A diakonisszaélet iránti vágy felkeltéséhez nagyban hozzájárult az alapító Fliedner és segítői által megkezdett valóságos propaganda-hadjárat, mely egyaránt szolgálta az ügy megismerteté-sét a közvéleménnyel és a jelöltek toborzását. Az először 1849-ben megjelentetett Armen- und
36 Felgentreff 1998: 111; BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor és Marie Biberauerhez 1866.
október 19., 1867. november 10., 1867. december 29.
37 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1867. december 29., 1868. március 29.;
Géra 2010a: 134.
Krankenfreund néhány év alatt a német nyelven olvasó protestánsok egyik megkerülhetetlen fóruma lett.38 A családi hagyomány szerint Hermine Biberauer is a kaiserswerthi intézet emlí-tett közlönyében olvasott cikk hatására kezdett el foglalkozni a diakonisszahivatás gondolatá-val. Az írás történetesen arról szólt, milyen nagy szüksége van az intézetnek rátermett diako-nisszákra. Döntésére hatással lehetett azonban az is, hogy barátnője, Louise van Andel, a pesti gyülekezet lelkészének húga nem sokkal korábban lépett be a kaiserswerthi diakonisszaintézet-be. Mindenesetre Fliedner politikai szintről is támogatott építőmunkája hamar követőkre talált, a sikerhez feltehetően nagyban hozzájárultak írásművei, előadásai, körutazásai, s természete-sen a Kaiserswerthben létesített nyomda is. Fliedner és Disselhoff a népszerűsítéssel párhuza-mosan komoly, teológiai-tudományos érvekkel támogatott identitásteremtő munkát végzett, de nevükhöz köthetjük a „diakonissza-történetírás” kezdeteit is, ami a kezdetektől túlmutatott az egyszerű adminisztratív jellegű intézeti dokumentáción.39 A nagy tömegben megjelenő, dia-konisszahivatást népszerűsítő, az új protestáns női életformát dicsőítő írások azonban a roman-tika légkörében tevékenykedő szerzőket is megigézték. Sorra jelentek meg a diakonisszasorsot választó nők élettörténetét feldolgozó elbeszélések, regények, életrajzok, visszaemlékezések, melyek mondanivalója általában egy viszonylag egyszerűen összefoglalható kliséhez igazo-dott: a cserbenhagyott, kiábrándult, megtört szívű szerelmes leány, az elárvult vagy más tragé-dia által sújtott hősnő, a szüleivel összetűzésbe keveredett (általában jómódú) fiatal nő a saját út-ját akarja járni és diakonisszának áll, ahol az erkölcsnemesítő szolgálat lassanként megtisztítja, próbatételeivel felszabadítja a lelkét, s végül békére talál.40 A diakonisszaintézetek valódi vi-lágában gyakran járatlan szerzők különféleképpen álltak hozzá a belső fegyelem kérdés kö-réhez (a két szélsőség a jellemző), s hiteltelen ábrázolásaikkal nem valós képet közvetítettek az ol vasók felé.41 Julius Disselhoff, Theodor Fliedner utódja és társai több fórumon igyekeztek
38 A lap alcíme: Eine Zeitschrift für die Diakonie der Evangelischen Kirche (később für die weibliche Diakonie der evangelischen Kirche).
39 Történetírói és identitásteremtő munkásságukról lásd: Köser 2006: 376–386.
40 Néhány neves példa a teljesség igénye nélkül: Karl Gutzkow: Die Diakonissin (1855), J. de Liefde: The romance of charity (1867), Adelheid Bandau: Zwölf Jahre als Diakonissin (1881), Max Vorberg: Bis Weihnachten (1885), Amalie Luley: An Gottes Hand Erinnerungen aus einem Diakonissenleben (1891), Adine Gemberg: Aufzeichnungen einer Diakonissin (1896), Friederike Leithold: Erinnerungen aus meinem Diakonissenleben (1899), Luise Algenstaedt: Skizzen aus dem Schwesterleben (1906). További szerzők és műveik említését lásd Köser 2006: 372.
41 Az egyik leghíresebb diakonisszaregény (Frei zum Dienst, 1906) Luise Algenstaedt tollából szár-mazik, akinek Gabriele nevű hősnője, egy keményszívű, de vagyonos birtokos lánya diakonissza-ként élheti ki az önállóság és a jótékony munka iránti vágyát. A fordulatos regényben megtalálha-tóak a romantika olyan kellékei, mint a szerelem, a csalódás, a remény. A betegápoló diakonissza-ként tevékenykedő Gabriele életét alapjaiban változtatta meg a találkozás egy orvosnővel, illetve az a tapasztalat, hogy társnői inkább a halált választották, minthogy férfi nőgyógyász hozzájuk érjen. A regényben megfogalmazott kritikák, például a testvérek másik nemtől való majdnem tel-jes elzárkózására és az orvosi hivatás, mint másik női életpálya-alternatíva (Kaiserswerth ekkori-ban ezt nem engedte meg) választása olyannyira felbőszítették Julius Disselhoffot, hogy maga is írt egy ellenkötetet a testvérházak életéről (Wegweiser für Diakonissen). Köser 2006: 374–375.
felszólalni és elhatárolódni az irodalom által közvetített túlságosan idealizált vagy karikíro-zott dia konisszaképtől. 1866 és 1887 között három alkalommal jelent meg „A diakonisszák nem regényhősnők” címmel cikk az intézeti lapban.42 „Az Úr oltalmazzon minket attól, hogy elterjedjen az a vélekedés vagy meggyőződés, hogy a diakonisszák összetört szívű szüzek!” – fakadt ki első írásában, melyben felhívja a figyelmet, hogy a szavakkal oly édesnek lefestett diakonisszamunka valójában kemény szolgálat. Az 1888-ban Kaisers-werthben tartott kilencedik Általános Konferenciára hatvan anyaházból érkezett képviselők már egyenesen arról beszéltek, hogy a diakonissza alakja a 19. századi (elsősorban német nyelvű) szépirodalom részévé vált. A résztvevők belátták, hogy egyetlen esélyük, ha saját kö-rük könnyebben ellenőrizhető tehetséges tagjait ösztönzik írásra.43
A Herminét befogadó diakonisszaintézetek lakóit azonban nagy hiba lenne az irodalmi művekben ábrázolt romantikus hősnőknek, feddhetetlen jellemű leányoknak képzelni. Az in-tézet jó hírneve, a védett, biztos megélhetést sejtető hivatás sok nő számára jelentett vonzó alternatívát, szegényebb leányok esetében pedig az egyetlen esélyt a magasabb szintű kép-zettség megszerzésére.44 Hermine beilleszkedése nem bizonyult egyszerűnek sem a kaisers-werthi intézet közösségébe, sem később a bejrúti anyaházéba, mivel a társnők nem mindig tanúsítottak keresztényi magatartást.45 A különösen nehéz, Kaiserswerthtől sok ezernyi kilo-méter távolságra eső keleti munkaterep, a szokatlan éghajlat és körülmények hatalmas kihí-vások elé állították a megfelelni igyekvő diakonisszákat. A sokféle keresztény irányzat, a kultúrák és vallások keveredése gyakran békétlenséget szült az anyaházakon belül, mivel nem mindenki tudott azonos módon viszonyulni a megszokottól eltérő jelenségekhez, példá-ul akadt olyan, aki nehezményezte, hogy társnője diakonissza létére egy helyi keresztény gyülekezetben törökül hallgatja a prédikációt.46 Nem véletlen, hogy a Kaiserswerthben vizs-gált fegyelmi vétségek jelentős része a közel-keleti anyaházakban uralkodó légkörrel kapcso-latos. Hermine a családjának hasonló hangnemben panaszkodott: nem találta elég kegyes ér-zelműnek a lelkészt, s hiányolta az anyaházból a meleg légkört. Elisabeth testvér, a tbc-ben elhunyt főnöknő halála után, az új elöljáró hozott változást az életébe: „[…] Februárban, rö-vid idővel Eufrozina megbetegedése után, jött Amalie Richter testvér Bejrútba, hogy az isko-la főnöknője, a testvérek anyja és egy száműzött diakonissza példaképe legyen. Tizennégy éve nagy áldással végezte munkáját Szmírnában. Milyen sokat kaptunk tőle és általa! Meg
42 Julius Disselhoff: Diakonissen sind keine Roman-Helden AuKf (1866) Jan.–Febr. 28; N. N.:
Diakonissen sind keine Roman-Helden AuKf (1884) Nov.–Dec. 171; A cikk ismételt megjelente-tése AuKf (1905) Jan.–Febr. 17–21; N. N.: Zur Abwehr! Diakonissen sind keine Roman-Helden AuKf (1887) 5–8; 118–120.
43 A diakonisszák irodalmi megjelenítésével kapcsolatos vita kisebb-nagyobb intenzitással egészen az első világháború végéig folytatódott. Köser 2006: 373.
44 1864-ben Kaiserswerth kötelékébe 30 anyaház tartozott 1592 testvérrel, 1868-ban 40 anyaház 2106 diakonisszával. 1898-ban a 75 anyaházban közel 15 000 testvér élt. Jahresbericht AuKf 56.
(1904) März–Juni 34.
45 A Herminét ért gúnyolódásokról lásd Géra 2010: 134–135.
46 Köser 2006: 461–465.
kell vallanom, még soha nem éreztem magam itt olyan boldognak, mint amióta ő itt van.
Különösen az utolsó hónap óta fordít ránk minden figyelmet, gondoskodást és szeretetet, amit korábban legnagyobbrészt Eufrozina vette igénybe. Ehhez jön még, hogy most szünet van, s e kedélyes együttélés még sokkal közelebb hoz minket. Most minden nap egy-két órá-ra összeülünk, a kezeket hasznos munkával foglaljuk le, a szellemet, a lelket és a szívet pedig szép olvasmánnyal tartjuk féken. Széljegyzetet és megjegyzést tenni, s ártatlanul tréfálkozni megengedett. Ismeritek A földi és a mennyei örökség című könyvet? Ezen a napon kezdtük el közösen olvasni, s remélhetőleg ma a végére érünk. Lelki szempontból itt sok mindent nélkü-löznünk kell, hiszen Kaiserswerthben és Pesten is meglehetősen elkényeztetődtünk. Nagy-pénteken és ma (húsvét vasárnapján) csak egy istentiszteletünk volt, holnap csak francia lesz.
A mai igehirdetés sem elégített ki, nem is volt igazi húsvéti prédikáció. Mikor ezt elmondtam az egyik hozzám közelebb álló testvérnek, nála is ugyanezt az érzést fedeztem fel.”47
A magát osztráknak tartó Hermine nehezen viselte német társnői összetartását, lelkese-dését a porosz IV. Frigyes Vilmos vezetése alatt formálódó német egység iránt. Már Kaiserswerthben hozzászokhatott volna a porosz hazafiasság megnyilvánulási formáinak el-nézéséhez, mivel rajta kívül ott is csupán egyetlen ausztriai születésű leány tanult.48 Beillesz-kedését a testvérközösségbe nem könnyítette meg, hogy nem titkolta ellenszenvét a többiek elől és próbált elhatárolódni az ügytől. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kaiserswerthi inté-zetek legnagyobb pártolóját, saját kis árvaházuk egyik mecénását tagadta meg. „[…] Előző vasárnap ünnepelték nagy ragyogással és látványossággal a porosz király születésnapját és a zászlócserét. Nagyon visszafogottan viselkedtem, mégsem maradhattam ki minden kelle-metlenségből. Itt a testvérek között akad néhány túlságosan porosz, akik már gyakran bosz-szantottak dölyfösen hazafias kijelentéseikkel. Reggelenként ugyan az osztályommal kellett mennem a templomba, ahol a Krisztus kínszenvedéséről szóló beszéd helyett igazi hazafias, porosz prédikációt hallgattunk. Evés után minden testvér, az én kivételemmel, a konzulátus-ra ment, ahol egy angol hajó ágyúdörgése és török zene mellett leeresztették a porosz zászlót és felhúzták az észak-németet [!]. Egyik magasságot a másik követte: beszédeket tartottak, hazafias dalokat énekeltek, s esténként kivilágították a konzulátust, a kórházat és a porosz gyógyszertárat. A mi tetőteraszunkon is nagy örömtűz égett. Én azonban bezárkóztam a szo-bámba és nem akartam az egész gyönyörűségből semmit sem látni. Milyen gyakran kíván-tam már, bárcsak Ausztriában vagy legalább osztrák testvérekkel dolgozhatnék együtt.”49 Újabb konfliktusforrás szolgáltatott, hogy Hermine ragaszkodott a magával hordozott kis ho-meopatikus gyógyszertárához, amin a többi testvér jót nevetett.50 Beilleszkedési nehézségei-re utal az a tény is, hogy leveleiben a vele azonos időben Bejrútban dolgozó tucatnyinál is több testvér közül alig említ valakit név szerint, Amalie testvér kivételével nem érzett lelki rokonságot senkivel.
47 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1867. április 21., Bodoky 1997: 139.
48 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor Biberauerhez 1865. augusztus 20.
49 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor és Marie Biberauerhez 1868. március 29.
50 BFL XIII.42. Hermine Biberauer Theodor és Marie Biberauerhez 1866. augusztus 19.
A sokat betegeskedő, állandóan köhögéstől szenvedő Hermine nem sokáig élvezhette az új főnöknő hatására kialakult szeretetteljes légkört. 1868 nyarának végén egy fertőző betegség – valamiféle keleti hőgutának nevezték – ágynak döntötte a testvéreket. A többiek bő két hét alatt felgyógyultak, de a valószínűleg tbc-fertőzött Herminénél a betegség gasztrikus lázzá fejlődött.
Őszre az állapota már olyan súlyossá vált, hogy a főnöknő az édesanyját hívatta. A háborús hely-zet megnehezítette a levelek eljuttatását Pestre, a következő alkalommal a jó barátnő már csak a fiatal testvér utolsó napjairól számolhatott be. Elmesélte a családnak, hogy a folyton gyötrődő fiatal testvér halálos ágyán a munkája során elkövetett hibáiról beszélt, bocsánatot kért társnőitől, az utolsó, amit hallott a Pestről érkezett levél szövege volt. Utolsó szavai így hangzottak: „írsz”
és „megbékél”.51 Nemsokára megérkezett a hivatalos értesítés is a bejrúti lelkész tollából. „[…]
Ha korábban barátságos, szorgos lényét, buzgalmát a munkában, amit Jézus szolgálatára válasz-tott, hűségét kevésre tartottam és becsültem is, akkor ezekben az utolsó időkben mégis vethet-tem egy pillantást a lelkére, s nyilvánvalóvá lett előtvethet-tem Hermine csendes, szelíd engedelmessé-ge a Mindenható akaratának, ahogyan a szilárd hite az ő Megváltójában. […]Bár már erős testi fájdalmak kínozták, mégis látható örömmel vette magához a kenyeret és a bort, s fogadta a felol-dozást. Az Örökkévaló megbocsátotta a bűneit. A földi cselekedetek könyve becsukódott, most tárulnak ki tekintete előtt Isten országának kapui, ahol a hit szemlélődéssé és minden szenvedés örömmé változik majd. Huszonkilencedikén vittük ki a temetőnkbe. Most ott alussza édes álmát a Libanon előtt, annak az országnak a földjében, melyet a mi Megváltónk lába szentelt meg.”52 Kizárólag a lelkész beszámolójából vagy az intézeti közlönyben megjelentetett nekrológból nem lehet azonban hitelesen rekonstruálni Hermine természetét vagy utolsó napjait. Az Armen- und Krankenfreund hasábjain 1850-től kezdve vált hagyománnyá a közösség elhunyt tagjainak ün-nepélyes búcsúztatása. E sokszor már-már hagiografikus magasságokba emelkedő nekrológokat azonban a modern kutatók nem tekintik hiteles beszámolóknak, s értéküket elsősorban abban látják, hogy segítségükkel pontos képet kaphatunk a különböző munkaterületeken, helyszíne-ken tevéhelyszíne-kenykedő ideális testvérek jelleméről. A kiadásért felelős mindenkori intézeti igazga-tóknak – esetünkben Julius Disselhoffnak – tulajdonított kis remekművek, vallási fejlődésrajzok ismétlődő motívumai ugyancsak ezt a feltételezést erősítik. A leggyakrabban ismételt toposzok közé sorolhatjuk a szenvedésre való hajlandóságot, a lemondást a földi javakról, az alázatot, a magasztos cél érdekében saját személyiségének megtagadását, teljesen háttérbe szorítását, az akár a test megerőltetésével is járó ügybuzgóságot, a megingathatatlan hitet.53 Márpedig, mint láttuk a valóság teljesen más volt, a diakonisszák közösségei sem maradtak mentesek az emberi gyarlóságoktól, intrikáktól. A nekrológok az elhunytról való megemlékezésen túl pedagógiai cé-lokat is szolgáltak, a testvérek és a lelkészek állandóan olvasták, így nem csoda, ha a bejrúti Ebel lelkész levelét a tőle elvárt hangnemben fogalmazta meg.
Hermine leveleiből egy szigorú egyenruhába bújtatott, elhivatott, ugyanakkor kissé szer-telen, játékos fiatal nő képe bontakozik ki, aki a család legkisebb, gyenge egészsége miatt
51 BFL XIII.42. Amalie Richter Theodor Biberauerhez 1868. október. 22.
52 BFL XIII.42. Ebel bejrúti intézeti lelkész Theodor Biberauerhez 1868. november 9.
53 Friedrich 2006: 117; Köser 2006: 332.
sokat babusgatott tagjából a diakonisszaképzőben lassanként felnőtté érett. Láthatóan tőle sem álltak távol a női bohóságok, de akár a meggondolatlanság sem. Ártatlan kis tréfája, mely-ben azon élcelődött, hogy az egyik pesti testvér egy sebesült huszártól tanult magyarul, ki-sebbfajta botrányt robbantott ki a pesti anyaházban. Márpedig pontosan tudnia kellett, hogy szavai az érzékenyebbek szemében akár kifejezetten becsületsértőnek minősülhetnek. A dia-konisszák másik nemhez való viszonya mindig is kényes pontnak számított, a kaiserswerthi anyaházhoz érkező panaszok jelentős része ehhez a témakörhöz kapcsolódott: a testvérek egy része például kifejezetten a másik nemtől való teljes elzárkózásra törekedett, ami bizonyos esetekben nehezítette hivatásuk gyakorlását. Felvetődhet az a kérdés is, vajon bejrúti társnői hogyan fogadták Hermine osztrák párti megnyilvánulásait, mennyire érezték sértésnek, ami-kor a porosz uralkodó tiszteletére rendezett ünnepség egy részét gyerekes módon szabotálta.
Vajon a frissen felszentelt, munkatapasztalattal alig rendelkező testvér csak Magyarországra írta-e meg, hogy az ő ízlése szerint az intézeti lelkész nem elég kegyes szellemiségben tartja az istentiszteleteket? A Pestre küldött levelekben ilyet írni nem vallott túl nagy előrelátásra, hiszen saját maga is számtalan testvérrel állt levelezésben, így tudnia kellett, hogy a „pletyka”, főleg ha egy lelkész nyílt bírálatáról szól, a magyarországi testvérházból könnyen visszajutha-tott az érintett személy fülébe. Ezekre a kérdésekre azonban a megmaradt levélkorpusz nem ad választ. Hermine észrevehető jellemfejlődését egészen biztosan befolyásolta a testi szenve-dés, a súlyos betegség, illetve a rövid idő alatt látott viszonylag sok haláleset.
Hermine tragikusan rövid élettörténete vagy levelei arra csábítanak, hogy az utókor valami meghatót, romantikusat, esetleg erkölcsnemesítő művecskét alkosson a főszereplő-nőről, de ez nem a történész feladata. Az ilyenfajta tetszelgés távol állt a diakonisszák esz-ményképétől, akik még halálukkal is a jó ügyet szolgálták a róluk írt, társaiknak követendő példaként mutató nekrológukkal.
Fliedner reménye a belmisszió látványos sikeréről, „a mustármag szárba szökkenéséről”
nem valósult meg. A Közel-Kelet minden erőfeszítésük ellenére nem népesült be helyi születé-sű, az árvaházak lakói közül kinevelt diakonisszákkal, a keleti kereszténység és a katolikus egyház elsőbbsége mindvégig megmaradt. Ez azonban nem von le semmit a testvérek oktatási intézményeikkel, kórházaikkal vagy az anyaházaik vonzáskörzetében létrehozott gyülekezete-ikkel megvalósított értékteremtő munkájából. A két első, 1873-ban felszentelt arab anyanyelvű testvér éppen a bejrúti anyaház korábbi növendékei közül került ki, ahogyan az első olyan dia-konissza (1881) is, aki a kevés muszlim áttérő egyike volt. Fliedner és utódai nem vették számí-tásba a keleti keresztény családok eltérő hagyományait, így azt sem, hogy a kaiserswerthi sza-bályokat elfogadó leányok gyakorlatilag kizárták magukat a saját közösségükből. A „keleti munka” sorsát az első világháború majdnem megpecsételte. Az arab családból származó né-hány diakonisszának rövidesen távoznia kellett a Közel-Keletről, de Németországban nem iga-zán találták meg a helyüket, másságuk miatt kirekesztetteknek érezték magukat.54
Géra Eleonóra
54 Kaminsky 2009: 91–93.
Források
Budapest Főváros Levéltára (BFL)
XIII.42. Bodoky-Biberauer Gyűjtemény
Der Armen- und Krankenfreund (AuKf). Eine Zeitschrift für die Diakonie der evangelischen Kirche, 1851–1857., 1866–1869.
Hivatkozott irodalom
Bodoky Richárd 1942: Anyaházi diakónia az egyházban. Budapest.
Bodoky Richárd 1997: Jövevények és vándorok 1860–1870. (Családtörténeti töredékek 2.) Budapest.
Büttner, Annett 2006: Das internationale Netzwerk der evangelischen Mutterhausdiakonie.
Ariadne, Forum für Frauen- und Geschlechtengeschichte (49.) 5. 64–71.
Felgentreff, Ruth 1998: Das Diakoniewerk Kaiserswerth 1836–1998. Düsseldorf-Kaisers-werth.
Friedrich, Martin 2006: Kirche im gesellschaftlichen Umbruch. Das 19. Jahrhundert.
Göttingen.
Gause, Ute 2001: Friederike Fliedner und die „Feminisierung des Religiösen” im 19.
Jahrhundert. In: Friedrich, Martin – Friedrich, Norbert – Jähnichen, Traugott – Jochen-Christoph Kaiser (Hrsg.): Sozialer Protestantizmus im Vormärz. (Bochumer Forum zur Geschichte des sozialen Protestantismus.) Münster, 123–131.
Géra Eleonóra 2010a: „Kérd az Urat, hogy tegyen téged végre igazán kicsivé és szerénnyé!”
Protestáns vallásos érzület, női szerepek, család a 19. században. Budapesti Negyed (18.) 2. 120–140.
Géra Eleonóra 2010b: Töredékek egy pesti polgárcsalád mindennapjaiból a kiegyezés után.
Fons (16.) 1. 3–24.
Goldschmidt Jr., Arthur 1997: A Közel-Kelet rövid története. Budapest
Hanselmann, Siegfried 1971: Deutsche Evangelische Palästinamission. Handbuch ihrer Motive, Geschichte und Ergebnisse. Erlangen.
Hennig, M. P. 1908: J. H. Wichern als Herold der Inneren Mission. In: Hennig, P. M. (Hrg.):
D. Joh. Hinr. Wicherns Lebenswerk in seiner Bedeutung für das deutsche Volk. Hamburg.
Horváth Jenő 1948: A belmisszió lényege. A belmisszió református teológiai alapvetése.
Kolozsvár.
Kaminsky, Uwe 2005: Die innere Mission Kaiserswerths im Ausland. Von der Evangelisation zum Bemühen um die Dritte Welt. In: Friedrich, Norbert – Jähnichen, Traugott (Hgg.):
Sozialer Protestantizmus im Kaiserreich. Problemkonstellationen – Lösungsperspektiven – Handlungsprofile. Münster, 9–16.
Kaminsky, Uwe 2009: Die Kaiserswerther Orientarbeit als soziale Infrastruktur zwischen Staat und Kirche. In: Tamcke, Martin – Manukyan, Arthur (Hrsg.): Protestanten im Orient. (Orthodoxie, Orient und Europa) Würzburg, 81–95.
Köser, Silke 2006: Denn eine Diakonisse darf kein Alltagsmensch sein. Kollektive Identitäten Kaiserswerther Diakonissen 1836–1914. (Historisch-theologische Genderforschung) Leipzig.
Nothnagle, Almut – Abromeit, Hans Jürgen – Foerster, Frank (Hgg.) 2001: Seht, wir gehen hinauf nach Jerusalem. Festschrift zum 150jährigen Jubiläum von Thalita Kumi und des Jerusalemvereins. Leipzig.
Trimbur, Dominique (Hg.) 2004: Die Europäer in der Levante. Zwischen Politik, Wissenschaft und Religion (19.–20. Jahrhundert. Des Européens au Levant. Entre politique, science et religion (19.–20. siècle). München.
Wallmann, Johannes 2000: A pietizmus. Budapest.
Wallmann, Johannes 2006: Kirchengeschichte Deutschlands seit der Reformation. Tübingen.
Wichern, Johann Hinrich 1956: Die Rede auf dem Wittemberger Kirchentag. In: Ausgewählte Schriften. Band 1. Hrg.: Karl Janssen. Güntersloh.