Nagyon érdekes, hogy a Székely Hadosztályt már a Horthy-korban sem övezte egyértelmű elismertség. Nyilvánvalóan legfőképpen azért, mert sokaknak már akkor sem tetszett a románok előtti fegyverletétel. Ezért érdemesnek látszott a különböző ismeretterjesztő tevékenységek során a hadosztály ellenforradal-miságát túlhangsúlyozni, hogy legalább a gyűlölt ellenség, a „vörösök” elleni fellépés kidomborítása által emelkedjen kissé a hadosztály nimbusza. Másrészt egy, a korban fontosnak számító kitüntetést – a Nemzetvédelmi Keresztet – el-sősorban azok kaphatták meg, akik a Tanácsköztársaság ellen tevékenyen fel-léptek. Abban, hogy ezt az egykori hadosztály-béli katonák szinte alanyi jogon elnyerhették, nem kis szerepe volt a Kratochvil által folytatott, történelem-fer-dítő tevékenységnek. Szinte valamennyi művében – általában már a művek cí-meiben is – nagy hangsúlyt kapott a hadosztály ellenforradalmisága. Az általa írt hadosztálytörténetnek például a következő kacifántos címet adta: „A Szé-kely Hadosztály 1918-19 évi bolsevistaellenes és ellenforradalmi harcai a szé-kely dicsőségért, Erdélyért, Magyarország területi épségéért és Európáért.” De nem volt ez másként egyéb, hasonló tárgyú munkái esetében sem.34 Így tehát,
33 Debreczeni Újság, XXIII. évf. (1919. II. 28) 51. sz.
34 Pl.: „Az 1919. évi ellenforradalmi székely hadosztály” (HL VII.263. Kratochvil Károly altá-bornagy személyi és katonai iratai, „Székelyek az ellenforradalomban” (HL VII. 263.476.)
Kratochvil – bár akarata ellenére, de – maga szállította a legtöbb muníciót a hadosztályt árulóként bemutató későbbi történetíróknak.
Sajnálatos, de az egykori alakulat „árulásának” mítosza, a marxista törté-netírás egyeduralma után három évtizeddel is él. Pedig azt nem csak az 1989.
óta megjelent munkák,35 hanem például már az 1986-ban kiadott, korszaká-hoz képest kiemelkedően objektívnek tekinthető, „háromkötetes Erdély”36 is meggyőzően cáfolta. Miről van szó? Ahogy láthattuk, a Székely Hadosztály 1919. április 26-án Demecsernél, a románok előtt letette a fegyvert. Abban a körülményben, hogy ezután a Tiszáig, majd Budapestig lényegében zavar-talanul törhetett előre a román hadsereg, nem kis szerepe volt a hadosztály fegyverletétele által megváltozott harctéri helyzetnek. Ezt a tényt nem is vi-tatja senki. A történéseket árulásként, illetve szükségszerűségként látó szer-zők között elsősorban a fegyverletételhez vezető indokok értékelése körül van vita.
Természetesen, a „cserbenhagyott” Tanácsköztársaság irányában mély ro-konszenvet tápláló Kádár-kor marxista történészeitől vett, az „árulást” sulykoló véleményeket vég nélkül lehetne idézni. Terjedelmi okokból most a történések-nek csak egy narratíváját, a ma is gyakran forgatott Magyarország Hadtörténete című műben, Liptai Ervin által lejegyzetteket idézem: „[az 1919. április 16-án, a teljes fronton megindult, döntőnek szánt román támadás– a szerző] ereje meg-lepte a székely különítmény vezetőit is, hiszen azt remélték, hogy a támadók őket is bevonják a hadműveletekbe. [kiemelés a szerzőtől] […]
A székely különítmény parancsnoksága, hogy elterelje magáról a Hadügyi Népbiztosság gyanúját, és indokolja a visszavonulást, jelentéseiben igen súlyos, a valóságnak meg nem felelő veszteségekről számolt be. […]
Az 1. hadosztály erőfeszítése azonban nem eredményezhette a front északi szárnyának tartós megszilárdulását, mert ezen a napon a székely különítmény vezetőinek árulása befejezett ténnyé vált: befolyásukra a különítményhez tarto-zó csapatok zöme letette a fegyvert a románok előtt.”37
35 Pl.: Szentpály 2009., Gottfried 2007.
36 Köpeczi 1986.
37 Liptai 1985, 220.
De mi volt a vád alapja? Kratochvil már április elején, még a román táma-dás előtt látta, hogy végleg két tűz közé került. Ezért egy elkeseredett, irreá-lis próbálkozásba fogott: parlamenter útján megkísérelte elérni a helyi antant kiküldöttnél, Gondrecourt tábornoknál, hogy állítsa meg addig a románokat, míg a székelyek megdöntik Kun Béláék hatalmát. Bár a Tanácsköztársaságot az antant ellenségesen szemlélte, annak bukását nem Kratochviléktól remélte.
A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a követek tragikomikus viszontagságok következtében nem is tudták küldetésüket beteljesíteni, Gondrecourt elutasító válasza csak a brassói fogolytáborban ért el Kratochvilhoz.38 Hasonlóra egyéb-ként maga IV. Károly is felszólította Kratochvilt. Ő egy Beke nevű követén ke-resztül 1919. húsvétja körül küldte el üzenetét, amely – az ezredes üzenetéhez hasonlóan – szintén nem ért célba.39 Valamennyi pozitív válasz, jelentés, utasí-tás tehát csak azok aktualiutasí-tása után jutott el Kratochvilhoz. De vajon a sikeres követjárások esetén lett volna esély a tervet megvalósítani?
Maga Kratochvil mutat rá, hogy valószínűleg nem. Egy doberdói Breit Jó-zsef40 által írott, 1925-ben kiadott könyvben ugyanis rábukkant egy korabeli, Berthelot-féle táviratra, amit a francia tábornok küldött a román főerők pa-rancsnokának, Presan tábornoknak. A távirat 1919. április 16-án kelt és Bert-helot voltaképpen jelezte benne, hogy az antant az esetleges román támadás megindítását nem ellenzi. Ugyanebben a műben volt található Presan fenti dátum alatt kelt hadparancsa is, ahol elrendeli az általános támadást, aminek sokkal korábbi, alapos előkészítését az a tény mutatta, hogy a román csapatok még aznap meg is kezdték az előrenyomulást. Kratochvil ezeket olvasva döb-bent rá, hogy tulajdonképpen szerencséje volt a követjárások meghiúsulásával, hiszen hiába sikerült volna megállapodnia Gondrecourttal, a románok nagy valószínűséggel az egyezmény ellenére is támadtak volna. Így pedig még a
Ta-38 MNL VeML, XIV. 10. IV. II. E. 9. Visszaemlékezések.
39 MNL VeML, XIV. 10. Kratochvil IV. Károlyhoz írt levele.
40 1916-tól doberdói Breit József, majd 1931-tól Bánlaky József, honvédtiszt, hadtörténész.
Hadtörténetíróként többek között megírta a máig nagy jelentőségű, huszonkét kötetes, „A magyar nemzet hadtörténelme” c. művét. Kratochvil valószínűleg az 1925-ben kiadott, „A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története” c. három kötetes munkában találta az idézett részt.
nácsköztársaság sikeres megbuktatása esetén is negatív mérleggel zárult volna akciója, hiszen a románok az ő általa nem biztosított frontszakasz miatt törhet-tek volna be az Alföldre akadálytalanul.41
De nagyon kérdésessé tette volna a terv sikerét a legénység várható hoz-záállása is. Egyáltalán nem biztos, hogy az otthonukért harcoló, attól, s ezzel féltett családtagjaiktól egyre távolabb kerülő székelyeket el lehetett volna a ro-mán frontról vezényelni. Amikor még januárban – a roro-mán front viszonylagos nyugalma miatt – pár székely osztagot a Felvidékre, egy páncélvonatot pedig Nyugat-Magyarországra vezényeltek, a katonák (bár teljesítették a parancsot) folyamatosan kérvényezték, hogy visszakerülhessenek eredeti frontszakaszuk-ra. A hadvezetés, részben mivel észlelte, hogy a székelyek a közöttük uralkodó hangulat miatt nem sokáig vethetők be eredményesen távol Erdélytől, ezen ké-résüknek rövid időn belül eleget is tett. De már korábban, Kolozsvár kiürítése-kor – mikiürítése-kor a Hadügyminisztérium szerette volna bevetni a frissen toborzott székelyeket Erdélytől távol – is komoly ellenállás mutatkozott a legénység köré-ben, melynek csak az akkori parancsnok, Nagy Pál ezredes, tárgyalásai vetettek véget. Ő elérte, hogy csapatai Kolozsvárról Szatmárra vonulhassanak, ahonnan aztán majd a románok elleni bevetésekre irányítják őket.42 Mindemellett még megemlítendő, hogy a korábbi elvezénylések alkalmával az új frontszakaszokon szintén az országra törő ellenséggel kellett harcolni, nem pedig a bármennyire is vörös, de mégiscsak magyar katonák ellen.
Ne felejtsük el azt sem, hogy bár a Székely Hadosztály legénységének fe-gyelme jóval erősebb volt, mint a többi korabeli magyar csapaté, azonban még így sem érte el egy „konszolidált” időszakban (akár a háborúban) szolgáló egy-ségét. Így minden bizonnyal elmondható, hogy még abban az esetben, ha Kra-tochvil tárgyalásai sikeresen zajlottak volna, sem lehetett volna biztos abban, hogy a legénység teljesíti parancsát. A Tanácsköztársaság megbuktatásának ter-ve tehát sokkal inkább tekinthető kétségbeesett kiútkeresésnek, mintsem egy végiggondolt, a körülményeket és a következményeket számba vevő, megala-pozottan előkészített döntésnek.
41 Kratochvil é.n., 66-67.
42 Zágoni 1943.
A meginduló román támadás aztán kész helyzet elé állította a székelyeket.
Összességében nem állítható, hogy a hónapok óta nélkülöző, eredetileg Kra-tochvil alá tartozó egységek ellen tudtak volna állni a román előre nyomulás-nak Csucsánál, ám mint láttuk, a helyükre érkező vörös alakulatok meg sem kísérelték azt. Kratochvil látva az áttörés következtében létrejött erőviszonyokat a következő parancsot adta ki: „minden nagyobb vállalkozást, vagy ellentáma-dást kerülni kell, – mert kár minden csepp székely vérért, ami Kun Béláért és társaiért, vagyis érdekükben folyna. Ha a nyomás igen erős, akkor lassan enged-ni kell.”43 A parancs ellenére a csapatok a támadások kezdetén remekül helytáll-tak. Több helyszínen – így például Haraklánynál,44 Hadadnál,45 Vaskóhnál46– a parancs ellenére heves összecsapásokba bonyolódtak a székelyek a románokkal.
Azonban az a fentiek alapján is kijelenthető, hogy soha nem merült fel a fent idézett szerzők rendszeresen visszatérő állítása, miszerint a Székely Ha-dosztály vezetőinek szándékában állt egy, a románokkal közösen végrehajtandó Budapest elleni támadás. Ilyenre sem Kratochvil, sem senki a környezetéből soha nem gondolt. Kratochvil erről a következőket írta: „[…] a magyar bolse-vizmus letörésére Budapest ellen szándékozik fellépni, de csak egyedül akarja ezt megtenni, nem a románokkal együtt [kiemelés az eredetiben].”47 A forrá-sok ismeretében minden ezzel ellentétes állítás egyértelműen a hadosztály tevé-kenységének besározására irányuló csúsztatás, melynek elkövetésére a marxista szellemű történetíróknak meg is volt minden oka.
Érdekes, hogy a Kádár-kor vonatkozó munkáiban (nyilván nem ok nélkül) nem nagyon idézett szerző, Kratochvilék egyik korabeli fő ellenfele, Böhm Vil-mos is inkább a székelyek, mintsem saját eszmetársainak véleményét támasztja alá. Egyrészt megerősíti a székely tiszteknek a csucsai frontra érkező csapatok teljes alkalmatlanságára vonatkozó állításait: „A csucsai szorosban az első nem-zetközi vörös ezred, kitűnően kiépített állásokban, egy keskeny szorost szinte
43 Kratochvil é.n., 78.
44 MNL VeML, XIV. 10. IV. II. E. 9. Kőváry.
45 MNL VeML, XIV. 10. IV. II. E. 9. Király.
46 MNL VeML, XIV. 10. IV. II. E. 9. Verbőczy.
47 Kratochvil é.n, 45.
puskalövés nélkül átadott a románoknak.”48 Másrészt rámutat a helyzet kénysze-rűségére, egy új motívumra is: „Kratochwillnak ez a cselekedete kétségtelenül árulás volt. De a történeti igazság kedvéért azt is meg kell állapítani, hogy a szé-kely hadosztály kezdetben valóban hősiesen harcolt, a többi csapatok azonban megszöktek a frontról, így a bekerítés veszedelme fenyegette a székelyeket”49
A rendelkezésünkre álló forrásokat napjainkban vizsgálva a „háromkötetes Erdély” megállapításait láthatjuk leginkább közelebb a valósághoz.
„A Székely Hadosztály a forradalmak mostohagyermeke volt. Kezdettől jobbára apolitikus, tehát az adott történelmi helyzetben inkább ellenforradal-mi érzületű tisztek vezették, s még inkább ellenforradalellenforradal-mi hajlamú politikusok befolyásolták a háttérből, akik már korábban is megpróbálták egy Budapest elleni támadásra, ellenforradalmi fordulat végrehajtására megnyerni. A prole-tárdiktatúra kikiáltásakor 12 ezer katonájával, 649 tisztjével ez volt az egyetlen akcióképes, elfogadhatóan fölszerelt s egyben a legnagyobb létszámú alakulat.
A hadvezetőség támogatta, az új politikai vezetés és a hadosztály között azon-ban kölcsönös volt a bizalmatlanság. Máig sem kellően tisztázott előzmények után, április első felében Kratochvil megüzente a franciáknak, hogy engedjék haza katonáit Erdélybe, de vállalkozna egy kommunistaellenes akcióra is, ha a románok nem lépik át a demarkációs vonalat. […]
[a román támadás után – a szerző] A Székely Hadosztály eleinte harcolva, súlyos veszteségeket szenvedve vonult vissza, majd megszakította a kapcsolatot Budapesttel; vezetői április 26-án megállapodtak egy román lovashadosztály-lyal, hogy leteszik a fegyvert, vállalják az internálást is – cserében hozzátar-tozóikat a román hadsereg szabadon bocsátja, visszatérhetnek otthonaikba. A katonák egy része – más székely csapattestekhez csatlakozva – a kommunista Sárói-Szabó Tibor százados50 által újjászervezetten végig kitartott a tanácskor-mány mellett.”51 S valóban. A források alapján a hadosztály kezdetben nem volt ellenforradalmi jellegű (legfeljebb az idézetből is kiolvasható: „ki nem velünk,
48 Böhm 1990, 304.
49 Böhm 1990, 314.
50 Ő valójában a – szintén kapitulált – 39. dandár romjain újjáalakult egységek vezetője lett.
51 Köpeczi 1986, 1726–1727. A vonatkozó részeket Szász Zoltán írta.
az ellenünk” felfogás jegyében), tisztán Erdély visszaszerzése forgott a katonák szemei előtt. Céljaik elérése érdekében megpróbáltak a lehető legjobb viszony-ban maradni a forradalom vezetőivel, akkor is, ha sok mindenben nem értettek egyet. A viszony elmérgesedéséről elsősorban nem ők, hanem az irányukban szinte a paranoiáig menően bizalmatlan baloldali politikusok tehettek. Mire 1919 áprilisára a helyzet tarthatatlanná vált, két választásuk maradt: vagy – vál-lalva egyes vezetők politikai üldözését – csatlakoznak a Vörös Hadsereghez, vagy a románok előtt leteszik a fegyvert. A vezetők – elsősorban Kratochvil – politikai naivitását mutatta, hogy ehelyett egy harmadik variációval próbál-koztak.