Mint ahogy a bevezetőben már érintettem, a trianoni diktátumhoz vezető kö-rülmények tekintetében nincs egyetértés a hazai közvéleményben. Annak a forradalmi irányzatokkal szimpatizáló oldala a fegyveres ellenállás lehetősége-inek kérdéseit eleve érvénytelennek tekinti. Érdekes, hogy az utódállamokban éppen fordított a helyzet. Trianon, mint esemény, szimbólum nincs jelen a köz-tudatban,55 a területi gyarapodásokat jobbára nemzeteik aktív tevékenységének tudják be, melyek között a különböző deklaratív népgyűlések mellett legalább olyan súllyal szerepelnek a fegyveres erőik cselekményei is. Témánkba vágó a szemléletes példa: az eseményeket tárgyaló – jelentős román szerkesztői hoz-zájárulás által létrejött – Wikipédia szócikk címe például a magyar termino-lógiában nem ismert: „1919-es magyar–román háború”.56 Így ez már címével is tagadja az események magyar olvasatát, a román hadsereget nem az antant megbízásából érkezett rendfenntartó, hanem területszerző erőként beállítva.
Tehát az utódállamokban uralkodó felfogás (csatlakozva a magyar közvéle-mény „ellenforradalmi” részéhez) nemzetközi kitekintésben igenis relevánssá teszi a fegyveres önvédelem lehetőségeinek kérdését.
Annak ellenére, hogy az ország politikai vezetése nem állt a fegyveres ön-védelem talaján Károlyi szatmári beszédéig, a Székely Hadosztály tevékenysége nem nélkülözi a kortárs analógiákat. A Felvidéken már 1918 novemberében el-lenállás bontakozott ki a betörő cseh(-szlovák) csapatokkal szemben, rövid úton sikerült is kiszorítani őket. Károlyiék azonban (félve az antant válaszlépéseitől) visszaparancsolták a főként csendőr- és alacsonyabb szintű katonai egységekből álló magyar erőket, így a csehek decemberre másodszor is megszállhatták a
55 A szabályt erősítő kivételként említendő Románia legújabban alkotott ún. „Trianon törvé-nye”, melynek azonban nem a többségi nemzettel kapcsolatos pozitív, hanem elsősorban a magyar kisebbséget provokáló negatív felhangjai a hangsúlyosak.
56 https://hu.wikipedia.org/wiki/1919-es_magyar%E2%80%93rom%C3%A1n_h%C3%A-1bor%C3%BA; a letöltés időpontja: 2020. december 5.
Felvidéket, bizonyos területeken túlterjeszkedve a majdani trianoni határokon is. Ennek következménye lett januárban a híres „balassagyarmati csehkiverés”.
Ez sok hasonló vonást mutatott a székelyek tevékenységével, szerepet játszott benne az önszerveződés, és a katonai vezető – Vizy Zsigmond százados – a budapesti központ megkérdezése nélkül cselekedett, viszonya a forradalommal nem is volt felhőtlen. A különbségek sem elhanyagolhatóak azonban, melyek közül elsősorban a két esemény nagyságrendjét érdemes kiemelni.
A kercaszomori „jugoszláv kiverés” még kisebb volumenű volt, mint a ba-lassagyarmati eseménysor, és jóval később, már a trianoni béke megkötése után zajlott. E tekintetben párhuzamba állítható a Nyugat-magyarországi felkeléssel, mely azonban mind időtartamát, mind az érintett területeket tekintve több lép-tékkel meghaladta a délvidéken történtek nagyságrendjét. A legtöbbet említett történés természetesen az Tanácsköztársaság északi hadjárata. Álláspontom szerint azonban ennek értékelése kapcsán még ma is nagyon erősen élnek a marxista történetírás hatásai. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a Tanácsköz-társaság internacionalista voltáról. Pedig ezt vezetői számtalan alkalommal kinyilvánították. Így a hadjárat valódi célja nem is a területi integráció visz-szaállítása, hanem a bolsevizmus továbbterjesztése volt. Éppen ezért a sikerek csúcspontján, június 16-án ki is kiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, mely a Magyarországi Tanácsköztársaságtól független államalakulat volt (lett vol-na, ha háromhetes fennállása alatt bármely nemzetközi jogi szereplő elismerte volna létét). Gyakran hangoztatott tény, hogy a Vörös Hadseregben számtalan nemzeti érzelmű tiszt és legénységi állományú katona szolgált, akiket csak a re-mélt eredmény – a területi integritás – kötött a proletár sereghez. Éppen ezért, mikor rájöttek, hogy a politikai vezetésnek ezt elérni nem célja, tömegesen el is hagyták az alakulataikat.
A címben feltett kérdést tehát a fenti analógiákat is számba véve érdemes vizsgálni. Hogy ki a hős, az szubjektív kérdés. Éppen ezért egy történeti mun-kában ennek eldöntésére nem is szabad vállalkozni, a történész munkája leg-feljebb a kérdés eldöntéséhez segítséget nyújtó támpontok kijelölésére terjedhet ki. A fentiekben kísérletet tettem a Székely Hadosztály tevékenységének az el-lenállási kísérletek palettáján történő elhelyezésére. Ezek alapján Kratochvilék hadműveletei a részt vevő felek katonai erejét tekintve csupán az északi
hadjá-rathoz mérhetőek. Ha az ellenállás időtartamát vizsgáljuk, a Tanácsköztársa-ság (egyben kezelt) hadműveletein túl még a Nyugat-magyarországi felkelés rokonítható a Székely Hadosztály harcaival. Így elmondható, hogy a székelyek mozgalma minden mutató alapján a legjelentősebb ellenállási kísérletek közé tartozik. Nem szokás a hősiesség mércéjévé a sikert tenni, éppen így a vonat-kozó szak- és ismeretterjesztő irodalomban az északi hadjáratban részt vevők érdemeit sem csökkentik a szerzők amiatt, hogy végül eredményeik nem bizo-nyultak tartósnak. Az árulás mítosza alkalmas lehetne a székelyek érdemeinek érvénytelenítésére, éppen ezért fontos valóságtartamának vizsgálata. Ahogy a fentiekből kiderült, a mítoszt már akkor meggyőzően cáfolták, mikor Magyar-országon a fősodorban még a marxista történetírás állt, így nem szolgálhat a hősiesség elleni érvként. Mindezek alapján elmondható, hogy a Székely Ha-dosztály majd’ négy hónapnyi kitartása egyedülálló teljesítmény volt a fron-ton, s ha végcélját nem is sikerült beteljesítenie, jó példaként szolgált arra, hogy minden ellenállási kísérlet még a forradalmak rendkívül ellenséges légkörében sem volt eleve kudarcra ítélve.
H I VAT K O Z O T T I R O D A L O M
Böhm 1990. Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. Budapest, 1990.
Gottfried 2007. Gottfried Barna: A Székely hadosztály, 1918-1919. Székelyföld.
11. (2007.) 2. 73-103.
Gottfried–Nagy 2011. Gottfried Barna – Nagy Szabolcs: A székely hadosztály története. Barót, 2011.
Jancsó 2004. Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története. Má-riabesnyő – Gödöllő, 2004.
Kratochvil é.n. Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly: A Székely Hadosztály 1918-19 évi bolsevistaellenes és ellenforradalmi harcai a székely dicsőségért, Erdélyért, Magyarország területi épségéért és Európáért. Székely Hadosz-tály Egyesület, é.n.
Koszta 2009. Koszta István: Huszárok a Székely Hadosztályban. Székelyföld. 13.
(2009) 1. 101–113.
Köpeczi 1986. Köpeczi Béla (szerk.): Erdély története. Budapest, 1986.
Kun 1974. Kun József: Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege gyalogos és lovas csapattesteinek (önálló alosztályainak) nyelv szerinti százalékos meg-oszlása (1918. május). Hadtörténelmi Közlemények. 1974. 1, 104–131.
Nagy 2011a Nagy Szabolcs: „Vasszékelyek.” A székelyudvarhelyi 82. gyalogez-red az összeomlás alatt. Székelyföld. 15. (2011) 10. 83-100.
Nagy 2011b Nagy Szabolcs: Árulás vagy ellehetetlenülés. A Székely Ha-dosztály és a forradalmi erők viszonya a Veszprém Megyei Levéltárban őr-zött Kratochvil-hagyaték ügyében. Levéltári Szemle. 61. (2011) 3. 29–46.
Nagy 2019. Nagy Szabolcs: A tanácsköztársaság nagyváradi végnapjai. Új Né-zőpont. 6. (2019.) 2. 5–12.
Liptai 1985. Liptai Ervin (főszerk.): Magyarország hadtörténete. Budapest, 1985.
Zágoni 1943. Zágoni István: Székelyek ítéletidőben. Budapest, 1943.
Szentpály 2009. Szentpály-Juhász Miklós: Két malomkő között. Székelyföld.
13. (2009.) 1. 73-85.
O L A S Z L A J O S