A békeszerződéssel elcsatolták a zömében nemzetiségek által lakott területeket a Magyar Királyságtól. Mindez elhitethetné velünk, hogy megoldás született a Kárpát-medence etnikai, nemzetiségi problémáira, de a statisztikai adatok teljesen másról árulkodnak. Bár a nemzetiségek lakta területek zömében elke-rültek a Magyar Királyságtól, ez azt is jelentette, hogy az ország nagyjából 10 millió főt számláló magyar lakosságának 1/3-a idegen ország fennhatósága alá került. Az utódállamok sok esetben olyan területeket kaptak meg, melyeken
„színmagyar” régiók is voltak. A frissen meghúzott határok mentén példának okáért szinte csak ilyen „színmagyar” területi tömbök voltak. Nem véletlen, hogy egységes történészi álláspont van arra vonatkozóan, hogy a békekonfe-rencia döntéshozói északon és keleten is a Kárpátok felé 25–50 km-rel „eltolva”
a határokat nagyszámú magyar lakosságot menthettek volna meg a kisebbségi sorstól. Mi történt az elcsatolt területek magyarjaival?
Már a békediktátum aláírása előtt szembesültek azzal, hogy helyzetük bi-zonytalanná válik, jogsértések sora érte őket, kegyetlen bánásmódban része-sültek. Mindez jól nyomon követhető az oktatásügy területén bekövetkező változásokban. Az I. világháborút megelőzően a Magyar Királyságot az a vád érte, hogy az iskolai oktatáson keresztül próbál asszimilálni. E „magyarosí-tás” emblematikus törvényének tekinthető az Apponyi Albert nevéhez köt-hető 1907. évi oktatásügyi törvény (lex Apponyi), melynek következtében – a román szakirodalom szerint – 500–600 román iskola szűnt meg, zárta be kapuit.1 Nos, ha megvizsgáljuk a világháború utáni helyzetet, akkor azt látjuk, hogy egy évvel az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozat után – mely ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy a romániai kisebbségek saját nyel-vükön, önállóan és szabadon szervezhetik iskoláikat – 1919 decemberében a Néptanítók Lapja arról volt kénytelen írni, hogy 3 főiskolát, 33 középiskolát, 31 szakiskolát, 2641 (!) elemi iskolát és 392 kisdedóvót zárattak be a román hatóságok.2 Ez azt jelenti, hogy a román megszállást követően egy év alatt több mint ötször annyi magyar oktatási intézményt szüntettek meg a Romá-niához csatolt területeken, mint amennyi román iskolát a magyar hatóságok felszámoltak 1907 és 1911 között. Ez is közrejátszott abban, hogy több mint 400 ezer, idegen ország fennhatósága alá került magyar volt kénytelen szülő-földjét elhagyni, elmenekülni onnan.
A marxista történetírás azzal próbálta magát „vigasztalni”, hogy az or-szágcsonkítás végeredményében azt is eredményezte, hogy az új határok közé szorított Magyarország nemzetállammá vált, hisz 1920 után az ország lakos-ságának 88%-a magyar nemzetiségű volt. A győztes antant azzal érvelt, hogy Közép-Európa új határai megoldást jelentenek majd a Kárpát-medence etnikai problémáira, ám a világháború után Magyarországból területeket kapó, sok-nemzetiségűvé váló utódállamok törekvése a nemzetállammá válásra előrevetí-tette a konfliktusokat. A térségben tapasztalható magyar és nem magyar népek közötti konfliktus nem, hogy nem szűnt meg, hanem éppenséggel évtizedekre konzerválódott.
1 Rusu Abrudeanu–Stoica 2014, 189.; Platon 2003, 305.
2 Ötezernél több tanítót csaptak el a románok. Néptanítók Lapja, 52. (1919) 38–44. sz. 23.
A történelmi Magyarország – Horvátország nélkül – 287 297 km² volt, 1920.
június 4-e után területe 93 073 km²-re zsugorodott. Ez azt jelenti, hogy terü-letének 2/3-át elvették. A megmaradt terület kisebb volt annál, mint amit Ro-mánia egymaga megkapott, mely királyság Erdélyt is megkaparintva (103 093 km²) több mint kétszeresére nőtt. Látnunk kell, hogy az új határokkal egész tör-téneti nagytájakat szaggattak szét, és ennek következményei ma is érzékelhetők.
Hogy csak egy példát hozzunk: a mai Magyarország területén átfutó folyók más országból erednek, és határainkat elhagyva torkollanak nagyobb folyamokba, majd tengerbe. Ez számtalan megoldandó, elhúzódó problémát szül szomszéd-jainkkal, ha árvíz esetén szükség van gyors cselekvésre, de ökológiai kérdések-ben sem egyszerű sokszor az egyeztetés. Napjainkban éppen a szomszédoktól, a folyók vízének sodrásával érkező szemét kiemelése, a víz megtisztítása körüli bonyodalmak adnak okot a konfrontálódásra (pl. Romániával, Ukrajnával).
Az 1910-ben rendezett népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyságnak 18 264 533 lakosa volt, a trianoni békediktátum aláírása után a népességszám 7 615 117 főre csökkent. A 20. század elején hazánk területén 12 nemzetiség3 élt, a világháborút követően ez az etnikai sokszínűség megszűnt, a területeket szerző országokban azonban ennek éppen a fordítottja történt, és ők is megta-pasztalhatták az ebből származó nehézségeket. A frissen létrejött Nagy-Romá-nia területén például jelen volt egy nagyszámú magyar és német kisebbség,4 Dobrudzsában laktak törökök és bolgárok is, Bukovinában jelentős ukrán kö-zösség, a Bánátban pedig nagyszámú szerb lakosság élt.
A ma Szlovákia részét képező elcsatolt területen 884 000 magyar élt, ez az akkori helyi lakosság 30%-át jelentette. A Romániához csatolt területeken a magyar lakosság aránya 32% volt (1 662 000 fő), a ma Szerbiához tartozó térségben 420 000 magyar lakott (a helyi lakosság 28%-a). Az akkor Cseh-szlovákiához csatolt, ma Ukrajna részét képező Kárpátalján a lakosság 30%-a volt magyar, ez 183.000 főt jelentett. Mindezek az adatok jól szemléltetik azt,
3 A legnagyobb lélekszámú nemzetiség a románság volt (2.948.186 fő), a második legna-gyobbnak a szlovákság számított (1.946.357 fő). A német nemzetiség 1.903.357 főt számlált.
Lásd: Fajth–Gyulay– Klinger 1992, 236.
4 Az erdélyi szász közösség sorsához l.: Ligeti 2010, 361–372.
hogy milyen nagy arányban kerültek magyarok a békediktátum révén idegen országok fennhatóságai alá. Az Apponyi-féle békedelegáció 1920 januárjában a Teleki Pál által szerkesztett „vörös-térkép” révén tökéletesen szemléltette a döntéshozók számára az elcsatolni kívánt területeken lakó, sok esetben egy tömbben élő magyarság nagy arányát. Az angol delegáció a Teleki-féle térkép láttán szembesült először azzal, hogy milyen igazságtalan határmeghúzás ké-szülődik a Kárpát-medencében, de ekkor már egy kész, véglegesnek szánt ter-vezetet kaptak készhez Apponyi Alberték.