A két világháború közötti Magyarország politikatörténetének, egyháztörténeté-nek és eszmetörténetéegyháztörténeté-nek fontos kérdése a korabeli magyar államnak és társa-dalomnak a katolikus egyház egyetemes vezetésével és hazai szervezeteivel való kapcsolata. Természetesen az ország területének csökkenése, lakosságának és gazdasági erőforrásainak radikális átalakulása hatott az egyháztörténetre (mint intézménytörténeti diszciplínára) és a vallástörténetre (mint eszmetörténeti meg-közelítésmódra) is. Az alábbiakban a trianoni békediktátum és a katolikus egyház kapcsolatának témakörében az egyházkormányzati, egyházigazgatási, egyház- és eszmetörténeti szempontokat, dimenziókat és következményeket vázolom.1
Akár a Horthy-korszak magyarországi felekezeti viszonyait, akár a katolikus egyháznak a korabeli történetét, akár a trianoni békediktátum és az országcson-kítás folyamatait vizsgáljuk, az egyháztörténeti és egyházkormányzati dimenzió mellett érdemes számba vennünk a politikatörténeti szempontokat és a nemzet-közi tendenciákat is. Az egyházkormányzati kérdések elsősorban a határok meg-változása miatt jelentkeztek. Hiszen számos egyházmegye központja és híveinek területe elvált egymástól, s természetesen a más vallású utódállamok – például az ortodox többségű Románia vagy a délszláv állam – sokszor nehezítették az egy-házi élet működését és az egyház szervezetei közötti kapcsolattartást.2
Az két háború közti időszak politikai dimenziójának elemzésekor kettősséget figyelhetünk meg. A történelmi keresztény felekezetek – s közülük is kiemelten a legtöbb magyarországi hívet magáénak tudó katolikus egyház – szinte magától
1 Balogh–Gergely 1996.
2 Tóth 2015, 61–73. és Érszegi 2015, 75–84.
értődőden elkötelezettek voltak a keresztény nemzeti gondolat, a korszak „hiva-talos” hazai ideológiai irányzata mellett, s ugyancsak „természetesen” tiltakoztak a trianoni békediktátum igazságtalansága ellen. Ugyanakkor a magyar katolikus egyházi vezetők többsége egy-két kivételtől eltekintve hajthatatlan legitimista volt. Tehát a római egyház hazai főpapjai az alkotmányos módon és szakrálisan
„fölkent” királyt támogatták, és az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodócsalád-ját, a Habsburg-dinasztiát látták volna szívesen Magyarország trónján. S ezt a tö-rekvést akaratlanul is erősítette, hogy az államforma a politikai szereplők többsé-gének kvázi konszenzusával továbbra is a királyság maradt.3
Ugyanakkor a trianoni Magyarországon – szemben a dualizmus korának felekezetileg is liberálisabb periódusával, ahol a keresztény egyházaknak s el-sősorban a legnagyobb lélekszámú katolikus egyháznak igen nagy társadalmi, politikai és gazdasági befolyása volt – megfigyelhető egyfajta „katolikus rene-szánsz”. A nemzetközi politikai színtérre tekintve azt láthatjuk, hogy az első világháború után Magyarország fontos szereplővé vált az Apostoli Szentszék külpolitikájában. Az 1526. évi mohácsi csatavesztés és a középkori Magyar-ország megszűnte óta ugyanis a magyar állam a Habsburg-monarchiától való
„megszabadulás” után először intézhette önállóan egyházi ügyeit.
Nézzük az egyházkormányzati kérdéseket! A 19. és a 20. század forduló-ján három érseki központ volt hazánkban: Esztergom, Kalocsa és Eger. Ezek Trianon után is Magyarország területén maradtak, viszont az egyházmegyék jelentős része a Szepeshely centrumú szepesi egyházmegyétől a Gyulafehérvár székhelyű erdélyi püspökségen keresztül a Temesvár központú csanádi egy-házmegyéig külföldre került. Így aztán a magyar katolikus egyház vezetésének elsődleges feladata akkoriban az volt, hogy valamilyen módon megoldja az el-szakadt hívek lelkipásztori gondozását. Ezen a ponton hangsúlyozni kell, hogy az utódállamok ha nem is ellenségesen, de semmiképpen nem barátságosan viszonyultak a (magyar) katolikus egyházi vezetőkhöz; Románia és a délszláv állam az ortodox egyház hegemóniáját hirdette, a Csehszlovák Köztársaság pe-dig kifejezetten az egyházaktól független államot képzelt el.4
3 Miklós 2007, 205–212.
4 Gergely 1997, 33–91.
A trianoni Magyarország újsütetű szomszédjainak az irányítói vagy a volt Monarchia korszakához való lojalitással, vagy a magyar államhoz húzó irá-nyultsággal vádolták ebben az időszakban a katolikus vezetőket. Csak egy pél-dát szeretnék kiemelni, ami tanulságos, és nemcsak a trianoni Magyarországon, hanem egyáltalán az egyháztörténetben is egyedi: ez pedig egyik kedvelt kuta-tási területem, a csanádi egyházmegye kérdése.5
Az 1030-ban alapított, majd a török időkben elpusztult és a tizennyolcadik század elején újjászervezett csanádi püspökség székhelye Temesvár volt, amely mint a Bánság gazdasági és közlekedési központja Trianon után Románia része lett. Glattfelder Gyula püspök 1911-től 1943-ban bekövetkezett haláláig töltötte be a csanádi főpásztori széket. 1923-ban azonban „politikai” tevékenysége mi-att kiutasították a Román Királyság területéről. Ekkor a székhelyét előbb ide-iglenesen, majd néhány évvel később, 1931-ben véglegesen Szegedre helyezte át. Így ő lett az első olyan csanádi püspök, akinek hivatalosan is Szeged volt a székhelye. ( Az 1700-as évek elején rövid ideig már működött egyházmegyei központ a jelenlegi csongrád-csanádi megyeszékhelyen.)6
Mind az egyetemes egyháztörténetben, mind a magyar katolicizmus histó-riájában kuriózum ez, hiszen a püspök távozásával az egyházmegyei székhely is megváltozott. Tegyük hozzá: szinte „pillanatokon belül”, hiszen a román állam és az Apostoli Szentszék közötti konkordátum értelmében már 1929-ben létre-hozták a temesvári püspökséget, és Pacha Ágoston címzetes püspököt nevezték ki az egyházmegye élére, aki azt korábban is igazgatta az elűzött főpap távollété-ben. Tehát az egyházmegye területének jelentős része 1918-ban de facto, 1920-ban pedig de jure is a Román Királysághoz került, s ez a rész alig egy évtizeddel később már önálló püspökségként működött. A sajátos módon „egyházmegyé-jével együtt” Szegedre települt csanádi püspök pedig a nagyváradi és a szatmári egyházmegye magyarországi részét kormányozta a saját püspökségén kívül.7
A trianoni békediktátum után a történelmi csanádi egyházmegyének mind-össze tíz százaléka maradt Magyarország területén. Glattfelder Gyula püspök
5 Miklós 2016a, 44–57.
6 Miklós 2018, 215–222.
7 Miklós 2016b, 16–17.
egyházmegyei központot kereső és kialakítandó tervei ebben az időszakban találkoztak Klebelsberg Kunónak, a Horthy-korszak legendás vallás- és köztatásügyi miniszterének a törekvéseivel: céljuk egy alföldi magyar katolikus ok-tatási, tudományos és kulturális központ létrehozása volt. Így aztán a kultusz-miniszter és a püspök hamar érdekközösségbe került, s megegyeztek abban, hogy egy katolikus egyházi centrumot kell kiépíteni Szegeden.8
Klebelsberg Kuno 1926 őszén helyzete el a szegedi egyetem – egészen pon-tosan az egyetemi gyermekklinika – alapkövét. Az egyetemi építkezésekkel párhuzamosan megindult az egyházmegyei központ építése is. Az egykori fo-gadalmi templomot – amely az 1879. évi nagy szegedi árvíz áldozatainak állított emléket – már székesegyházként építették föl. A Dóm téren pedig az egyetemi épületek mellett a püspöki palota és a hittudományi főiskola, valamint a katoli-kus fiatalok számára szervezett Szent Imre Kollégium is helyet kapott.9
Jelképértékű, hogy Klebelsberg a szegedi egyetem fundamentumát a gyer-mekklinika alapkövével tette le, s ebben a gesztusban a magyar jövőbe és a jö-vendő magyar nemzedékekbe vetett hit is megjelent. Az eseményen részt vett Horthy Miklós kormányzó is. Látványos és monumentális építkezések után néhány év alatt, 1930 októberére elkészült a szegedi Dóm tér, s fényes avatóün-nepség-sorozatot rendeztek Magyarország vezető politikusai és a kormányta-gok részvételével.
A Dóm téren egyetem, egyházi székhely és természetesen egy szakrális épít-mény – egy székesegyháznak tervezett templom – is helyet kapott. Klebelsberg Kuno az avatóünnepségek során ezek szimbólumértékét kiemelve mondta:
„Legyen ez a tér egy téglába épített, kőbe vésett, ércbe öntött Nem, nem, soha!”
Tehát a Temesvárról elüldözött csanádi püspöknek a városba és a Kolozsvárról elűzött egyetemnek szintén Szegedre kerülésével a Trianon-ellenes érzület és a revíziós gondolat fontos jelképeként tekintettek a szegedi Dóm térre.
Az egyházigazgatási és szimbolikus politikai kérdések mellett nem hagy-hatjuk figyelmen kívül a politikai/valláspolitikai dimenziót sem. A Horthy-kor-szak politikai berendezkedésével kapcsolatban le kell szögezni, hogy a római
8 Miklós (szerk.), 2008.
9 Miklós 2003, 86–99.
katolikus egyház egészen az 1940-es évek második feléig – nemzetközi szinten és mintegy „teológiai alapon” – monarchista volt. A katolikus gondolkodók egé-szen a huszadik század derekáig a királyságot tartották ideális államformának.
Magyarország esetében ezzel nem is volt probléma, hiszen hazánk alapításától kezdve egészen 1946 januárjáig, így a két háború között is, királyság. A magyar katolikus püspöki kar legitimista érzelmű volt. Kivétel Prohászka Ottokár szé-kesfehérvári püspök, aki 1920 és 1922 között parlamenti képviselő is volt, és Zadravecz István páter, a szegedi ferences házfőnökből lett első magyar tábori püspök. Tehát a főpapi testület nem is pusztán a királyság mint államforma, de kifejezetten a Habsburg-ház mellett tette le a voksát.10
Egyrészt a Horthy-korszak alkotmányos bizonytalansága, másrészt ideoló-giai és aktuálpolitikai konfliktusok miatt. Az állam „király nélküli királyság”
volt – élén csaknem negyedszázadig egy „ideiglenes államfővel”, a kormányzó-val, a püspöki kar többsége pedig elkötelezett monarchista, sőt legitimista volt.
A hazai történelmi keresztény felekezetek közötti konfliktusok viszont megte-remtették azt a „mítoszt”, amely szerint a protestáns felekezetek felülreprezen-táltak a magyar politikai vezetésben.
Ez persze nem volt alaptalan, hiszen maga Horthy Miklós kormányzó is pro-testáns családból származott. Az ősei között kálvinista püspököt éppúgy találunk, mint református világi vezetőt. Az állam reprezentánsa tehát egy magát „Mária országának” nevező monarchiában egy református protestáns volt. Ugyanakkor a korszakban a kormányfők többsége is protestáns vallású volt: pontosabban a leghosszabb ideig protestáns kormányfők tevékenykedtek. Bethlen István (1921–
1931) és Darányi Kálmán (1936–1938) a református felekezethez, Gömbös Gyula (1932–1936) pedig az evangélikus egyházhoz tartozott. Tehát a többségi „katoli-kus értelmiség” és a „katoli„katoli-kus társadalmi és politikai elit” – vélték akkoriban a katolikus egyházi vezetők – háttérbe szorult. (Ne feledjük: a trianoni Magyaror-szág lakosságának mintegy kétharmada katolikus volt!)11
A Habsburg-dinasztia trónigényét nyíltan képviselő legitimista gondolat-nak egyik legfontosabb képviselője gróf Mikes János szombathelyi püspök, aki
10 Miklós 2013, 51–57.
11 Miklós 2007, 205–212.
az 1921 húsvétján lezajlott „királypuccs” egyik szervezője volt. Főpapi reziden-ciáját a volt uralkodó és hívei számára rezerválta: a szombathelyi püspöki pa-lota volt az első állomása a visszatérést megkísérlő utolsó királynak. Egyébként Mikes János IV. Károly 1922-es elhunyta után, annak halála napján minden évben „Károly-miséket” szervezett, s a magyar legitimisták egyik szellemi ve-zetőjeként úgy tekintett Habsburg Ottóra, az utolsó magyar trónörökösre, mint II. Ottó magyar királyra.12
Mikes János volt egyébként Mindszenty Józsefnek – akkoriban még Pehm József zalaegerszegi plébánosnak – a politikai és egyházi mentora, és kifejezet-ten a legitimizmusra és a monarchizmusra buzdította a későbbi hercegprímást.
Mindszenty maga is elkötelezett híve volt a Habsburg családnak,1925-ben egy kápolnát építtetett IV. Károly király-emléktemplom néven. Mikes János szor-galmazója volt IV. Károly tiszteletének úgy is, mint a szentté, illetve a boldoggá avatásának egyik képviselője. Közel egy évszázadot kellett várni, hogy a katoli-kus egyház IV. Károlyt, az utolsó magyar apostoli királyt 2004. október 3-án a boldogok sorába emelje.13
Magyarországon a katolikus egyház szervezetileg – már csak teológiai ala-pokon is – hagyományosan berzenkedett a politikai hatalomtól, de alapvető-en mindig megtalálta a szolidaritás és az egymásra utaltság jegyébalapvető-en a közös hangot a politikai vezetéssel a második világháború lezárultáig. Alkotmányos szinten (az 1920-as évek második felétől a bíróságok a Szent Korona nevében hoztak ítéleteket), az oktatási életben és a haderőben is határozottan és nyíltan jelent meg a katolikus egyház, szemben a dualizmus korával, amikor valamivel távolságtartóbb volt az egyház és az állam kapcsolata. A kétkamarás magyar törvényhozás felsőházában 1927-től jelen voltak a katolikus egyház vezető mél-tóságai, 1929-től pedig a helyhatóságokban helyi plébánosai, lelkészei voltak a kvázi települési képviselők. Ha a két háború közötti magyar oktatási rendszerre vetünk pillantást, akkor látjuk, hogy az 1930-as évek elején több mint három-ezer elemi iskola, mintegy százhúsz középfokú iskola és tizenhárom felsőfokú oktatási intézmény volt a katolikus egyház fönntartásában. Az önálló magyar
12 Balogh 2002, 26–58.
13 Kovács 2004, 103–137. és Gulyás 2010, 275–282.
tábori püspökség 1920. évi megszervezésével a haderőben is voltak a magyar hierarchiához tartozó katolikus lelkészek.14
Két jelentős vallási, nemzetközi diplomáciai és belpolitikai eseményre is sor került hazánkban a Horthy-korszakban. 1930-ban a Szent Imre-év, 1938-ban pe-dig a „hármas szentév” eseménysorozata mutatta a magyar katolicizmus erejét és a Trianon után megfigyelhető „katolikus reneszánszt”. A világháborúk közötti utolsó békeévben rendezhette meg első alkalommal Magyarország az Eucharisz-tikus Világkongresszust, amely komoly politikai üzenettel is bírt: szintén ekkor volt az államalapító Szent István király halálának és hazánk Szűz Mária oltalmába ajánlásának kilencszázadik évfordulója.15 (Tavaly szeptemberben is Magyarorszá-gon rendezték volna, de a koronavírus-járvány miatt ez elmaradt.)
Mindez jelképezte a magyarságnak a keresztény Nyugathoz való tartozását, utalva ugyanakkor déli és keleti szomszédunk ortodox államegyházi struktúrá-jára is. Másrészt arra, hogy az 1938-as Anschlusst követően hazánkkal határos ország lett a náci Németország, valamint 1939 után a kommunista Szovjetunió is. A magyar politikai vezetők éppúgy, mint Eugenio Pacelli pápai legátus (a későbbi XII. Piusz pápa) egyaránt határozottan elítélték a nácizmust és a kom-munizmust, és keresztény konzervatív alapállásból bírálták a totalitárius dikta-túrákat (a hitlerizmust és a sztálinizmust).
Érdemes föleleveníteni az Apostoli Szentszék és a magyar állam közötti kapcsolatok kérdését. Miután az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnt, XV.
Benedek pápa idején (1914–1922) már 1919-ben megindultak a tárgyalások, 1920 tavaszán pedig a trianoni békediktátum aláírása előtt formálisan is létre-jött a diplomáciai kapcsolat Magyarország és Apostoli Szentszék között. Buda-pesten apostoli képviseletet nyitottak; az első apostoli nuncius 1920-ban Loren-zo Schioppa címzetes érsek volt.16
Az Apostoli Szentszék az 1920-as évek elején nemcsak Magyarországgal vette föl a diplomáciai kapcsolatokat, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia többi utódállamával is. Magyarországgal szinte párhuzamosan előbb
Csehszlo-14 Gergely 1986, 5–100.
15 Gergely 1988, 30–151.
16 Gergely 2001, 18–73.
vákiával, majd kis késéssel az ortodox államegyházi struktúrát is fölvállaló Ro-mániával és a délszláv állammal (1929-től Jugoszláviával).
Ennek ellenére egyértelműen ki kell jelenteni, hogy az utódállamok nem voltak barátságosak a magyar katolikus egyházi vezetőkkel. Elsősorban a ma-gyar kisebbségi ügyek képviselete miatt. A korábban már említett Glattfelder Gyulát azért utasították ki Romániából, s kapott három napot a távozásra, mert kifogásolta a katolikus egyházi iskolák fönntartásának ellehetetlenítését és a ka-tolikus egyházi birtokoknak a földreform során való igénybevételét.17 Papp An-tal ungvári görögkatolikus püspök elűzetett az akkori csehszlovák KárpáAn-talja területéről, s Magyarországon telepedett le. Címzetes érseki méltóságot kapott, és az ungvári, illetve az eperjesi görögkatolikus egyházmegyék magyarországi részének lett az apostoli kormányzója.18
Az Apostoli Szentszék diplomatái azt kérték például a csehszlovákiai ma-gyar püspököktől, hogy mondjanak le azért, hogy az utódaik szlovák és cseh ajkú főpapok lehessenek – mondván, hogy ez a katolikus egyház érdeke. Voltak azonban, akik ezt nem tették meg, mint például Batthyány Vilmos nyitrai és Radnai Farkas besztercebányai főpap. Ennek ellenére 1920. december 16-án – tehát szinte még meg sem száradt a tinta a békediktátumon – a Szentszék levál-totta őket, és nyitrai püspökké Karol Kmetkót, besztercebányai püspökké pedig Marián Blahát nevezte ki.
Leegyszerűsítve a dolgot: a felvidéki katolicizmus, pontosabban a cseh-szlovákiai katolicizmus „érdekében” a magyar ajkú főpapokat leváltották. Ők Magyarország területére kényszerültek, és címzetes érseki méltóságot – tehát egyházilag kvázi előléptetést – kaptak, ugyanakkor a püspökségi javadalmuktól megfosztva kellett élniük a továbbiakban. Novák István eperjesi görögkatoli-kus püspök viszont 1918-ban a csehszlovák megszállás ellen tiltakozva önként távozott a székhelyéről, majd a pápa kérésére lemondott. 1919–1920-ban már a trianoni Magyarországon volt, s a keresztényszociális mozgalmaknak és a független keresztény politikának fontos reprezentánsaként működött, később pedig már csak hitbuzgalmi tevékenységet folytatott.
17 Bélteky 1996, 137–153.
18 Pirigyi 1990, 123–213.
Összességében – s bízom benne, hogy a fentebb röviden összefoglaltak ezt alátámasztják – a trianoni békediktátum hatása a magyar katolikus egyház tör-ténetére meglehetősen ambivalens. Kettősség jellemzi, hiszen miközben a tria-noni Magyarországon a katolikus egyház a modern magyar állam létrejötte óta soha nem látott politikai, közéleti, társadalmi, oktatási stb. pozíciókat tudott el-foglalni, és „katolikus reneszánsz” volt megfigyelhető, addig a kisantant-utódál-lamok területén a magyar katolikus egyházi érdekeket képviselő személyeknek és intézményeknek nagyon komoly korlátozásokkal és megtorlásokkal kellett szembenézniük.
H I VAT K O Z O T T I R O D A L O M
Balogh 2002. Balogh Margit: Mindszenty József. 1892–1975. Elektra Kiadóház, Budapest, 2002. 26–58.
Balogh–Gergely 1996. Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Ma-gyarországon. 1790–1992. Adattár. História–MTA Történettudományi Inté-zete, Budapest, 1996.
Bélteky 1996. Bélteky József [Glück Jenő]: Sajtóvisszhangok Glattfelder Gyula temesvári püspöki működésének utolsó éveiből. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 8 (1996) 3–4. sz. 137–153.
Érszegi 2015. Érszegi Márk Aurél: Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatfelvétele 1920-ban. In: Fejérdy András (szerk.): Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai. 1920–2015. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség–Balassi Intézet–Római Magyar Akadémia–
Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Budapest–Róma, 2015. 75–84.
Gergely 1986. Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom. 1890–1986.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. 5–100.
Gergely 1988. Gergely Jenő: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten. 1938.
Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988. 30–151.
Gergely 1997. Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon. 1919–1944.
Pannonica Kiadó, Pécs, 1997. 33–91.
Gergely 2001. Gergely Jenő: Magyar–szentszéki diplomáciai kapcsolatok.
1920–1990. In: Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék diplo-máciai kapcsolata. 1920–2000. Szent István Társulat–Magyar Egyháztörté-neti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 2001. 18–73.
Gulyás 2010. Gulyás László: Kísérlet IV. Károly és Horthy Miklós 1921. márci-us 27-i találkozójának rekonstruálására. In: Miklós Péter (szerk.): Újragon-dolt negyedszázad. Tanulmányok a Horthy-korszakról. Belvedere Meridio-nale, Szeged, 2010. 275–282.
Kovács 2004. Kovács Gergely: Fogadd a koronát! IV. Károly magyar király hit-valló élete. Új Ember, Budapest, 2004. 103–137.
Miklós 2003. Miklós Péter: Az egyházmegyei központ kiépítése Szegeden.
1923–1941. Egyháztörténeti Szemle, 4. (2003) 2. sz. 86–99.
Miklós 2007. Miklós Péter: Konfliktus és szolidaritás. Szempontok Horthy Miklós és a katolikus egyház kapcsolatának értelmezéséhez. Egyháztörténe-ti Szemle, 8. (2007) 2. sz. 205–212.
Miklós (szerk.) 2008. Miklós Péter (szerk.): A legnagyobb álmú magyar kul-tuszminiszter. Klebelsberg Kuno kora és munkássága. Belvedere Meridio-nale, Szeged, 2008.
Miklós 2013. Miklós Péter: Az apostoli királyság és a protestáns kormány-zó. Horthy Miklós és a katolikus főpapok. Közép-európai Közlemények, 6.
(2013) 4. sz. 51–57.
Miklós 2016a. Miklós Péter: A csanádi egyházmegyei központok története. In:
Antal Zsolt (szerk.): Szeged-Csanádi Egyházmegye Toronyirány Kalendári-um 2016. Gerhardus Kiadó, Szeged, 2016. 44–57.
Miklós 2016b. Miklós Péter: Furcsa fordulatok. Trianon hatása Szeged és a csa-nádi püspökség történetére. Szeged, 28. (2016) 7–8. sz. 16–17.
Miklós 2018. Miklós Péter: Temesvárról Szegedre. Glattfelder Gyula, az elűzött csanádi püspök. Trianoni Szemle, 10. (2018) 3–4. sz. 215–222.
Pirigyi 1990. Pirigyi István: A magyarországi görög katolikusok története. II.
köt. Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1990. 123–213.
Tóth 2015. Tóth Tamás: A Szentszék és az I. világháborút követő politikai vál-tozások Magyarországon. In: Fejérdy András (szerk.): Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai. 1920–2015. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség–Balassi Intézet–Római Magyar Akadémia–
Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Budapest–Róma, 2015. 61–73.
N A G Y S Z A B O L C S