Kertész István római követsége (1947) - Taníts minket úgy számlálni napjainkat

A

z olasz–magyar diplomáciai kapcsolatok 1947 tavaszára érkeztek el arra a szintre, hogy a két fél kinevezhette a háború utáni időszak első római és budapesti követeit. Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947. március 27-én adta meg az agrément-t Giorgio Benzoni Marchese di Balsamo rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter¹ számára, míg Kertész István követ megbízatását tíz nappal korábban hagyta jóvá a kormány, és április 21-én nyúj-totta át Rómában megbízólevelét Enrico De Nicola ideiglenes köztársasági elnöknek.² Az új magyar követ emlékirataiban megemlíti, milyen barátságos fogadtatásban részesítették meg-érkezésekor az olasz hivatalos körök. Az elnök (korábban ügyvéd és Nápoly polgármestere) magánkihallgatáson is fogadta, és „ez a melegszívű, nyílt ember” nemcsak a nagypolitikáról nyilatkozott őszintén, de „beszélgetésünket anekdotázás és fesztelen vidámság élénkítette.”³

Ha átlapozzuk a frissen kinevezett római követ életrajzát,⁴ aligha kérdéses, hogy 1947 tavaszán a magyar külügyi szolgálat egyik legjobb képességű és legszimpatikusabb egyéni-ségű diplomatája érkezett meg az Örök Városba. Külügyes életművének csúcsa kétségkívül a békeelőkészítés érdekében végzett heroikus munkája volt, a még zajló háború idején meg-induló irat- és dokumentumgyűjtés annak érdekében, hogy ha majd elérkezik a tárgyalások pillanata, tudományos tények és adatok garmadája támaszthassa alá a magyar álláspontot.

A gyűjtés mellett legalább ilyen jelentős teljesítmény volt az anyag részleges megmentése a nyilas vészkorszak idején, majd a munka folytatása immár az új koalíciós kormány kisgaz-dapárti külügyminisztere, Gyöngyösi János megbízásából. Teljesítményét méltóképpen zárta le a párizsi békekonferencián, ahol a magyar delegáció főtitkáraként tevékenykedett – még

1 Giorgio Benzoni marchese di Balsamo diplomáciai pályájára ld. WHO 1958: 101. – Az új követ 1947. július 30-án jelentette táviratban, hogy átadta megbízólevelét – ld. ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.3. Rapporti con l’Italia. Giorgio Benzoni (Budapest, 1947. július 30.) – az olasz Külügy-minisztériumnak, majd másnap beszámolt az eseményről, melynek során politikai témák nem ke-rültek szóba, ld. ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.4. Rapporti con l’Italia. Giorgio Benzoni (Budapest, 1947. július 31.) – Carlo Sforzának.

2 MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-4/a-14/prot.res/1947. Nagy Ferenc miniszterelnök előterjesztése (Buda-pest, 1947. március 27.) – Tildy Zoltánnak. – MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-65/abc-20/pol/1947. Kertész István követ átadja megbízólevelét De Nicola ideiglenes köztársasági elnöknek (Róma, 1947. ápri-lis 21.), Kertész 1997: 373, 380. – Az olasz Külügyminisztérium illetékesei 1947. március 10-én jelezték, hogy nincs kifogásuk Kertész jelölése ellen, ld. ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.3.

Rapporti con l’Italia. Jannelli (Róma, 1947. március 10.) – a Protokoll Főosztálynak.

3 Kertész 1997: 380. – De Nicola pályájára ld. ASP 1955: 443–444; HDFI 1992: 164.

4 Kertész memoárkötetének magyar kiadásához Gyarmati György írt biografikus utószót, ld. Ker-tész 1997: 509.

ha itt ismét bebizonyosodott is, hogy a magyar „igazság” legszínvonalasabb képviselete sem számít a nagyhatalmak előre elhatározott akarata ellenében. A külügyminiszter a párizsi

„váll a vállhoz” helytállás során tanulta meg igazán becsülni Kertész István eszét, műveltsé-gét, szorgalmát, így a békekötés után külszolgálattal kívánta jutalmazni. Először Hollandia került szóba, de ehhez a koalícióban részt vevő kommunista politikusok nem járultak hozzá.

Kertész már biztosra vette, hogy örökre eltiltották, amikor kiderült: a római posztot Gyön-gyösi biztosítani tudja számára. Jelenleg csak találgathatjuk, mi játszódhatott le e furcsa játék hátterében. Talán a jelölt életútjának hágai fejezetét találhatták veszedelmesnek a balol-dalon, attól félve, hogy korábbi remek kapcsolatai folytán túl hamar befolyásos személyiség-gé válik majd az Állandó Nemzetközi Bíróságok székhelyén? A római poszt azután úgy került a lehetőségek körébe, hogy azt eredetileg magának a külügyminiszternek szánták vég-kielégítésül, így ő mintegy „szabadon” rendelkezhetett felette – és mivel nem akart utazni, a missziót végül átruházta Kertészre.⁵

A pedáns külügyi tisztviselő azon a napon, amikor átadta megbízólevelét a Quirinale pa-lotában, egyben megcímezte a Bem rakpartra szóló első jelentését is: hírt adott a bonyolult trieszti helyzetről. Az Olaszországgal kötött békeszerződés VIII. mellékletének 21. cikke ér-telmében a Trieszti Szabad Kikötőben felállítanak egy Nemzetközi Bizottságot, amelybe Magyarország is küldhet delegátust – tájékoztatta Budapestet. Azt javasolta, hogy mielőbb induljanak meg odahaza a kinevezendő személyre vonatkozó politikai egyeztetések. Ha a ka-tonai hatóságok szerepe csökken – tette hozzá –, akkor esetleg vissza lehet szerezni az egy-kori magyar konzulátus épületét is.⁶ A magyar gazdaság egyik fontos tengeri kapcsolódási pontjának számító kikötőváros jelentőségét a hazai vezetők is felismerték, és meg is indult a munka – de a gyakorlott külügyi tisztviselők számára sajnos felemás eredménnyel. 1947.

július 3-án kelt Kvassay László rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter belső jelentése arról, hogy a miniszteri utasítás ellenére sem tudták előkészíteni az aznapi minisztertanácsi ülésre Gál Imre kinevezését trieszti megbízottnak. A kereskedelmi vállalkozóként ismert Gál ugyanis, akivel hosszan elbeszélgettek a munkatársak, kijelentette, hogy csak akkor vál-lalja a feladatot, ha egyszerre lehet főkonzul, és egyben a felállítandó trieszti kormányzóta-nácsban a magyar kormány képviselője. Ámde a magyar állam még nem kérte a (fő)konzulá-tus⁷ újraindítását a megszálló hatalmaktól, a tervezett kormányzótanács pedig csak az olasz

5 Kertész 1997: 372–373. – A budapesti olasz nagykövetség, amikor értesült Gyöngyösi lehetsé-ges követi kinevezéséről, beszerezte életrajzát és jelentette Rómába, ld. ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.3. Rapporti con l’Italia. Ungheria – Dr. Gyöngyösi János ([Budapest,] 1947. február 12.).

– Gyöngyösi leváltására végül nem a békeszerződés aláírását követően, hanem a Nagy Ferenc mi-niszterelnök távozását követő kormányváltozás keretében került sor 1947. május 31-én, ld. Vida 1976: 295.

6 MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-11/j-1945/pol/1947. Kertész István követ jelentése (Róma, 1947. április 21.) – Gyöngyösi Jánosnak.

7 Bár az idézett dokumentumokban főkonzulátust említenek, Triesztben a háború előtt csak kon-zulátus működött, ld. IMKSZT 1994: 471. – Az elnevezési bizonytalanság oka az lehetett, hogy a konzulátust hosszú ideig vezető Reviczky István főkonzuli rangot viselt, ld. uo. 480. – Reviczky

béke ratifikálása után fog megalakulni – így Gál feltételei nem voltak teljesíthetők.

E technikai megjegyzések mellett Kvassay óvatosan egyéb kritikai szempontoknak is helyt adott, amikor megemlítette: „feltétlenül aggályos”-nak találja e kettős állásra olyan ember ki-nevezését, aki addig csak üzleti tevékenységgel foglalkozott.⁸

ezért még 1934-ben javasolta Kánya Kálmán külügyminiszternek, hogy a trieszti posztot emeljék főkonzulátusi rangra, ld. MOL XIX-J-57-b. KÜM Trieszti konzulátus. Reviczky István (Trieszt, 1934. május 1.) – Kánya Kálmánnak.

8 MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-3/a-277/pol/res/1947 – 503/eln.res/1947. Kvassay [László] rendk. követ és megh. min. jelentése a Gál-ügyben – KÜM-nek (Budapest, 1947. július 3.). – Gál trieszti „előélete”

nem szűkölködött konfliktusokban. Papp Álmos római magyar ügyvivő 1946. szeptember 16-i jelentésében beszámolt arról, hogy a tevékenységét éppen megkezdő Augusto Assettati budapesti olasz ügyvivő beutazási engedélyt kért Gál Imre számára, de hiába: „Gált az angolszász hatóságok Triesztből kiutasították (1.12/biz.-1946. sz. jelentésemet). Az olasz Külügyminisztérium a beutazási kérelmet elutasította, mert az angolszász intézkedéseken kívül olyan információkkal rendelkezik Gálról, hogy tagja volt a Rossi&Elkán (szűcs) szörme és valutaértékesítő magánspekulációs vál-lalkozásnak”, ld. MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-5/a-101/pol/res – Papp Álmos (Róma, 1946. szeptember 16.) – Gyöngyösi Jánosnak. – Az említett vállalkozás olasz tagjáról, Giovanni Rossiról nem sok-kal korábban kiderült, hogy körözött szélhámos volt. – Nemcsak Assettati, de az 1947 júliusában hivatalba lépő új követ, Benzoni is kifejezetten azzal kérte a vízumot Gálnak, hogy előkészítse a trieszti magyar követség megnyitását, ld. ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.3. Rapporti con l’Italia.

Giorgio Benzoni (Budapest, 1947. augusztus 30.) – az olasz Külügyminisztériumnak. – Az esemé-nyeket részben megvilágítja, amit Rossiról említettünk, továbbá az az 1948. szeptemberében, Milánó-ban kelt olasz nyelvű levél, amelyet Gál egy ismeretlen „professzorhoz” (talán Magyary Gyulához) intézett. Ebben részletesen elmeséli, hogy a háború idején, a német megszállás után részt vett az ellenállásban, miáltal szoros kapcsolatba került a Kisgazdapárt vezetőivel, így személy szerint Tildy Zoltánal és Nagy Ferenccel is. Amikor azután a párt hatalomra jutott, felajánlotta segítségét: mivel az amerikai segélyszervezetek, így elsősorban a JOINT szeretett volna segélycsomagokat küldeni Magyarországra, ugyanakkor a Nemzetközi Vöröskereszt svájci irodáján át juthatott volna valuta a háborús események folytán azzal nem rendelkező országba, sógorával, Elkán Zoltánnal együtt 1945 májusában, augusztusában és októberében, Jugoszlávián keresztül (ahol még a háborús időkből úgymond partizán-kapcsolatokkal rendelkeztek) és a budapesti olaszok Szabad Nemzeti Bizottsága (CLN) vezetőjétől, Giovanni Rossitól kapott papírokkal megjárta Svájcot, és beváltotta svájci frankra a budapesti vöröskeresztes utalványokat. Emiatt azután kommunista körökből a legképtelenebb (!) vádakkal illették (autókereskedés, napóleonaranyak csempészése, stb.). A sikeres valutabeszerzés után javasolta a kormánynak, hogy a gazdasági-kereskedelmi lehetőségek tágítása érdekében lépjen-ek kapcsolatba az UNRRA (nemzetközi segélyszervezet) legközelebbi központjával, ami Triesztben található – de a „láthatatlan kommunista gépezet” egy ideig megakadályozta megbízatását. Közben egy időre az orosz hatóságok is letartóztatták, de végül 1946 májusában mégis megkapta az útleve-let Triesztbe – ám csak azt követően, hogy előtte megbízható kommunista delegátust küldtek az UNRRA mellé. Gál azután előbb Rómába utazott, ahol Magyary Gyula és Luttor Ferenc prelátusok-kal egy vatikáni segélyszállítmányról tárgyalt, ám amikor Triesztbe érkezett, Nagy László UNRRA-kiküldött hamis vádjai alapján az angol katonai hatóságok letartóztatták. „Szerencsére” sógora, Elkán Zoltán elkerülte a csapdát, és pár nap múlva ő is kiszabadult. Ezután került szóba odahaza az illetékes politikai vezetőkkel folytatott tárgyalásai során, hogy kijönne főkonzulnak Triesztbe, de mivel késett

Kertész nem sokkal kiérkezése után találkozott Apor Gábor báróval, méghozzá a követ-ségen, mert – mint erről szóló jelentésében leszögezte – „álláspontom az, hogy a jelenlegi rendszerrel szemben nem ellenséges magatartást tanúsító bármely magyar állampolgárt fo-gadok hivatalomban.” A beszélgetés során a volt vatikáni követ cáfolta, hogy bármi tudomá-sa lett volna a Magyar Közösség nevű titkos szervezet⁹ létezéséről. Kifejtette véleményét a szentszéki követség szüneteléséből adódó problémák megoldási lehetőségéről is, miszerint

„a maga részéről esetleg azt látná elérhetőnek, hogy a Vatikán apostoli delegátusként kine-vezzen egy otthoni papot, aki a Szentszék álláspontját képviselné a magyar püspöki karnál.”¹⁰ Bár a jelentésben nincs rá utalás, feltételezhető, hogy Kertész megemlítette Apornak, mi-képp próbálta kipuhatolni a vatikáni diplomáciai kapcsolatok helyreállításának lehetőségét.

Több helyről is – így Nagy Ferenc miniszterelnöktől Bánáss László veszprémi püspökig – biztatták ugyanis arra, hogy e régóta húzódó ügyet próbálja meg kimozdítani a holtpontról.

Kertész a legilletékesebbel, Puskin szovjet követtel, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) politikai tanácsadójával beszélte meg a dolgot, így ha talán addig voltak is, utána már nem maradtak illúziói. „A Vatikán az amerikai érdekek európai ügynöksége – idézte fel em-lékirataiban a szovjet diplomata szavait –, amelyet amerikai tőkések finanszíroznak, s az új magyar demokráciának nincs szüksége ilyen reakciós erők képviseletére.” Ugyanígy véleke-dett Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, a kommunisták vezetője is: „egy nuncius ugyanazt a szerepet játszaná, mint Mindszenty, csak agyafúrtabban.”¹¹

a kikötőváros „szabad állam” státusának kialakítása, végül tanácsosi kinevezést kapott Milánóba.

Minderre ld. MOL XIX-J-1-j-Vatikán. Milánói kereskedelmi képviselet. Gál Imre (Milánó, 1948. sz-eptember 18.) – [Magyary Gyula?] professzornak. – A címzett talán azért lehet Magyary Gyula, mert a levél szerint Gál, amikor Rómában járt, őt kereste fel először, tehát korábban ismerhette (talán az ellenállásból?), továbbá elképzelhető, hogy azt várta a valóban egyetemi tanárként dolgozó, tehát

„professzor” Magyarytól, hogy az olasz nyelvű levéllel esetleg segít az olasz Belügyminisztérium ag-gályainak eloszlatásában. – A milánói kinevezésről hírt adott a magyar sajtó is, ld. Fóthy Ernő: 1948.

– Gál politikai helyezkedése és gyanús üzleti vállalkozási természetesen összefüggtek egymással – erről a háború utáni zavaros időkben igen sikeres vállalkozótípusról személyes emlékek alapján ír Szász Béla, ld. Szász 1989: 149–151. – Gál külügyi kinevezésére ld. MOL XIX-J-1-w. Humánpolitikai Főosztály. Gál Imre szolgálati táblázata. – Gál politikai kapcsolataira jellemző, hogy 1948 tavaszán még barátilag levelezett Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, ld. Keresztes 2008:

109. – Gált 1948. március 25-vel rendelték haza, de politikai menedékjogot kért Olaszországtól, majd bíróságig jutó perpatvarba keveredett a követséggel: beperelték, hogy fizessen vissza 663,30 $-t, mire viszontperelte a követséget azzal, hogy a magyar állam tartozik neki az államosított kispesti ingatla-naiért 15 ezer $-ral, minderre ld. ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.13. Ungheria-Italia. Az ANSA hirügynökség jelentése (Milánó, [1949.] február 28.)

9 Apor kívülállása is nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy valójában mennyire jelentéktelennek tekint-hető a Magyar Közösség mozgalom; melyre ld. Vida 1976: 246–266; Arany 1990: 23–138; Kővágó 1995: 84–89; Nagy Ferenc 1990: I. 51–105; Palasik 2000: 194–210; Szakács–Zinner 1997: 283–348.

10 MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-5/f-223/pol/1947. Kertész István (Róma, 1947. május 6.) – Gyöngyösi Jánosnak.

11 Kertész 1997: 374, ld. továbbá Nagy Töhötöm ugyanilyen értelmű visszaemlékezését Rákosi

Nyilvánvaló, hogy Nagy Ferenc biztatása nem azt jelentette, hogy a miniszterelnök ne lett volna tisztában a vatikáni kapcsolat újraindításának említett problémáival. Valószínűnek tekinthető ugyanakkor, hogy érzékelve a hivatalos és a háttérinformációk közötti különbség által megnyíló mozgásteret, ezt ki akarta használni valamiképp dinamikusabb politizálásra ebben a problémakörben. Emiatt 1947. március 22-én hivatalosan felszólította Gyöngyösi külügyminisztert, hogy sürgősen tegyen lépéseket Rómában a magyar-vatikáni diplomáciai viszony helyreállítása érdekében. Levelében nyomatékkal utalt arra, miszerint „[ú]gy értesül-tem, hogy az illetékes orosz diplomáciai szervek nem tesznek protocoll-nehézéségeket a nagyköveti minősítésű Nuncius szereplése ellen. De ha ennek mégis akadálya lenne, mindenkép[p]en oda kellene hatni, hogy legalább internuncius kiküldésével a szentszéki dip-lomáciai kapcsolatunk helyreálljon és a konkordatum tárgyalások sürgősen megindulhas-sanak.”¹² A levél tehát szovjet részről csupán a vatikáni diplomáciai megbízott rangjával kap-csolatos esetleges kifogással számolt, a hangsúlyt arra helyezve, hogy a küszöbön álló nagy egyházpolitikai kérdések (pl. a hitoktatás fakultatívvá minősítése, stb.) miatt speciális egyez-ményt (ún. konkordátumot) kellene kötni a Vatikánnal, ám ehhez elengedhetetlen a diplomá-ciai viszony rendezése.

Mindez azonban az ekkoriban beindított akció hivatalos oldala volt csupán. Budapesten tisztában voltak ugyanis azzal, hogy az új helyzetben immár elsősorban nem a szovjetek el-lenkezése, hanem éppenséggel a Vatikán húzódozása állít akadályt a megegyezés útjába.

Nem maradt ugyanis titokban, mi történt 1945 novemberében Rómában, amikor az új her-cegprímás, Mindszenty József átadta a megszakadt diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére vonatkozó magyar kormányjavaslatot. Amikor a pápa erre azonnal vissza akarta küldeni Rotta nunciust, maga Mindszenty volt az, aki lebeszélte, mert szerinte „az inkább oroszbarát, semmint magyar” kormány ezzel a látványos gesztussal a valóságban csupán leplezni szeret-né egyházellenes politikáját!¹³ A bíboros figyelmeztetése olyan súlyos lehetett, hogy az olasz külügyi iratok ettől kezdve a legkomolyabb vatikáni fenntartásokról adtak hírt. Azon Reuters-információ kapcsán, hogy Mindszenty bíboros közölte Tildy miniszterelnökkel

nézeteiről 1946 novemberéből, idézi Balogh 2002: 131. – Nagy Töhötöm igyekezett a budapes-ti nunziatúra újramegnyitásának előnyeiről meggyőzni Osztjukin szovjet tanácsadót is, ld. Nagy 1990: 231–232, 242.

12 MOL XIX-J-1-j-Vatikán. 1465/pol. [Nagy Ferenc] (Budapest, 1947. március 22.) – Gyöngyösi Já-nosnak. – A Külügyminisztérium Politikai Osztályának a levélhez csatolt Pro domoja szerint a miniszter „már többször szóvá tette Puskin követ úr előtt a magyar–vatikáni diplomáciai kap-csolatok ügyét.” – Hogy miért kellene internuncius (vagyis alacsonyabb rangú vatikáni diploma-ta), megvilágítja az a tájékoztatás, amelyet az olasz Külügyminisztérium Budapestről kapott és továbbküldött szentszéki követségének. A Hirlap 1946. október 22-i cikke alapján a követség je-lezte: az okozhat gondot, hogy a bevett nemzetközi szokás szerint mindenütt a diplomáciai testü-let mindenkori doyenje (Decano del Corpo Diplomatico) a pápai nuncius, ám ezt a tisztetestü-leti posz-tot Budapesten a szovjet nagykövet tölti be, ld. ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Vittorio Zoppi (Róma, 1946. november 16.) – az olasz Szentszéki Követségnek.

13 Lombardi 1997: 379.

a pápa megelégedését a magyar szándék hallatán, a vatikáni olasz követ igen pesszimista in-formációkat kapott a legbelső kúriai körökből. Eszerint a szándékok kinyilvánításán túl sem-mi sem történt, és a Szentszék a lehető legóvatosabban fog eljárni ebben az ügyben, egyfelől azért, mert a szovjetek teljes ellenőrzés alatt tartják a magyar élet minden területét, másfelől pedig maga a magyar kormány is tesz olyan lépéseket, amelyek legalábbis kétségeket tá-masztanak aziránt, hogy valóban normalizálni akarja-e kapcsolatát a Vatikánnal és a magyar katolikus egyházzal a kívánatos és szükséges mértékben.¹⁴

1946 decemberében azután Budapest jelentette a Palazzo Chiginek, hogy Bartha Albert tábornok¹⁵ honvédelmi miniszter egy beszélgetés során közölte: mihelyst aláírják a békeszer-ződést, követi kinevezést fog kapni a Szentszékhez, Rómába.¹⁶ Pár héttel később a budapesti kö-vethez részletes tájékoztatás érkezett a hírt kommentáló vatikáni álláspontról. Eszerint az Állam titkárságon örömmel hallották, hogy komolyan szóba került a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának közeli lehetősége. Kijelentették, hogy a magyar diplomáciai megbízott elfoga-dásához nem szabnak semmilyen előleges feltételt, és szívesen küldenek nunciust vagy más, ala-csonyabb rangú diplomatát Budapestre – lényegében úgy, ahogy ezt a magyarokéhoz hasonló helyzetű más dunai országokban is teszik. A Vatikánban azonban egyelőre távolságot tartanak a jelenlegi magyar kormánnyal szemben, mert úgy vélik, szovjet ellenőrzés alatt áll és valójában kevéssé érdekelt a szentszéki kapcsolatok újrafelvételében.¹⁷ 1947. február 2-án a Kisgazdapárt lapja, a Magyar Nemzet hasábjain egy cikkíró – a Bartha tábornokkal kapcsolatos tervektől bizo nyára nem függetlenül – azt találgatta, vajon a Vatikán és a Kreml kibékülnek-e egymással?

Hiszen például volt idő, amikor a pápa és a cár szoros politikai kapcsolatban állt egymással, mi-vel XIII. Leó pápa erősen támogatta a francia–orosz barátkozást – a későbbi antant egyik pillé-rét – a túlságosan erősnek érzett központi hatalmak ellenében. Most is lehet tehát közeledés, ami rendkívül fontos lenne a világbéke szempontjából. Az azonban bizonyos – tette hozzá a szerző –, hogy a Szentszék szellemi függetlenségét és szuverenitását akkor is töretlenül megőrzi, ha az angol szász hatalmak most közelebb is állnak hozzá politikailag, mint korábban.¹⁸

Jelentősen konkrétabban taglalta az aktuális problémákat a lap március 15-i számában Fóthy Ernő,¹⁹ aki egy meg nem nevezett vatikáni illetékessel zajló beszélgetéséről tudósította

14 ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Vittorio Zoppi (Róma, 1946. ja-nuár 22.) – a londoni, párizsi, washingtoni, moszkvai nagykövetségeknek és a prágai követségnek.

15 Bartha pályájára ld. Bölöny 1992: 361.

16 ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Jannelli (Róma, 1947. január 13.) – a londoni, párizsi, washingtoni, moszkvai nagykövetségeknek, a prágai, bukaresti és szófiai követségeknek, a bécsi képviseletnek és a szentszéki olasz követségnek. – A jelentés szerint Bartha megerősítette, hogy szovjet részről valóban problémát okoz a protokolláris sorrend kérdése.

17 ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Jannelli (Róma, 1947. február 3.) – a budapesti követségnek.

18 Merre halad 1947. – A cikk fordítását Assettati ügyvivő rövid kommentárral köldte el Rómába, ld.

ASDMAE AP 1946–1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Augusto Assettati (Róma, 1947.

február 8.) – az olasz Külügyminisztériumnak.

19 Fóthy Ernő pályájára ld. Nagy Csaba 2000: 285.

az olvasókat. A Vatikánban várják a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását Magyarország-gal – közölte az üzenet lényegét már a címben a szerző. A Szentszék belső köreiben csodál-koznak azon, hogy Budapest még nem normalizálta a viszonyt a Vatikánnal – ütötte meg a hangot mindjárt az elején, de rögtön hozzátette: tudják, hogy ezért nem a magyar kormány a hibás. „Közismert tény, hogy Magyarország a fegyverszüneti szerződés értelmében elve-szítette szuverenitása javarészét és ennek következtében a semleges országok követeinek, köztük a pápai nunciusnak is el kellett hagyniuk az országot.” Eddig a helyzet nem volt érett az újrakezdéshez, de most, hogy a békeszerződést aláírták, és a Vatikán sem támaszt előzetes féltételeket, immár valóban nincs akadálya a régi helyzet visszaállításának. A nuncius jelen-léte a vallási béke záloga, hiszen segít elsimítani minden esetleges ellentétet az állam és az egyház között. A földreform sem akadály, mert az anyagi kérdésekről mindig meg lehet egyezni – és a magyar egyház nem akarja a földreformot visszacsinálni, csak biztosítani

In document Taníts minket úgy számlálni napjainkat (Pldal 110-130)