Az első hónapokban az újoncokat mindig lenyűgözte az újdonság varázsa, a táj szépsége és a helyi szokások, ebben a hangnemben íródott az a levél, melyben Hermine kellemes kis ki-rándulásokról, barátságos családoknál tett látogatásról számolt be az otthoniaknak: „[…] van dohány és afölött izzó szén. Ezt a palackot leteszik a földre és most egy hosszú tömlőn át szívják ki a füstöt. Én voltam az első, akinek először kellett szívni, de olyan rosszul értettem, hogy a lelkész úr valóban kinevetett. Belefújtam ugyanis a csőbe, ahelyett, hogy a füstött szívtam volna. Most a lelkész úrra került sor. A szomszédságban lakik egy család, akiknek egy gyermeke is van az árvaházban, s most még meg is látogattuk őket. A szobácska beren-dezése itt éppen olyan. Itt is kávét kellett innunk, aztán behoztak egy nagy gyümölccsel tele alacsony arab asztalt tele sárgabarackkal, faeperrel, almával és fügével s mi a földre teleped-tünk, ki lehevert, ki ült. Tányér és evőeszköz híján egyebet is kézzel fogyasztottunk, de ez egy jeles csoport volt, néhányan kötőtűvel ették a faepret. Aztán elérkezett az indulás. Visz-szatértünk a szamarainkhoz, felszálltunk a nyeregbe, s uccu neki egy meredek lejtőnek. Emí-lia testvérrel jó előnyhöz jutottunk s én felhasználtam az alkalmat néhány szál virág szedésé-re, Augusténak küldöm majd lepréselve. Derék szamaramnak tetszeni látszott, hogy senki sem ül a hátán, mivelhogy mindent elkövetett, hogy még egyszer fel ne tudjak ülni rá. De Jó-zsef, a vízhordó legényünk a segítségemre sietett, s nemsokára nemcsak utolértem, de ismét el is hagytam a társaságot. Előző éjjel azonban nagy eső esett. Sok helyt meglehetősen maga-san állt a víz, s a lelkész úr, aki előttem lovagolt, egyszer csak azt mondja, a lovam lába már alig ér talajt. Én ezért a fal mellé szorítottam a szamaramat, ahol még akadt egy-két száraz kő s így szerencsésen túljutottam ezen a szakaszon, Hedwig azonban pórul járt, kétszer is
22 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1866. augusztus 19.
beleesett a vízbe. Még ma is csodálkozom, hogyan jött ki Schlattauer kisasszony a patakból.
Hamarosan a damaszkuszi műútra értünk. A lelkész úr folyvást számolt, hogy mind megva-gyunk-e, aztán jó kis ügetéssel siettünk tovább. Nyolc órára értünk haza, bár fáradtan és kék foltokkal, de nagyon elégedetten és vidáman. Kivéve Schlattauer kisasszonyt, aki egyszer leesett a szamárról, mégsem sérült meg. Baleset nem történt. […] Június 12. Ma a helybeli basa háremében jártam. Csak egy felesége van, de az asszony egész sereg rabszolganővel ren-delkezik. Van köztük egy néger is. A basáné nagyon csinos, de már öt gyermeke van. Egy szolgálóleány egy nagy tálcán ezüstrojtos lila bársonykendővel letakart kávét szolgált fel, aztán megállt az ajtóban, egy másik betöltötte, a harmadik átnyújtotta nekünk s egy negyedik valami gyümölcsléből készült üdítőitallal kínált. Egyszer már a tengerben is fürödtem, ez rendkívüli felüdülés. ”23 Különösen szórakoztató „az elúszott víziparty” leírása, mely sze-rint a hajóval Szidónba készülő testvérek még az elindulás előtt mind tengeri betegek lettek, így a lelkésznek kellett gondoskodnia a „kimentésükről”.24 Hermine nem feledkezett meg a levelei tartalmát illusztráló, térségből küldendő kötelező szuvenírekről sem: „[…]Kőszeg-nek25 szántam a két mandulafenyőmagot, egy arab dobozt, egy arannyal átszőtt s apró piros virágokkal díszített övet, a bazsalikumos skatulyát (törökül Confeit), a gyermekholmikat (há-rom ingecskét, egy kabátkát, sapkácskát, egy bebújós mackóruhát és a hímzett cipőket), egy török kávésfindzsát, a két, Jeruzsálemből való mécsest, szivarszipkát Damaszkuszból, egyet Jeruzsálemből, vagyis összesen négyet, egy szalvétagyűrűt, a kagylókkal telt dobozt, a stoppolótojást, három kék szalagocskára fűzött kis jeruzsálemi keresztet és négy cérnaor-sót. Pesten maradnak a König lelkész úrnak szánt Újtestamentum, a felesége számára küldött jeruzsálemi levélnehezékek. A piros szivarszipka Bakody26 doktornak és az arannyal átszőtt papucsok Bakodynénak. Az arannyal átszőtt övet Marienak27 küldöm (remélem, viselni fog-ja), úgyszintén a jeruzsálemi fonaltekerőt. Neked az arab íróasztalkészletet, amit az arabok abba a széles övükbe tűzve viselnek, amelyet a mellékelt fényképen láthatsz, s amivel állva, vagy járkálva írnak a kezükben tartott papírlapra. Megtalálod benne az írószerszám köré te-kerve az arab tollat is és azt a papírdarabot, amelyre arab nyelvű üdvözletek stb. vannak fel-írva, egyik árva leánykánk írta meg nekem ezeket. Az egyik csésze ugyancsak a tiéd, a pléh-pohár, az alátét. Kár, hogy abból a sűrűn folyó kávéból nem küldhetek neked, amit errefelé isznak. Látogatásaim alkalmával gyermekeink szüleinél gyakran három perc sem telik bele s máris megkínálnak ezzel, tej nélkül, de nagyon sok cukorral, néha kevés cukorral is, s ilyenkor valóságos kínszenvedés ezt lenyelni, de az udvariasság megköveteli. Különleges-ségként küldök neked egy-egy arab fésűt és spongyát. Árváink közül néhányan, akik a bepa-kolásban segítettek, nagyon felháborodtak, hogy egy ilyen fésűt küldök neked, s te majd azt
23 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1866. június 10.; Bodoky 1997: 117.
24 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1868. március 29.
25 Édesanyja és egyik nővére élt itt családjával.
26 A németajkú gyülekezet tagja, a család közeli barátja, a magyarországi homeopátia egyik emblematikus alakja, a Bethesda igazgató főorvosa.
27 Theodor Biberauer felesége, Hermine sógornője.
hiszed, hogy ők is effélékkel fésülködnek, holott ez csak a hegylakók szokása, csakhogy én tudom, hogy itt Bejrútban is éppen elegen teszik ugyanazt. Remélem, hogy a kókuszdió, mire elérkezik hozzátok, még jó lesz, nem kaptam nagyobbat, mivel ez a pálma Szíriában tu-lajdonképpen nem honos. A piros bőrcipőcskéket és a fehér gyöngysort a kis Theodornak28 szántam. Chrissynek29 a hímzett piros selyemsálat küldöm. Az arab lányok itt a derekukra kötik, ő a nyakában viselheti. Azonkívül kapjon ő is egy jeruzsálemi fonaltekerőt és a Jaffából való kagylók is legyenek az övéi. Talán találsz valakit, akinek örömet szereznek az olajfából faragott gyön gyök, s bizonyára nem láttatok még olyan pisztáciákat, mint ami-lyenekkel kitöltöttem a csomag hézagait.”30
A színes beszámolók hatására valószínűleg a korabeli hallgatóságban is feléledt a vágy, hogy maguk is megtapasztalhassák a Kelet csodáit. Nem félrevezető-e az ilyesfajta idilli áb-rázolás? A kelet megkapóan ábrázolt szépsége és az óvatos fogalmazás sem tudta azonban egészen elrejteni a pesti olvasók elől a Szíriában letelepedőkre leselkedő veszedelmeket: hal-vány utalások népirtásokra, mostoha időjárás, sáskajárás, illetve a megszokottnál több súlyos fertőző betegség állandó jelenléte. „[…] Itt nálunk most, a kemény tél után, gyönyörű a ta-vasz, de mégis félek, csak néhány hétig fog tartani, s átadja helyét a nyárnak és a szörnyű hő-ségnek. Ezen a télen nagyobb hideget álltam ki, mint különben egykor német földön.
Az egész házban nincsen kályha, viszont nagyon sok az ablak és az ajtó, a padló széltében-hosszában kőből van, itt-ott található néhány vastag szőnyeg vagy gyékény, de szinte semmit sem használ. Így mindig Kob-Kab-ban járkáltam föl-alá, ez egy arab facipő, aminek még az is az előnye, hogy másfél hüvelykkel magasabbá tett. S ezen a télen volt olyasmi, vagyis hó, amit itt már sok-sok éve nem láttak. Többször havazott, noha a hó nem maradt meg, nagyon kellett sietni, ha valaki még csinálni akart néhány hógolyót. A Libanon-hegységet azonban mély hó borította, egy ideig teljesen járhatatlan volt a Damaszkuszt és Bejrútot összekötő út.
Egész Bejrútban nem lehetett lisztet kapni, egészen fekete kenyeret kellett ennünk, ami a még meglévő lisztünkből készült.”31 Bejrút forrósága, egészségtelen levegője a nyári hónapokban nagyon megviselte a más éghajlathoz szokott bevándorlók szervezetét. A helyi gazdagok, ha csak tehették, a hőség és a járványveszély elől átmenetileg a kellemesebb éghajlatú hegyi fal-vakba költöztek. A bejrúti anyaháznak ekkor még nem volt saját nyaralója, hanem ismerősök meghívására tölthettek el néhány hetet vidéken. Nem mindenki szabadulhatott el a városból, mivel a mintegy százharminc árvaházi növendék egy részéért nem jött el senki, akkora épületet pedig nem ajánlottak fel nekik, ahol mindenki elfért volna. A megmaradt le velek csaknem mindegyikében feltűnik a tífusz, a kolera, a tbc, az elhunytak gyakran az intézet növendékei, testvérei, esetleg a gyülekezet tagjai. Kis növendékük, a tíz év körüli görög Euf-rozina már betegen érkezett a diakonisszákhoz, majd néhány hónap múlva elhunyt. Utolsó napjairól és a temetéséről Hermine részletesen beszámolt a családtagjainak, a végső búcsút
28 Hermine unokaöccse.
29 Theodor első házasságából született leánya, Hermine unokahúga.
30 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1867. május 14.
31 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1868. március 29.
a két keresztény egyház találkozása miatt találta érdekesnek: „Már másnap délben temettük kedves Eufrosinánkat. Koporsója ott állt az előcsarnokban, koszorúkkal kedvesen feldíszítve.
Vagy tizenkét, legdrágább papi ruhákba öltözött görög pap, köztük a pátriárka érkezett há-zunkba, a legnagyobb sietséggel elmondták imádságaikat, énekeltek, s aztán kikísérték a tő-lünk jó messze fekvő temetőbe. Furcsa szokás, hogy a koporsót fedetlenül viszik, a tetejét egy ministránsfiú cipeli közvetlenül mögötte, s csak akkor teszik rá, amikor már a sírba süllyesztették. Előbb azonban a kápolnába vitték, ahol vagy húsz pap várt, s több be-szédet tartottak, amelyekből természetesen egy szót sem értettünk, de azt mondták nekünk, hogy Eufrosinát dicsőítő szónoklatok voltak. Nagyon barátságosan fogadtak, amint belép-tünk, székeket hoztak nekünk, s ezt köszönettel elfogadtuk, égő gyertyákat adtak a kezünk-be. A szertartás jó egy órát tartott, végül aztán a leánykát hideg ágyacskájába fektették.”32 Az első nyáron Hermine elkapott valamiféle ismeretlen eredetű erős fejfájással, a végtagokon gennyes kiütésekkel, sebekkel járó kórt, ami annyira legyengítette, hogy a Libanon-hegység egyik kis falujában töltött lábadozása alatt semmi mást nem tudott csinálni, mint egész nap az udvaron üldögélni.33
A közel-keleti térségben uralkodó békétlenségről csak ritkán és nagyon szűkszavúan számolt be: „[…] Sajnos messzebb, bent a hegyekben megint ölik egymást a drúzok és a maroniták. Isten óvjon az 1860-as esztendő megismétlésétől.”34 A másik utalás, valójában egy zárójeles megjegyzés egy kellemesnek ígérkező program leírásába beágyazva: „[…] hol-nap a Libanon hegység egyik falujába lovagolunk, ahol néhány árvagyermekünk szülei lak-nak (ezek életben maradt maroniták, akik az elárvult gyermekek gondját felvették). Ez nagy élvezetnek ígérkezik számunkra. Mily szép is Isten szabad világa: a természet s különösen a Libanon, mily gazdag szépségekben.”35 A már részletezett etnikai-vallási eredetű összetű-zésekben sokszor egész falvak vesztek oda, a szülők, rokonok nélkül maradt árvákat, vagy a tel jesen földönfutóvá lett szülők gyermekeit a nyugati kereszténység missziós állomásai-nak munkatársai kutatták fel, majd helyezték el őket árvaházakban. A gyakran lélekben sé-rült, időnként túlkoros, de teljesen iskolázatlan, elhanyagolt kinézetű gyermekeket nem volt egyszerű kezelni. A fizetségért tanuló leányok osztályait hasonló sokszínűség jellemezte, Hermine „gyermekei” között akadt nála magasabb termetű, de írástudatlan túlkoros és in-kább előkészítőbe való négy-öt esztendős, a gyermekek negyede csak az anyanyelvét ismerte.
A kulturális különbözőség mellett a kommunikációs nehézségeket sem szabad lebecsülni, a bejrúti Zoárba érkező gyermekek többsége az anyanyelvén (többnyire arab vagy görög) kívül más nyelvet nem értett. Az árvaházban az arab használatát nem tiltották, sőt, a tanítás
32 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1867. április 21., Bodoky 1997: 138?139.
33 „A lábaim olyanok, mintha most jöttem volna a csatatérről! Seb, seb mellett.” BFL XIII.42.
Hermine Biberauer Theodor és Marie Biberauerhez 1866. augusztus 19., 1866. szeptember 4., 1867. április 21., 1867. december 29.; Theodor Biberauer Hermine Biberauerhez 1866. július 25.
34 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor és Marie Biberauerhez. 1866. augusztus 19.
35 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor és Marie Biberauerhez 1867. április 21., Bodoky 1997:
139–140.
is részben arabul, németül és örményül folyt, igyekeztek azonban rábírni az árvákat, hogy le-hetőleg németül is szólaljanak meg. A fizetős internátusba érkezett arab, görög és örmény anyanyelvű leányokat kifejezetten a francia nyelv magas szintű elsajátítása érdekében küld-ték a szülők a testvérekhez. Az arab szóért itt már büntetés járt, a leányok franciául, németül vagy angolul társaloghattak egymással. Ezeket a növendékeket a hét öt napján franciául taní-tották, egy-egy nap pedig a német és az angol volt az oktatás nyelve, de a görögöt sem ha-nyagolták el. Az árvaházi gyermekekkel karácsonykor is két nyelven, németül és arabul ünnepeltek, a karácsonyi fogadalmak és a prédikációk mindkét nyelven elhangzottak. Az in-ternátus növendékeinek ünnepségét, ahogyan a gyülekezet számára tartott istentiszteletet is már francia nyelven rendezték.36 A testvérek maguk is igyekeztek megfelelni a soknyelvű környezetnek és az intézet hivatalos nyelvein túl arabul és görögül tanultak. A folyamatos nyelvtanulás létszükséglet volt minden testvér számára, ha találkozni akartak más keresz-tény közösségek tagjaival, ha a saját intézetük falain túlra vágytak. Hermine a kezdetektől szorgalmasan tanult franciául és angolul, előbbi nyelven leveleket írt és kapott, majd a hét négy napján napi egy óra kivételével francia nyelven tanított. A télen angol felolvasásokra járt, míg el nem vette a kedvét a régi pénzérmékről tartott, hosszú arab betétekkel megtoldott előadás. Az angol nyelvgyakorlás utáni vágy és a kíváncsiság vitte el Herminét az amerikai kvékerek missziójába, ahol az övétől eltérő mentalitással szembesült. Már Kaiserswerthben is rácsodálkozott, hogy ott a nők legalább olyan színvonalú vallásos órákat tartanak, mint a férfiak, de még a tanulóévek után is valóságos döbbenettel számolt be később Bejrútból a kvékereknél tapasztalt szokásokról: „[…] Előző héten érdekes látogatást tettünk a kvéke-reknél. Amerikából jöttek. A prédikáció az idős nők előjoga. Nekünk is tartott egy beszédet, s utána egy imát mondott. Beszéd közben mind tüzesebbé, mind emelkedettebbé, bizony azt szeretném mondani, egészen elragadtatottá és a földtől elrugaszkodottá vált. Azt kell mon-danom, ilyesmit soha életemben nem láttam. Csak azt nem tudom felfogni, hogy számára egészen mindegy, vajon a hallgatói nők vagy férfiak-e. Szívesen megkérdeztem volna, ho-gyan értelmezi a következő helyet a Bibliában: „A nőknek a gyülekezetben hallgatnia kell”.
Kitartóan próbálkozott az arab nyelvvel, sokat tanult a személyzet tagjaitól, bár lassú haladá-sa miatt mindig elégedetlenkedett.37