TÖPRENGÉS AZ ERKÖLCSI SZABADSÁGRÓL
Nyárutó volt. Az alkonyi égbolt mélykék búráján egy gólya vitorlá-zott mesterien. Téres köröket húvitorlá-zott a felhõtlen égen, majd – mintha meggondolta volna – egy alig-mozdulattal eltûnt a kéklõ messzeségben.
A kisfiú még hosszú percekig állt mozdulatlan az égi tünemény igé-zetében. A vágy, hogy õ is szárnyaljon, magával ragadta, és belebor-zongott, amikor arra gondolt, hogy imént a lehetetlen alig karnyújtás-nyira suhant el mellette.
A rezzenetlen csendben legelészõ tehenek tejszagú fújtatása és rit-mikus hersegõ harapásuk neszezett...
Régi emlék!
Ha eszébe jut idõnként, mekkora ûr támadt benne akkor, amikor a végtelennek tûnõ szabadság lenyûgözõ látványa hirtelen eltûnt szeme elõl, még most is elszontyolodik. Pedig sok idõ, hosszú évtizedek tel-tek el azóta, és ma már jól tudja, hogy gyermekkori emlékének mada-ra nem szabadságvágyból vitorlázott az ábrándok egén, csigázva képzeletét… Azzal is tisztában van, hogy az emberen kívül semmilyen élõlény nem fogja fel és nem éli át a maga mélységében és teljességé-ben a szabadságot. Megérteni és átélni ezt a csodát, akarni a szabadsá-got, vágyódni utána és küzdeni érte, erre egyedül az ember képes.
Nekünk a szabadság a legfõbb öncél. Minden pozitív emberi cse-lekvés végsõ soron a szabadságra irányul. Valamennyi jóhiszemû szán-dék körötte gravitál.
A történelem a szabadságharcok vége-nincs folyamata, ami a Ki-mérával való örökös küzdelemként is felfogható. Mert nem elég kitûz-ni a zászlót, fel is kell tudkitûz-ni építekitûz-ni és megõrizkitûz-ni a legfeljebb részben teljesülõ legszebb álmokat, amelyekért annyian véreztek, és változat-lanul áldozzák életüket.
Mondják, hogy a demokrácia – ha hiteles, és nemcsak tetszetõs jel-zõkkel díszített talmi, jóléti társadalomnak hazudott manipulátum – a szabad élet ígérete, népek, nemzetek szabad életének elõszobája. Hogy így van-e valóban, nem tudhatom. Ám ha így lenne is, az sem jelente-né az emberiesedés netovábbját. Még a legtökéletesebb társadalom sem képes egymaga automatikusan megváltoztatni az emberek szelle-mi-lelki világát, erkölcsi arculatát. Ehhez magának az egyénnek kell felverekednie magát a humánum magasába.
Hisz az emberibbért folytatott küzdelemnek nemcsak külsõ terrénu-ma van, léteznek belsõ fóruterrénu-mai is. Az, hogy életünk során mivé le-szünk, nem pusztán a külsõ körülményektõl függ. Az öntökéletesedés legfontosabb feltétele egyféle belsõ késztetés, arra irányuló termékeny nyugtalanság, hogy felülmúljuk tegnapi önmagunkat.
Minél több, mennél teljesebb vagyok, annál felelõsebben gondol-kodhatok, mert árnyaltabban vizsgálódhatok és biztosabban ítélhetem meg a világ és a magam dolgait.
Ahogy nõ a személyes szabadságom a közös ügyek intézésében va-ló cselekvõ részvételre, amiképpen erõsödik mások bizalma irántam, úgy tolódnak ki felelõsségem határai is. Minél önállóbbak, szabadab-bak vagyunk, annál inkább felelõsséget kell, hogy érezzünk és vállal-junk nemcsak döntéseinkért és tetteinkért, hanem szándékainkért is, különben a növekvõ/terebélyesedõ szabadság szabadosságba, anarchi-ába torkollik. Azonosulva a felbukkanó jogos követelményekkel, szin-te észrevétlenül növünk fel az újabb és újabb feladatokhoz, szoktatjuk magunkat a szabadság felhágó grádicsaihoz.
Ámde nem elég csupán fel- és megismerni az erényeket, gyakorol-ni is kell azokat. Csakis a politikum és az etikum termékeny frigyébõl születhet meg és teljesedhet ki az örökké áhított hiteles emberi világ, az ideális demokrácia. Ami az ember tökéletlensége és gyarlóságaink okán mindig csupán teljesülõben lehet, az eszményi állapot örök-utó-pia marad.
Csak aki önmaga, az lehet erkölcsileg szabad. A meggyõzõdése el-len cselekvõ sajnálatra méltó, kiszolgáltatott pária. Azok, akik például a 2004. decemberi 5-i népszavazáson eltaszították maguktól oltalmat
keresõ külhoni nemzettestvéreinket; azok, akik Trianon nyomán ki-sebbségi sorba kényszerült magyar felebarátaiktól megtagadták a lehe-tõséget, hogy kettõs állampolgárokként a nemzettesthez szervesülje-nek; azok, akik ahelyett, hogy a kisebbségi lét viszontagságaitól testileg megviselt és anyanyelvükben megalázott, megtiport külhoni magyarokat örvendezve magukhoz ölelték volna, hogy több mint ki-lencven évnyi kilátástalanság után – szülõföldjükön maradva – immár az anyaország védõszárnyai alatt testben és lélekben megerõsödjenek a kirekesztõ fészekfoglalókkal szembeni újabb küzdelmükre; azok, akik ahelyett, hogy agyonázott, didergõ lelkû nemzettestvéreinket, ko-pogtatásra, szó nélkül beengedték volna hajlékukba, farizeus módra így bátorították õket: „tartsatok ki!”; s „jó szándékuk” jeléül egy hit-vány, szakadozott kis esernyõt nyújtottak oda nekik a fergeteg ellen;
nos, azok, hitem szerint, megbocsáthatatlan bûnt követtek el. S akár undok önzésbõl tették, akár azért, mert gátlástalan politikacsinálók rú-tul becsapták õket, tettükkel az emberlét aljára süllyedtek. És nincs fó-rum, se hatalom, amely feloldozhatná õket, lemoshatná róluk ezt a gyalázatot! A hamis prófétákat pedig…, nos, õket a pokol mélysötét fortyogó bugyrai várják!...
Zrínyi Ilona raboskodása idején írt búcsúlevelében ekként intette fi-át, a késõbbi „Nagyságos Fejedelmet”, II. Rákóczi Ferencet: „Te csak tanulj szorgalmasan, rajta légy, hogy a dicsõség koronáját elnyerjed.
Nincs a világon szebb és dicsõbb dolog, mint a becsületes név és jó hír!
Ez soha meg nem hal, hanem örökké él. A földi javak elveszhetnek – az nem baj -, de aki a becsületét vesztette, mindenét elvesztette...”
Ezt a gyönyörû gondolatot mementóként kellene kifüggeszteni va-lami jól látható központi helyre, hogy álnok politikusainkat emlékez-tesse a 2004. december 5.-i gyalázatos tettükre.
Mivel gondolkodó lény vagyok, elõbb latolgatom a lehetõségeket, mert tudom, hogy a mérlegelés hozzásegít ahhoz, hogy kevesebbet és kisebbeket tévedjek. Az erkölcsi szabadsághoz vezetõ út elsõ állomá-sa annak felismerése, tudáállomá-sa, mi az, ami a közösség és a magam bol-dogulásához morálisan elengedhetetlen. Ami pedig erkölcsileg érvé-nyes, az szükséges is, s mint ilyen, rám nézve kötelezõ. De nem azért fogadom el kötelezõ érvényét, mert az állam a törvény erejével úgy is bármikor rám kényszerít(het)i, hanem fõképp amiatt, mert miután bel-sõleg azonosultam vele, azt szükségesnek, sõt elháríthatatlannak ér-zem.
Nehéz dolog felnõni egy feladathoz azért is, mert a kötelesség tel-jesítését rendszerint kényszerûnek, terhesnek érezzük. Dohogunk, sõt
tiltakozunk ellene. Ezért elõbb át kell gondolni, át kell tudni érezni a teendõket a maguk mélységében és összetettségében, mert csak így is-merhetjük fel jelentõségüket. A kötelességteljesítés pedig akkor válik meggyõzõdéssé, ha lelkileg egybeforrunk, azonosulunk vele.Ez az azo-nosulás óvhat meg bennünket attól is, hogy mások ellen, a köz rovásá-ra cselekedjünk. A feladattal való belsõ azonosulás arrovásá-ra fog késztetni, hogy tiltakozzunk és kitartóan küzdjünk minden ellen, ami közösség-ellenes, minden olyasmi ellen, amit a nemzet elmarasztal vagy elítél.
Amit pedig gyakran ismételünk, szokásunkká, természetünkké lik. Így alakul ki, szinte észrevétlenül, a magunk fölötti uralom, és vá-lunk morálisan egyre inkább szabaddá. Az erkölcsi szabadsághoz a meggyõzõdésen keresztül vezet az út.
Válságos idõkben, eszményvesztések idején – ilyen a mi korunk is – megrendülnek a hitek és meggyõzõdések, az erkölcsi szabályoknak és követelményeknek pedig megcsappan a jelentõségük az emberek szemében. Az általános elbizonytalanodásban gyakoribbá válnak az erkölcsi kilengések, zavarok. A magukkal mit kezdeni nem tudók kö-zött futótûzként terjed a fölöslegesség érzése, a hiábavalóság nyûge, burjánzik a szabadosság. Távlat híján pedig pótcselekvésekbe mene-külnek egész tömegek. Csakhogy a szurrogátum nem gyógyír a sajgó sebekre, ellenkezõleg, tovább mélyíti a kiábrándultságot, a csömört, növeli az áldozatok számát.
Nincs és nem is lehet más kiút a sokféle nyavalyából való kilába-lásra, mint a tiszta önkifejezõ és örömszerzõ munka, a mások felé nyi-tott értelmes, tartalmas élet.
Aki rátalál erre a keskeny ösvényre és elindul rajta, akár boldog is lehet.
***