkat kéne, a megmaradás érdekében, erõsíteni a szép magyar beszéd és az igazmondás erejével. Kellene!
De ennek korántsem mindenhol tesznek eleget. Kolozsvárt például, mint hírlik, a színház vezetõje erõsen elidegenítet-te a lakosságot ettõl a rendkívül fontos világi szószéktõl.
Mellõzve az erdélyi magyarsággal szembeni kötelességek teljesítését, a mûvészi munkában az egyéni ambíciók -nemzetközi fesztiválokon való részvétel, díjak megszerzé-se - kaptak/kapnak, az elfogadhatót, megengedhetõt mesz-sze meghaladó mértékben, érvényesülési teret. A helyi kö-zönség döntõ hányada ízlésvilágának, szokás- és érték-rendjének figyelmen kívül hagyása, az életfelfogásuktól idegen szemléletet, értékrendet sugalló darabok túltengése az éves repertoárokban a hagyományosak, az el- és befoga-dottak helyett, mélyítették el azt a szörnyûséges szakadé-kot, ami most 2000-ben Kolozsvárt színház és közönség közt tátong.
Aki pedig a köz érdekében védelmébe meri venni a „po-ros” mûveket, az könnyen ásatag, vízözön elõtti felfogású-nak találtatik. Kísérletezés nélkül nincs fejlõdés! - hangzik a színházigazgató részérõl a szigorú szentencia. Ez igaz.
De szabad-e abszurd, meg ilyen-amolyan avangárd dara-bokkal csömörig traktálni egy agyonsanyargatott, itt-ott már azonosságtudat-zavarral küszködõ magyar közössé-get, kísérletezõ színházzá változtatni Kolozsvár egyetlen magyar színházát? Kisebbségben a színháznak hangsúlyo-zottan szolgáló színháznak, az önépítkezés kitüntetett
fóru-mának kell lennie. Veszélyeztetett helyzetben önépítkezni nem a nagyvilágból egyéni ízlés és célkitûzés szerint ösz-szerostált darabok színrevitelével, hanem saját értékeink kincsesházából merítve lehet leginkább. Kötõ József ezt sokkal jobban tudja, mint én, s hogy könyvében mégsem rohant kivont karddal a világot jelentõ deszkák, szeretett közönsége védelmére, azt, gondolom, jóérzése és úri mo-dora magyarázza. Az igazságot azonban ki kell mondani, ha mégoly fájdalmas is.
Jó volt újraolvasni azokat a színházi, mûvelõdési éle-tünkrõl töprengõ személyes hangú Kötõ-kisesszéket, me-lyeket a nyolcvanas évek második felében - a Korunk szerkesztõjeként - magam „rendeltem” az írótól azzal a szándékkal, hogy üde színfoltokkal kézbe vehetõvé te-gyük a pártvezetés által ellehetetlenített, megszûntetésre ítélt folyóiratot.
A könyv eszmei középpontjába állított önépítkezésben Kötõ kiemelt szerepet szán az egyháznak. Érthetõen. Jog-gal. Mert a hitélet gyakorlása, gyakoroltatása mellett Er-délyben az egyházat mindig is alapvetõen jellemezte nép-ének gyámolítása. A történelmi egyházak érdemes képvi-selõiben mindenkor az utókorra is kisugárzó erõs elhívás munkált. Ennek a küldetéstudatnak az elhintése a lelkek-ben, különösen a fiatal nemzedékek között, Erdélyben a magyarság eredményes szabadságharcának conditio sine qua nonja. Az erdélyi magyar társadalom a hitélet terjesz-tésén és elmélyíterjesz-tésén, vagyis az eredendõ funkciókon túl-menõen nem nélkülözheti a történelmi egyházak iskola-fenntartó, erkölcsnevelõ, a magyarságtudat ébrentartására és terjesztésére, illetve a közélet megtisztítására...irányuló segítségét sem. „Sajtó és nyilvánosság az egyházban ana-lóg fogalmak, hitélet és közszolgálatiság eggyé forrott küldetést jelentõ indíttatások”. Az átmenet zûrzavarában közösségmegváltó szerepben tetszelgõ konjunktúralova-gok elleni hatékony fellépésben „a szellemi felülnézet ér-tékteremtõ és értéktiszteletre kényszerítõ erkölcsiség hir-detésével és mûvelésével” tehet igen sokat a
keresz-tény/keresztyén sajtó.
Kötõ József Németh László ismert minõség-elvét teszi meg az erdélyi magyarság megmaradásának és gyarapodá-sának alapfeltételéül. Önépítkezés-eszméjének ez a cate-goricus imperatívusa: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, hogy elit tud lenni”.
Ezek szerint adott geopolitikai helyzetben az erdélyi ma-gyarság létének záloga önértékének, értékességének foko-zása. Jövõjét csak az biztosíthatja, hogy az emberi viszo-nyok minõségét illetõen, értékteremtés és sok egyéb tekin-tetben magasabb szinten áll, mint a többség. Olyan gondo-lat ez, amivel csak azonosulni lehet. Ám ahhoz, hogy e rendkívül magas követelményrendszernek a kisebbségi magyarság Erdélyben és persze másutt is, mindenhol -megfelelhessen, a kiváló szellemi képzettség mellett eg-zisztenciálisan is erõsnek kell lennie. Ezért is örvendetes, hogy a két világháború közti gyakorlatot újraélesztve -Erdély-szerte újabb és újabb gazdasági egyesületek alakul-nak, szakemberek széles körben terjesztik a korszerû gaz-dálkodáshoz nélkülözhetetlen ismereteket. Összefogva, az erõk okos egyesítésével talán sikerülni fog ellensúlyozni a román kormánynak azt a galád szándékát, tettét hogy a pri-vatizálás során marginalizálta, ahol pedig mód nyílt rá, ki-forgatta javaikból a magyarokat.
Kötõ József fáradhatatlan szervezõ, helyi erõk bevonásá-val igyekszik kiépíteni és gazdagítani az önellátó mûvelõ-dési egyesületek és intézmények egyszer-volt bevált rend-szerét. Hadd említsünk meg néhányat az újraindított, illet-ve az újonnan létesült centrumok közül: az országos könyvtárhálózat szervezését végzõ Heltai Alapítvány, az erdõcsinádi Református Mûvelõdési Központ, a zsoboki Bethesda Szórványközpont, a Györkös Mányi Emlékház, a Reményik Sándor Szabadidõközpont; az EMKE kultúrközpontjai Zilahon, Szilágysomlyón, Cserna-keresztúron, Dicsõszentmártonban, a hivatásos képzõmû-vészeket tömörítõ Barabás Miklós Céh, a Romániai Ma-gyar Népfõiskolák és Közösségszervezõk Szövetsége, a
Romániai Magyar Dalosszövetség, a Nemhivatásos Szín-játszók Szövetsége, a Romániai Magyar Táncszövetség, il-letve a Romániai Magyar Lapkiadók Szövetsége, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Kelemen Lajos Mûem-lékvédõ Társaság.
A tág összefüggésekben gondolkodó, tapintatosan politi-záló író az erdélyi magyarság sorsát az egységesülõ Európa - most épp lassított mozgású - szekeréhez köti. Kötõ az áhí-tott jelenség holdudvarából elemzi, sorjázza a fontosabb te-endõket. Szép álom! Bárcsak ne csalatkoznánk! Remény-kedjünk, de azt azért ne higgyük, hogy az integráció egye-temes gyógyír, panacea lesz. Ha lesz. És mikor lesz? És fõ-leg mi lesz addig az anyaország határain kívülre szorult erõ-sen erodálódó magyarokkal? Mert azt az idõtartamot, amíg Románia az Egyesült Európa tagjává válhat, évtizedekben kell mérni. A román nagypolitikát pedig, mint eddig min-dig, ezután is a képmutatás fogja jellemezni. Valljuk be: a kormányzásban való magyar részvétel sajnálatos öncsalás.
Lagymatag politizálással Erdély magyarsága semmire se fog menni. Se bent a kormányban, se azon kívül.
Kötõ József jövõbe vetett hite, kedves „próféciái” oly szívmelengetõk, de részbeni teljesülésük is csak úgy kép-zelhetõ el, ha az érdekvédelmi szervezet ama vezetõi, akik anno a kolozsvári fõtéri Plébániatemplomban „Isten engem úgy segélyen”!-nel az erdélyi magyarság feltétel nélküli szolgálatára esküdtek fel, belátják, hogy sokszor mulasz-tottak, nagyokat hibáztak, és - magukba szállva - levonják a konzekvenciákat. Tisztulj meg, és radikalizálódj! - mon-danám, ha tehetném, s hinném, hogy lesz foganatja.
Nyelvünk és Kultúránk, 111.