A 19. század jelentős változást hozott a protestáns nők valláshoz, közösséghez való viszonyá-ban. A korábbi évszázadokban – a katolikus modelltől eltérően – a protestáns egyházak a női nem képviselőiben kizárólag családjuk és háztartásuk vallásosságának megőrzőit látták, akik csak ilyen módon lehettek gyülekezetük értékes tagjai, a pártában maradt leányokkal nem számoltak. A gyülekezeten belül azonban még a férjezett nő is passzivitásra kényszerült.
A protestáns asszonyok, leányok közösségbe integrálódása, családi körön kívüli szerepválla-lása a 19. századi társadalmi-gazdasági átalakulás következtében kialakuló új protestáns mozgalmak hatására vezethető vissza. A népességnövekedés, városiasodás és a pauperizáció megoldandó kérdések elé állították a protestáns egyházak követőit is, egyértelművé vált, hogy a nagy tömegben fellépő rászorulókról valahogyan gondoskodni kell.
A jótékonykodás a keresztény egyházakban egészen a bibliai gyökerekig visszakövethető, bár korszakonként változó intenzitású. Az egyház képviselői az évszázadok folyamán cikli-kus rendszerességgel szólították fel a híveket rászoruló társaik megsegítésére. Hasonlóan cselekedett a reformátor Kálvin („a jócselekedet a hit mértéke”), aki ismét a gyülekezet leg-fontosabb feladatává tette az elesett egyháztagok felkarolását, a diakóniát. A következő évszá-zadban Jacob Philip Spener (1635–1705) szólította fel nyomatékosabban a keresztény feleke-zeteket, hogy a dogmatikai viták helyett inkább a jótékonykodásban versengjenek egymással.
A felvilágosodás és a racionalizmus térhódítása azonban megváltoztatta az emberek valláshoz, egyházhoz fűződő viszonyát, s megállíthatatlan mentális változást idézett elő. A korszak teo-lógiai irányzatai ekkoriban inkább az elméleti, a laikusok számára átláthatatlan dogmatikai vitáknak kedveztek. A feszített ütemű gazdasági-társadalmi átalakulás hatására a városok-ban egyre nagyobb tömegben gyűltek össze az ellátatlan szerencsétlenek, akik egyre jobvárosok-ban elszakadtak a vallástól. Az egyházak és az állam számára nagy kihívást jelentett ezeknek az egyéneknek az „újra térítése” és „fegyelmezése” a Biblia erejével. A keresztény egyházak a korábbi évszázadoktól eltérően folyamatosan nyomorultak hatalmas tömegeivel találták szemben magukat, és világossá vált, hogy ennyi emberről lehetetlen gondoskodni a hagyo-mányos jótékonykodás keretein belül, valamiféle újítás szükséges. Az egyik megoldási kísér-let a német és angolszász gyökerekből kibontakozó pietizmushoz köthető, mely a vallástól elszakadt tömegek megmentését tűzte ki céljául és a reformáció óta a protestantizmus legje-lentősebb vallási mozgalmává fejlődött.5 A kegyes szellemű gondolkodás térhódításának kedveztek a napóleoni háborúk, a nagy járványok és az éhínségek, mivel ezek a megpróbál-tatások megrendítették a felvilágosodás által hirdetett józan ész mindenhatóságát. Később a szabadelvűség térhódítása, illetve az ennek tulajdonított gazdasági következmények adtak újabb lendületet az egyház belső megújulását sürgető mozgalmaknak. Először a neopietizmus, majd a belmisszió bontakozott ki. A hivatalos egyház liberális gondolkodású képviselői munkájuk bírálatának érezték, egyházuk elleni támadásként értelmezték a belső megújulást
5 Wallmann 2000: 12–13.
sürgető mozgalmakat, így az alapokat gyakran egyesületi keretek között tették le. A hagyo-mány szerint az új irányzat Johann Hinrich Wicherntől kapta a belmisszió (Innere Mission) nevet. Az új vallási mozgalom német területen a névadó Wichern (1808–1881), Friedrich von Bodelschwing (1813–1910) és Theodor Fliedner munkássága nyomán teljesedett ki, akik ki-terjedt eszmei-intézményi háttér megteremtésével hozzájárultak a belmisszió gyors európai térhódításához. Látványos eredményeiket német területen a hivatalos egyház és általában az uralkodók is elismerték, így az eredeti elképzelésnek megfelelően a belmisszió lassanként a protestáns egyházak programjává lett.6
A szociálisan érzékeny irányzat, a belmisszió megalkotói kezdetektől a közösség aktív tagjaiként kezelték a nőket, sőt, arra is akadt példa, hogy felkarolták az általuk kigondolt jóté-kony kezdeményezéseket. A karitatív tevékenység terén a nők rohamos térnyerése figyelhető meg, mely elképzelhetetlen lett volna a női nem megítélésével kapcsolatos szemléletváltás és az ehhez szükséges teológiai-történeti párhuzamok megalkotása nélkül. A század első harma-dában főleg Angliában és Hollandiában alakultak meg az első szeretetmunkát végző női kö-zösségek. A nőegyletek szegénygondozást, betegápolást, az árvák nevelését vállalták, s a pie-tizmus szellemében az erkölcsök nemesítését munkával, hasznos tevékenységek végzésével kötötték össze. A női szeretetmunka egyik első, név szerint ismert alapítójának Amelie Sivekinget, egy hamburgi kereskedő leányát tekintik, aki az 1832-es kolera idején szegény-gondozást és betegápolást vállaló nőegyletet hozott létre. Az eredményesen működő egyesüle-tet és vezetőjét hamarosan egész Európában elismerték. A másik, munkájával nagy elismerést kiváltó hölgy, az angol Elisabeth Frey a börtönmisszió egyik kezdeményezőjeként szerzett magának hírnevet, de említhetnénk honfitársnőjét, a sebesültek védangyalát, az ápolás forra-dalmasítójának tekintett Florence Nightingale-t is.7 Nem véletlen, hogy Johann Hinrich Wichern, a belmisszió atyja és a férfi diakónia alapítója Wittembergben, 1848-ban tartott nagy hatású beszédében külön kiemelte a nők szerepének fontosságát a belmisszióban, s név szerint is megemlékezett említett segítőjéről, Amalie Sivekingről, illetve Elisabeth Freyről.8
Theodor Fliedner (1800–1864), a Düsseldorf melletti Kaiserswerth gyülekezetének lel-késze először ugyancsak a börtönviseltek társadalmi integrációjának megoldására dolgozott ki új módszert, majd az elítélt nők gyermekei mellett más kallódó gyermekeket is felkarolt.
Fontosnak tartotta, hogy ezeket a speciális tudást igénylő feladatköröket megfelelő képzés-ben részesült szakemberek töltsék be. Az 1820-as évekképzés-ben Angliában és a hollandiai men-noniták körében gyűjtött tapasztalatai arra indították, hogy az őskeresztény példához vissza-nyúlva, a Bibliában (Róm 16,1) ábrázolt nőalak, Phoebe tisztségét, a diakonisszahivatást újra felélessze. Fliedner és első felesége 1836-ban alapították meg első diakonissza-anyaházukat a hozzátartozó tankórházzal. A női diakónia atyjának nevezett Fliedner biztos megélhetést, tiszteletre méltó hivatást kínált azon fiatal leányok és özvegyek számára, akik valamilyen ok-ból nem tudtak vagy nem akartak férjhez menni. Az intézménybe csak megfelelő műveltségi
6 Wallmann 2006: 229–236; Horváth 1948: 8, 19–20; Hennig 1908: 142.
7 Friedrich 2006: 230–231.
8 Wichern 1956: 118.
szinttel rendelkező, testileg-lelkileg egyaránt alkalmasnak látszó jelentkezőket vettek fel.
Az előzetes szűrőn megfelelőnek talált jelölteknek azonban még számos alkalommal bizonyí-taniuk kellett rátermettségüket. Minden diakonisszanövendék számára kötelezővé tették a betegápolás alapjainak elsajátítását, illetve a teológiai témájú órák látogatását. Az úgyneve-zett próbatestvérek később szakosodtak: a betegápolás, a gyermeknevelés vagy a gyülekezeti diakonissza munkakörének ellátására készültek fel behatóbban. Az intézet nagy súlyt helye-zett a zenei képzésre és a nyelvtanulásra. A növendékek az elméleti képzéssel párhuzamosan folyamatosan gyakorlati képzésben is részesültek. A tanéveket elméleti és gyakorlati vizs-gákkal zárták. A diakonisszává szenteléshez nem volt elegendő kizárólag a jó tanulmányi eredmény, előtte a jelölt testi-lelki rátermettségét, alkalmazkodóképességét is vizsgálták.
Fel szentelésükkor a testvérek kötelezték magukat arra, hogy mindig engedelmeskednek a dia-konisszaanyának – a 19. században az alapító első, majd második felesége töltötte be ezt a tisztséget –, a betegek szolgálóleányaiként dolgoznak Jézus kedvéért, Jézus, valamint egy-más szolgálóleányai lesznek. Az előírás szerint viselkedésüket a könyörület, a barátságos fel-lépés, a szelídség és a türelem, valamint az alázat határozta meg. De nem azért, hogy a bete-gektől dicséretet kapjanak, hanem az Úr iránti szeretetből és alázatból.9 Fliedner egyik leg nagyobb érdeme, hogy szakított a betegápolás hagyományos gyakorlatával, a több éves betegápolási tanfolyamon az orvostudomány legmodernebb elméleteit oktatták a növendé-keknek, intéz ményeiben mindenütt a legnagyobb tisztaság és fegyelem uralkodott.
A teológiai oktatásban részesült, szigorú szabályok szerint szervezett közösségekben élő diakonisszák, a középkorban gyökerező hagyományoktól eltérően a lelkész igazi segítőtársa-ivá léptek elő. Ezzel egy időben, vagy ennek következtében lassanként megváltozott a női természet hagyományos egyházi megítélése, amit nem szabad azonosítani vagy összekeverni a feministák mozgalmával, hiszen ez nem jelentette a női nem korlátainak lebontását.
Fliedner és követői munkáikban a női diakónia létjogosultságának ideológiai megalapozására törekedtek. Rámutattak, hogy az Újszövetség értékelése szerint az Isten és az örökkévalóság szempontjából a férfi és a nő egyenlő értékű, de nem egyforma. Jézus embersorba emelte a nőt és lelki vonatkozásban eltörölte a nemeket elválasztó végső különbségeket, mint evilági dolgokat. A diakonisszákat látva a kétkedők is egyre inkább hajlottak annak elismerésére, hogy a megfelelő nevelésben részesült, tanult nő bizonyos szerepekben – betegápolás, gyer-meknevelés – jobb eredményeket érhet el férfi társainál. A nők erényeit kiemelő propaganda-munka hatására az elesettek gyámolítása terén viszonylag gyorsan megfigyelhető a női nem túlsúlya, meglátták azt a lehetőséget, mely a hit erejével kiszabadította őket a hagyományos szerepekből. Feltétlenül meg kell azonban jegyezni: a Fliedner-féle új alternatíva választása egyben azt is jelentette, hogy a belépő feltételek nélkül elfogadta a kifejezetten patriarchá-lis jellegű intézeti vezetés irányítását, nem kérdőjelezte meg a szigorú házirendet, hanem mindenben az előírásoknak, elvárásoknak megfelelően cselekedett, vagyis valójában az anyaházban sem nyílt lehetőség túllépni a hagyományos női szerepen.10 A testvérek teljes
9 Statutum 1839. idézi Friedrich 2006: 232.
10 A német szakirodalom erre a jelenségre alkotta meg a „Feminisierung der Religion” kifejezést.
engedelmességgel tartoztak „Anyácskának” és „Apácskának”, ezért semmiféle beleszólásuk nem volt későbbi munkahelyük megválasztásába, s a döntést csak az utolsó pillanatban tu-datták velük. Hermine Biberauer 1866 tavaszán, hosszas betegeskedése ellenére befejezte a tanítóképzőt és sikeresen levizsgázott. Április 11-én eljött a felszentelés régóta várt napja.11 Kiképzési ideje alatt a pesti német gyülekezet érdekében Kaiserswerthben tárgyaló Hermine nem titkolta családja előtt, nagyon reménykedik, hogy talán őt is Pestre küldik, de szívesen ment volna legkedvesebb barátnője után Firenzébe is. Teljesen váratlanul érte a hír, hogy a számára oly ismeretlen és távoli Bejrútba küldik.