Nemcsak a könyveknek, az alkotóknak is megvan a maguk sorsa. Aki szerencsés helyre született, zavartalanul élhet szenvedélyének; akit viszont a végzet a világnak olyan szög-letébe dobott, amit - változó erõviszonyok közt - örök nyug-talanság jellemez, a hiteles kisebbségi író osztályrésze a dur-va túlerõvel dur-való szüntelen viaskodás, megalázó küzdelem.
Erdélyben a húszas évektõl kemény sors várt azokra a magyar írókra, akik - az igazság szolgálatába állítva tollu-kat - ki mertek állni a világ nyilvánossága elé jogfosztott nemzettestvéreik méltóságáért. Akik az állandó fenyegetés és ismétlõdõ retorzió ellenére sem fogták be pörös száju-kat. S hogy ma ott tartunk, ahol tartunk (ha mégoly kevés is a hozadék), számottevõen nekik köszönhetõ. Számomra õk a felelõs írástudók.
Az író, költõ, újságíró Erõss Attilának (Küküllõvár, 1925) elvekben és elméletekben, ideálokban és eszmény-vesztésekben, sõt világrengetõ fordulatokban bõvelkedõ korunk fiaként bõven volt alkalma megtapasztalni nem-csak háborgó, vergõdõ világunkat, hanem szûkebb környe-zete, Marosvásárhely magyarságának fokozatos térveszté-sét és hõsies helytállását is az ellene szervezett gyilkos pogromban.
Írásmûvészetének (vers, regény, novella, dráma, publi-cisztika) alaphangját a kisebbségi léthelyzetbõl fakadó életélmények adják meg, tematikáját pedig egy nemzeti közösség törvényileg szentesített kényszerû sorshelyzete határozza meg.
Jóllehet Erõss Attila költészete és prózája között tematikai azonosság és bizonyos egyensúly észlelhetõ, mégis inkább a prózai írások felõl ajánlatos tartani költészete felé. Így köze-lítve, tágabb horizont bontakozik ki az olvasó elõtt, aki, átad-va magát az ábrázolt világ eseményzuhatagának, egyszer csak azt veszi észre, hogy letûnt idõk színterein barangol, a
költõvel együtt örül, szenved, emlékezik, meditál, megtisz-tulván pedig felszabadul.
A szerzõ jól ismeri a különbözõ kérészéletû költõi divat-irányzatokat, formanyelvében és szemléletében mégis hagyo-mánytisztelõ maradt. Mondanivalójában azonban nagyon is mai: felráz, sebeket ejt, öntudatra ébreszt.
Erre a költõi termésre maradéktalanul ráillik Goethe sora:
„Minden költeményem alkalmi költemény: a valóság ösztön-zéseinek talajában gyökereznek”. Bizony a fõhatalom-váltás óta eltelt nyolcvan esztendõben, s még inkább a hetvenes-nyolcvanas években Marosvásárhelyen s Erdélyben mindenütt magyar költõ felelõsen nem jelenthette ki, hogy - Jules Renarddal szólva - „Nem foglalkozom politikával”. Ez ugyan-is annyit jelentett volna, mintha azt mondaná: ”Nem foglalko-zom az élettel”.
Mindazáltal találkoztam Erdélyben olyan „dalnokkal” is, aki - megdöbbenésemre - a közösség szolgálatának még a gondolatától is idegenkedett: - A költõ egyedüli feladata esz-tétikai értékek teremtése! - replikázta. Ez amúgy általában és elvileg igaz. Emberileg elfogadható társadalmi közegben tel-jes mértékben érvényes. Súlyos kisebbségi viszonyok között azonban az apolitikusság köpönyegét magára öltõ magatartás erkölcsi csököttségre vall, feltéve, ha az illetõ ahhoz a nemze-ti kisebbséghez tartozónak tartja és hirdenemze-ti magát, amelynek szakadatlan, konok harcot kell vívnia nemcsak szellemi érté-keinek a megõrzéséért, hanem már-már a megmaradásért is.
Mûvelõdéstörténetünk tanúsága szerint Apáczaitól erre fe-lé Erdélyben az értelmiség legjava, írók, költõk, de a tudós emberek sem igen engedhették meg maguknak, hogy kizá-rólag szenvedélyeiknek éljenek. Ezen a történelmi tájon a szorongatott népét hittel szolgáló entellektüelnek olyan kö-zösségi feladatokat is vállalnia kellett idõrõl-idõre, amilye-nekre alkotóként nem volt predestinált. Néhány kivételtõl el-tekintve ez így is történt.
Egyébiránt az írói-mûvészi alkotómunkának és a „közszol-gálatiságnak” ilyetén találkozása nem összeegyeztethetetlen, és nem romboló.
A szolgálatvállaló értelmiségi attitûd mindig is nyugtató-an és bátorítónyugtató-an hatott az ellenséges hatalom elõl egy tisz-tultabb világba vágyó egyszerû emberekre. Emlékezzünk csak!: Ceausescu Romániájában a kolozsvári, marosvásár-helyi és a többi magyar színház közönsége finom antenná-ival milyen remekül fogta és hüvelyezte ki Sütõ András nagy drámáiból a nekik címzett rejtjeles üzeneteket. Több mint sejtés, bizonyosság, hogy ezek a „vészjelek” nem kis mértékben hozzájárultak a magyarság jókora részének (ön)tudatosodásához. A diktatúra utolsó szakaszában mondhatni minden becsületes magyar felkészülten, cselek-vésre készen várta a nagy szociális abszurd végkifejletét.
Állíthatná-e bárki is a tévedés veszélye nélkül, hogy a Sütõ-drámák esztétikai-mûvészi értéke szemernyit is ke-vesbedett azáltal, hogy az író Ceausescu fasiszta diktatúrá-jában politikainak minõsített, valódiktatúrá-jában azonban múlhatat-lan igazságokat, egyetemes emberi üzeneteket kódolt belé-jük? Nyilván nem. Sõt azt az állítást is megkockáztatom, hogy ha Sütõ Andrásban csillapíthatatlanul nem él erõs el-hívás népe szolgálatára, talán ezek a remekmûvek sem szület(het)tek volna meg.
A magyarságra fenekedõ ultranacionalista diktatúrában minden hiteles alkotóban élt ez a fajta elkötelezettség. Egy tisztességes „szolgálatvállaló” Erdélyben - mondja Szõcs Géza - esztétikai-erkölcsi vonatkozásban legalább még egyszer annyit ér, mint egy nemesebbnek minõsített mene-külõ.
Erõs Attila nem látnoki költõ, de világra-nyitottságában tisztán látó. Az erdélyi sorsköltészet legjobbjainak nyom-dokain haladva számon kérõ, vádló és ostorozó. Költésze-tének java termésére a tetemrehívás jellemzõ. Az együtt-, egymás mellett (vagy egymás ellen?) élés keserve örvén számos versében joggal ítélkezik.
Láng Gusztáv irodalomtörténész szerint a transzszilva-nizmus fõ kifejezési területe a lírai költészet volt. Nekünk valóban nem voltak nagy filozófusaink, a mi létigazsága-ink mindenekelõtt a költészetben, az irodalmi mûvekben
fogalmazódtak meg. Ebben a tekintetben ma sem igen vál-tozott a helyzet.
Erõss Attila sorsközösségbõl sarjadó költõi jeremiádjai, féltõ pörölései olyan mûvészi állásfoglalásba sûrûsödnek, amely nem csak az országhatárokig terjed, hanem - az eu-rópai humánum szelleméhez igazodva - a Kárpát-medence egész magyarságát érinti.
Kapu, 2000., 5.