F
él évszázada már annak, hogy napvilágot látott Vargyas Lajos áttekintő jellegű tanulmá-nya a fenti címmel, amely a látszattal ellentétben kevésbé kérdést, mint inkább határozott állásfoglalást foglalt magában.1 A történeti folklorisztika egyik hazai vezéralakja ebben az írásában átfogó rendszerezést adott elődeinek és kortárs szaktársainak történeti irányultságá-ról. Áttekintése korántsem csak a folklórterületek kutatására terjedt ki, sőt, az anyagi kultúra 1950-es években fellendült, magas színvonalú történeti vizsgálatai mellett mintha árnyékba húzódtak volna a hasonló folklorisztikai kezdeményezések. Vargyas jól látta az 1940-es évek-ben bekövetkezett szemléletváltás előtti történeti jellegű néprajz gyermekbetegségeit: az eset-legességet, a beszűkített és jelenből visszavetített történeti perspektívát, a parasztságnak, mint az „ősi” hagyományok rezervátumának történetietlen megközelítését. Azt is helyesen ismerte fel, hogy az általa „sui generis történeti-néprajzi” módszernek nevezett megközelítés hazai eredményei2 a történeti néprajz legmagasabb szintű, európai szinten is úttörő megvalósulását jelentik. Hasonlóképpen eredményes, a néprajzi és a történeti kutatás módszertanát ötvöző komplex módszernek tartotta Vargyas azokat a kutatásokat, amelyek a recens vizsgálatok mellé felsorakoztatják a történeti források minél szélesebb körű adatait. Saját ballada-kutatásai és bizonyos tárgytörténeti (Gáborján Alice, Kresz Mária, Csilléry Klára) kutatá-sok mellett itt Morvay Péter tánctörténeti, Hofer Tamás településnéprajzi és Takács Lajos* Dolgozatom alcíme megegyezik a Magyar Néprajzi Társaság 2005. májusi közgyűlésén megtartott előadásom címével, amelynek szövege azóta még nem látott napvilágot. Jelen írásomhoz, amelynek szövegezésekor az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíja segítette munkámat, felhasználtam az ak-kori szóbeli előadás jegyzeteit, azt kiegészítettem, de a főbb gondolatmeneten lényegében nem vál-toztattam. A mostani, köszöntőkötetbeli közlés adekvátságát az ünnepelthez fűződő több mint másfél évtizedes tanítványi viszonyom mellett az adja, hogy annak idején 2000-ben, Kósa László témaveze-tőként magától értetődő módon kezelte „művelődéstörténetiként” a házassági eskü kérdéseivel fog-lalkozó történelem szakos szakdolgozatom tematikáját, amely – szándékaim szerint – már akkor is a történeti szokáskutatás lehetséges megújulását reprezentálta. Ugyanő volt a 2010-ben megtartott habilitációs előadásom bizottsági elnöke is, ahol szintén jelen dolgozathoz szorosan kapcsolódó ku-tatásaimról adtam számot. A két évszám által keretbe foglalt évtizedben (és azóta is) sokszor segítet-te és figyelemmel kísérsegítet-te szakmai utamat. Írásommal elsősorban köszönesegítet-temet szeretném kifejezni.
1 Vargyas 1961.
2 Ezen a téren addig csak Belényesi Márta késő középkori anyagi kultúrára vonatkozó munkássága volt említhető. A szokatlan életutat járt Belényesi kiváló tanulmányainak egybegyűjtött újraköz-lése nemrégiben kezdődött: Belényesi 2011.
gazdálkodástörténeti munkásságára utalt. E „komplex” módszerek mellett Vargyas két „tisz-tán néprajzi” megközelítési módot is bemutatott, amelyek szintén alkalmasak történeti tanul-ságok levonására: az egyik az etnográfiai leírás, amely – tisztességesen elvégezve – kikerülhe-tetlenül magában foglalja legalább az újkori történeti fejlődés alapvonalait, a másik pedig az összehasonlító kutatás, amely véleménye szerint a relatív kronológia nagyobb távlatai mellett akár az abszolút időmeghatározás alkalmazását is lehetővé teszi. Utóbbi kapcsán egyrészt szintén saját ballada-kutatásának összehasonlító távlatait, illetve Diószegi Vilmos néphitkuta-tását, Vincze István és Andrásfalvy Bertalan szőlészettel, borászattal, Szolnoky Lajos kender-munkákkal, Földes László pásztorkodással kapcsolatos munkálatait hozta fel példaként.
Vargyas tanulmánya akkori munkahelye, a Néprajzi Múzeum értesítőjében látott napvilágot, és elsősorban a múzeumban mint tudományos műhelyben folyó munkát volt hivatott repre-zentálni. A második világháború előtti néprajzi kutatásokról összefoglaló negatív tételben mondta ki: a „legfőbb hiány pedig az, hogy nem ismerték fel a fejlődés termelési-társadalmi meghatározottságát s azokat a nagy korszakokat, amelyek ennek a meghatározottságnak kö-vetkeztében létrejöttek a különböző termelési-társadalmi rendszerek kialakulása idején, – ami a marxista történet-elmélet nagy felfedezése.”3 A marxista társadalomtörténet
számon-kérése másrészről a jövőbeni ilyen keretben történő vizsgálódás akkoriban „kötelező” ígére-tével társult: „A mi feladatunk tehát a jelenben az, hogy tisztázott fogalmakat alakítsunk ki, értékeljük és elméletileg rendszerezzük a történeti kutatás lehetőségeit a néprajzban, alakít-suk ki módszertanát, s mindazt, ami ösztönösen, többé-kevésbé helyesen benne élt már kuta-tóinkban és kutatásaikban, tudatosítsuk a marxista elmélet eredményeinek segítségével (ki-emelés tőlem – B.D.).”4 Ma már nem tudjuk, hogy a korszak uralkodó ideológiájához történő szigorú alkalmazkodás kinyilvánítása mennyire fakadt személyes meggyőződésből, és meny-nyire szolgálta a tudományszak védelmét. A történeti kutatások esetében védelemre már csak azért sem volt szükség, mert az 1940-es évek végén, ’50-es évek elején éppen szovjet mintára hirdették meg a „történeti fordulatot” a honi etnográfiában.5 Utólagos vélemények szerint a hazai néprajz prominens képviselői közül többen – köztük elsősorban az iskolate-remtő Tálasi István – felismerték, hogy a filológiai megalapozottságú, tárgytörténeti és gaz-dálkodástörténeti vizsgálatok nem csupán a továbbélés, hanem a viszonylagos ideológiai vé-dettségben történő kibontakozás lehetőségét is jelentik az etnográfia számára.6 Olyannyira, hogy a Vargyas dolgozatával időnként polemizáló szerepben feltüntetett, ám arra még nem hivatkozó Barabás Jenő a szintén 1961-ben megjelent tanulmányában már a túlzott történeti egyoldalúságra, a néprajzi kutatások recens oldalának erősítésére figyelmeztetett.7
3 Vargyas 1961: 7.
4 Vargyas 1961: 8.
5 Paládi-Kovács 2009: 11–12.
6 Kósa 2001: 200–216.
7 Barabás 1961. Feltűnő, hogy néhány év múlva éppen ő írta meg Békés megye 18. századi „néprajzát”, igaz, csupán kiadott, tehát nem első kézből használt levéltári források alapján: Barabás 1964.
Ha túl is lépünk Vargyasnak a korszak retorikájára jellemző marxista irányultságán, az ismertetett tanulmány mára több szempontból is elavultnak tekinthető. A legkevésbé ép-pen az imént bemutatott csoportosítás tűnik használhatónak. Nem csak a néprajztudomány-ban, hanem az annak vizsgálati tárgyát jelentő népi kultúrában is gyökeres változások történ-tek az elmúlt fél évszázadban. A tanulmány megjelenési dátuma akár szimbolikus is lehet ebből a szempontból, hiszen 1961 a magyar parasztság történetében az utolsó, elsöprő erejű történelmi megrázkódtatás, a kollektivizálás hazai befejeződését jelenti egyben.8 A hagyo-mányos népi kultúra felszámolódása egészen új aspektusba helyezte a „recens” néprajzi vizs-gálatokat. Az elmúlt fél évszázadban maga a „népi kultúra” is tisztán történeti jelenséggé, egyesek szerint absztrakt történeti konstrukcióvá vált. A tudománytörténeti oldal tekinteté-ben már a maga korában szembetűnő volt Vargyas szemléjének egyoldalúsága: csak a Nép-rajzi Múzeum akkori munkatársaira koncentrált (de meg sem említette például Fél Edit törté-netileg is értékelhető munkásságát), és a határozottan történeti irányultságú, máshol dolgozó kortársait figyelmen kívül hagyta. Elég itt csupán néhány olyan folkloristára utalni (Martin György, Schram Ferenc, Dömötör Tekla, Bálint Sándor), akik már az ’50-es években meg-kezdték ilyen irányú munkásságukat. Elképzelhető, hogy ezek tevékenységét nem is lett vol-na olyan egyszerű elhelyezni a felsorolt négy csoport valamelyikében. Vargyas még nem tud-hatta, hogy az ún. történeti néprajz hazai kibontakozása éppen a ’60-as években induló fiatal néprajzkutatók körében történik majd meg. Ezen a kutatási irányon a magyarországi tudo-mányfejlődésben elfogadott értelmezés szerint leginkább azokat a hosszantartó és módsze-res levéltári adatgyűjtésen alapuló, néprajzi szemléletű történeti vizsgálatokat értjük, ame-lyek általában egy meghatározott korszak (túlnyomóan az 1848 előtti, régebbi elnevezéssel kései feudalizmusnak nevezett másfél-két évszázad) tudatosan kiválasztott forrásanyagán alapulnak.9 Vargyas felosztásában ezek egyértelműen a sui generis történeti-néprajzi kutatá-sok közé lennének sorolhatók, még ha ő a módszer egyik legkiválóbb alkalmazóját, Takács Lajost – töprengések után – egy másik kategóriába illesztette is be. Elsősorban tudománytör-téneti jelentősége miatt foglalkoztunk ilyen hosszan Vargyas tanulmányával. A hazai történe-ti irányultságú néprajzban (beleértve az imént említett történetörténe-ti néprajzot is) nagyon kevés
8 A fontos témakör iránt az utóbbi években örvendetesen feltámadt társadalomtörténeti érdeklő-désből itt Ö. Kovács Józsefnek a közelmúltban megjelent monográfiáját (A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965, Korall, Budapest, 2012.) emeljük ki.
9 A hazai történeti néprajz sajnos igen ritkán definiálta önmagát és módszertanát. A történeti for-rások néprajzi felhasználására vonatkozó reflexiókat Szilágyi Miklós korai tanulmányköteté-nek bevezetőjében találunk: Szilágyi 1966. Az ezt követő évtizedekben jobbára a forrástípusokat és azok néprajzi felhasználását bemutató tanulmánykötetek jelentek meg: Filep – Égető (szerk.) 1989; Paládi-Kovács (főszerk.) 1993; Fülemile – Kiss (szerk.) 2008. Ezek egyrészt a történeti nép-rajz első nemzedéke (a teljesség igénye nélkül: Andrásfalvy Bertalan, Bakó Ferenc, Bárth János, Bellon Tibor, Égető Melinda, Filep Antal, Flórián Mária, Hofer Tamás, Juhász Antal, Kocsis Gyu-la, Kósa László, Szilágyi Miklós, Takács Lajos) és az őket követő generációk (például Tomisa Ilona, Granasztói Péter, Kiss Réka) tevékenységét reprezentálják.
a módszertani és elméleti megközelítésű írás. Vargyas dolgozatának éppen azok a legmara-dandóbb (és egyébiránt legritkábban idézett) részei, amelyek e különös, a történészektől elté-rő módszertan megvilágítására törekszenek. A történeti források feldolgozásánál alkalma-zott speciális néprajzi látásmód elemei szerinte a következők: a néprajzi anyagismeret és iskolázottság, valamint a népi kultúra történetére irányuló kutatás. Ezek sora természetesen manapság már egészen új fényben bővíthető és bővítendő tovább, különös tekintettel a törté-nettudományban bekövetkezett alapvető szemléletváltás(ok)ra.
*
Az elmúlt ezredforduló előtti és utáni években érthető módon gyakran merült fel az útkere-sés igénye a magyar néprajztudományban: milyen lesz, merre tart a 21. század hazai társada-lomtudománya, és miféle helyet, pozíciót foglalhat el ezen a palettán az etnográfia és folklo-risztika által képviselt színárnyalat? A számvetés és útkeresés természetesen nem csupán hazai viszonylatban, hanem jobbára európai perspektívában fogalmazódott meg. A korábbi hagyományokkal való radikális szakítástól (totális paradigmaváltás) kezdve a magabiztos (ön)vállveregetésig, igen sokféle megoldási javaslat született az elmúlt évtizedekben.10 Mind-ezek részletekbe menő ismertetése helyett jelen tanulmányban mindössze egy perspektivi-kus lehetőség felvillantására, a történeti szokáskutatás távlatainak bemutatására vállalko-zunk. Ezzel a megoldással ahhoz a korábbi véleményhez csatlakozunk, amely – több járható út felvázolása mellett – a rokontudományokhoz (például a történelemtudományhoz) történő szorosabb kapcsolódás lehetőségét vetette föl a néprajz jövője szempontjából.11 Áttekinté-sünk vázlatosságát a terjedelmi korlátok mellett az a körülmény is determinálta, hogy ebben az esetben nem annyira az eddigi eredmények ismertetése, hanem sokkal inkább a lehetsé-ges kutatási irányok tervszerű megfogalmazása lebegett a szemünk előtt.
A népi kultúra hétköznapi és ünnepi habitualizált cselekvésmódjait jelentő szokások12 néprajzi kutatásában szinte a legutóbbi időkig egy erőteljesen leíró, szó szerinti etnográfiai szemlélet dominál, amely a falusi, mezővárosi társadalmak bizonyos szokásszerű jelenségeit
„recens” adatként, statikus módon örökítette meg.13 Az emberi élet fordulóihoz (születés, fel-nőtté avatás, házasságkötés, halál), valamint a kalendáris év ünnepeihez kötődő szokások sok száz hosszabb-rövidebb leírása készült el a magyar nyelvterület szinte minden tájegysé-géről. Az 1970-es évektől kezdve megszaporodtak a leszűkített lokális vagy tematikus pers-pektívájú, egy-egy településre, illetve szokáselemre koncentráló monográfiák. A puszta
10 Összefoglalóan: Kósa 2001: 238–248; Paládi-Kovács 2002.
11 Kósa 2001: 242–243.
12 A szokás fogalmára és főbb területeire lásd: Verebélyi 1998.
13 Mivel a hazai szokáskutatás kritikai tudománytörténete mindmáig megíratlan, ezen a téren mi sem adhatunk összefoglalást és nem is tudunk hasonlókra utalni. Fontos megjegyzéseket tartal-maz ebből a szempontból: Verebélyi 2005. Az erdélyi kutatások terén – magyarországi kitekintés-sel – eligazít: Pozsony 2006.
narratív (és így a kutató által konstruált) leíráson túl azonban nagyon kevés olyan tanulmány született, amely teoretikus irányultságú rendszerezést adott volna. Jól jellemzi e helyzetet, hogy noha az emberi élet fordulóinak bemutatása terén több mint egy évszázada adott kere-tet jelenthet az átmeneti rítusok elmélete (Arnold van Gennep), ám ezt nálunk következete-sen és értően nagyon kevekövetkezete-sen használták fel.14 Az 1980-as évektől kezdve ugyan elhangoztak kósza ötletek a szokáskutatás elméleti horizontjának tágítására vonatkozóan, ám ezek hazai propagálói sajnos nem igazán éltek a teóriák konkrét monografikus anyaggyűjtésen történő alkalmazásával.15 Az elmúlt években megjelent, hasonló célzatú összefoglalások16 némiképp enyhítik e hiányt, a kérdés csak az, hogy mennyiben befolyásolják a kutatások további alaku-lását és az adatok interpretálásának eddigi gyakorlatát. Amit már biztosan adatolhatunk, az a szokás fogalmának kitágítására tett törekvések eredményessége: mára már nem csupán az ünnepek és rítusok vizsgálata a cél, hanem legalább annyira a mindennapi sztereotip viselkedé-sek is a kutatás tárgyát képezik. A hétköznapi szokáscselekvéviselkedé-sek (gesztusok, illemszabályok, erkölcsi magatartásformák, nemi élet, tisztálkodás stb.) aspektusai a társadalomnéprajz és a szokáskutatás közös, még sok vizsgálati lehetőséget magában rejtő terrénumát jelentik.17
Ami a népszokások történeti vizsgálatát illeti, ezen a téren – a népi kultúra más területei-hez hasonlóan – szintén nagyon régi érdeklődést tapasztalhatunk. Bizonyos rítusok történeti rétegeinek kimutatása sokáig elválaszthatatlan volt a magyar „ősvallás” kutatási hagyomá-nyától.18 Általában véve elmondható, hogy a 20. század közepéig a történeti szokáskutatás-ban is az eredetkérdések boncolgatásának vágya uralkodott.19 Melyek azok a rítuselemek, amelyek a magyarság „keleti hozadékának”, honfoglalás előtti reliktumának tekinthetők?
A kér désfeltevés és a szemlélet alapvető hátulütője, hogy úgy tekint a 19–20. századi magyar parasztság kultúrájára, mint amelynek hiedelem- és szokásvilágában, népköltészetében és népművészetében „pogány kori hagyományaink” változatlan és őseredeti állapotukban fel-lelhetők és (elsősorban rokonnépi néprajzi analógiák alapján) azonosíthatók. Sokáig ez a me-rően történetietlen hozzáállás jellemezte általában a folklór (és azon belül a szokások) diakrón vizsgálatát. Az utóbbi, valamivel több mint fél évszázadban a történeti szokáskuta-tás figyelme az európai középkor és kora újkor kézzel fogható hazai adatai felé fordult. Dö-mötör Tekla a színjátékszerű szokásokkal kapcsolatba hozható naptári ünnepek hazai
14 Ezt a tényt nem lehet csupán annak a szomorú körülménynek betudni, hogy az eredetileg 1909-ben megjelent klasszikus munka magyar nyelvű kiadására jóformán egy évszázadot kellett vár-ni: Gennep 2007. A hazai szokáskutatásban Balázs Lajos csíkszentdomokosi monográfiáit szokás kiemelni, amelyek következetesen, konkrét anyagelemzés során alkalmazták az átmeneti rítusok elméletét. Az elmélet hazai recepciótörténetéről lásd: Voigt 2004: 150–151.
15 Vö. Niedermüller 1981, 1987.
16 Verebélyi 2005; Pozsony 2006.
17 Vajda 1988; Veres 1984; Jávor 2000; Juhász 2006.
18 A magyar „ősvallás” kutatásáról összefoglalóan: Kósa 2001: 55–60; Voigt 2003.
19 Ez a körülmény nem speciálisan magyar jelenség. Párhuzamaira lásd például a német szokáskuta-tók ősi germán hagyományokat kereső attitűdjét, amellyel szemben a „müncheni iskola” képvise-lői éles ellenvéleményt fogalmaztak meg: Hartinger 1992.
adatainak teljes körű összegyűjtésére vállalkozott a középkortól a 19. századig tartó időszak vonatkozásában.20 Számára már korántsem az eredetkérdések, hanem sokkal inkább a szoká-sok hazai változásai kerültek a középpontba. Monográfiájának egyik árnyoldala, hogy átte-kintésében kizárólag a világi népszokásokra koncentrált, élesen és mesterségesen elválasztva azokat az egyházi vonatkozásoktól. Szerencsére utóbbiak kapcsán Bálint Sándor magisztrá-lis munkája hamarosan pótolta a hiányosságokat.21 Mindkét nagy formátumú hazai kutatónk összefoglalására jellemző, hogy adataik csupán az év ünnepeire koncentrálnak, és szinte ki-vétel nélkül másodközlésből, már kiadott forrásokból származnak. Levéltári kutatásokat a szokásokkal kapcsolatban nálunk évtizedeken keresztül jobbára csak Schram Ferenc vég-zett, aki egyúttal a komplex (liturgiatörténeti, egyháztörténeti és történeti néprajzi) módszer egyik hazai előfutárának is tekinthető ezen a téren.22 Ötleteinek, témafelvetéseinek azonban sokáig nem akadt folytatója.23 A hazai forrásfeltárás ennek következtében messze elmaradt a nyugat-európai előképektől, így például a szokáskutatást kimondottan preferáló német tör-téneti-néprajzi irányzat, az ún. müncheni iskola követőinek eredményeitől.24 A következők-ben nagyrészt e német kutatási tradíció alapelveinek figyelembe vételével fogalmazzuk meg a történeti szokáskutatás forráskritikai alapelveit.
Mire irányuljon a történetiség a szokáskutatásban? Erre a kérdésre három síkon, az idő-beliség (1.) szempontjából, elméleti-tematikai (2.) értelemben és gyakorlati (3.) szinten lehet válaszolni.
1. A kutatásnak nem általában a régmúltra vagy egyéb meghatározatlan, esetenként belátha-tatlan időtávlatokra, hanem pontosan kijelölt és egzakt módon meghatározott korszakokra kell vonatkoznia. Az időhatárokat természetesen a forrásadottságok alakítják ki. Nem na-gyon érdemes olyan korszakokkal foglalkozni, amelyekből nem maradtak fenn hiteles, kora-beli írásos források (pl. honfoglalás kora). Középkori forrásaink bővítése nem reménytelen, ám kevésbé esélyes.25 Sajnos a hazai forrásadottságok általában ritkán teszik lehetővé, hogy a népéletre vonatkozó történeti vizsgálatok már a késő középkortól (a 15. századtól) kezdő-dően kellő mélységű adatfeltárást eredményezzenek.26 Sőt, az ország nagyobbik felén még a kora újkor első két évszázada sem kecsegtet nagyobb forrástömeggel, utóbbira jobbára csak a 18. századból számíthatunk. A 18. század vezető szerepét erősíti, hogy ezzel megelőzhetjük a néprajzi gyűjtések és leírások korát és könnyebben elkerülhető a néprajzi adatok
20 Dömötör 1964.
21 Bálint 1973, 1977.
22 Schram 1957, 1967.
23 Bárth 2005, 2008.
24 Kramer 1989; Moser 1985; Göttsch 2007; Bárth 2008: 290–291.
25 Nem véletlen, hogy a késő középkori oklevelek alapján „sui generis történeti-néprajzi” módszer-rel dolgozó Belényesi Márta jobbára agrártörténeti témákkal foglalkozott. Belényesi 2011.
26 Arra, hogy a késő középkorból is kerülhetnek elő olyan új források, amelyek akár a hazai népi kultúra vizsgálatára is alkalmasak, a történész Erdélyi Gabriella legújabb könyve figyelmeztet:
Erdélyi 2011.
visszavetítésének hibája. Ha a köztörténeti értelemben és a források tekintetében egyaránt védhető 19. század közepi (1848-49-es) korszakhatárt fogadjuk el, az elemzések már sok esetben kiegészülhetnek a század elejétől meginduló néprajzi leírások vonatkozó adataival.
Ez általában előnyt jelent mindaddig, amíg nem ezeknek az adatoknak a reprojektálásával közelítünk a korábbi időszakhoz. Az új típusú történeti szokáskutatás ugyanis nem a népraj-zi gyűjtések korát szeretné kibővíteni időben minél inkább visszafelé haladva, hanem az adott történeti korszak cselekvő emberének mentális eszközkészletét is szeretné értelmezni.
Az 19. századi „néprajzi” leírások ráadásul sokszor magukon viselik a tudatos vagy öntudat-lan konstrukció-jelleget, amely más folklórműfajok kapcsán is a folyamatos forráskritika és lehetséges újraértelmezés szükségességét követeli meg.27
2. A kutatás során figyelembe kell venni a szokás fogalmának tisztázására irányuló teoretikus törekvések eredményeit. A szokáselmélet által kialakított, kibővített értelmű fogalmi háló bevezetése a történeti szokáskutatásba egyértelműen táguló horizontot eredményez. Immár történeti téren sem csupán az ünnepi események (jeles napok és átmeneti rítusok) képezik a kutatás tárgyát, hanem legalább ugyanannyira a hétköznapi szokások és azok társadalmi as-pektusai is középpontban állnak. A fent említett szokáscselekvések, a jogi és erkölcsi aspektu-sok és viselkedési normák éppen azokhoz a struktúrákhoz közelítik a vizsgálatokat, amelyek a mindennapi élet fogalmával ragadhatók meg a legsikeresebben.28 Fontos hangsúlyozni, hogy az ünnepi szokásokhoz hasonlóan ezen a szinten sem választhatók el egymástól élesen a népszokás/néphit/népi vallásosság/népi társadalom (későbbi kutatói konstrukció mentén létre hozott és túlhangsúlyozott) dimenziói. A néprajztudomány említett terrénumai bizonyos értelemben éppen a történeti szokáskutatás keretében integrálhatók egymással, amennyiben utóbbi tárgyának a mindennapi élet komplex vizsgálatát jelöljük ki. Mivel mindenfajta jelen-kor-centrikus elméleti osztályozás, definiálás és rendszerezés csak akkor állja meg a helyét, ha az a történeti anyagra is alkalmazható, ezért is van különösen szükség a nagyméretű levél-tári szokáskutatás fellendítésére. Meggyőződésünk, hogy ezzel egyúttal végső soron az emlí-tett teoretikus tisztázások elvégzéséhez is hozzájárulhatunk.
3. Lássuk tehát, hogy gyakorlati értelemben miként képzelhető el a történeti szokáskutatás
3. Lássuk tehát, hogy gyakorlati értelemben miként képzelhető el a történeti szokáskutatás