Ahogy közeledett a toronyházhoz, úgy erõsödött benne az állati fé-lelem: gyomra görcsbe szorult, két térde elgyengült, egész testében re-megett.
Frászom van, gondolta. Szembe megyek a gyilkosaimmal. Bárme-lyik pillanatban belém ereszthetnek egy sorozatot.
De se gyorsabbra nem fogta, se nem lassított: színlelet nyugalom-mal, a felvett tempóban közeledett a lakásukhoz.
Ne lássák, hogy félek! – gondolta.
Néhány lépésnyire a társasház bejáratától már annyira feszült volt, hogy szinte felordított. De belépve az ajtón, a betonfalak biztonságá-ban mintha kicserélték volna.
Így ment ez nap mint nap, amióta lábra kapott és futótûzként terjedt a környék lakói között az az ellenõrizhetetlen vészhír, hogy a szom-széd toronyház tetõterébe befészkelte magát az államvédelmisek orv-lövészekbõl álló néhány fõs bandája. Figyelik a terepet, és ha bármi gyanúsat észlelnek, azonnal lõnek.
A városközpontban napok óta zúgott és kavargott a protestáló tö-meg. Eleinte bízón, lelkesen skandálták a közel két emberöltõ alatt jel-szavakká érlelõdött vágyakat: Szabadság! Egyenlõség! Függetlenség!
Testvériség! Méltóság!... – ilyen és hasonló táblákat tartottak magasan az emberek feje fölött – felkiáltójelekként.
A tömeg elemi jogokat követelve vonult a megroppanni látszó ret-tegett párthatalom helyi székháza elé, ahol viszont senki sem fogadta a protestálókat. A dölyfös kiskirályok nagy hirtelen láthatatlanná vál-tak. De ez csak megtévesztõ látszat volt, mert az erõszak-szervezetek egységeit, melyek még a kezükben voltak, titkon kivezényelték a tilta-kozók megregulázására.
A médiák idõrõl-idõre lesújtó híreket közöltek.
Forradalmak, zendülések idején a kis emberek nagy álmai fõnix-ként élednek újra. A magasztos eszmék tiszta lelkû bajnokainak azon-ban, akik a diadal mámorában azt remélik, mi több, hiszik, hogy a gyõ-zelemre vitt új jogrend örökérvényû lesz, mindenkor csalódniuk kellett, mert a kivívott szabadságot, hamarabb vagy késõbb, valakik mindig sárba tiporták. Hogy más díszletekkel és más hõsökkel, újabb áldozatokkal és a gyõzelemre vitt eszme újbóli meggyalázásával elöl-rõl kezdõdjön minden.
Bár az Ember – ez az örök Kõmûves Kelemen – tudván tudja (számtalanszor tapasztalta), hogy a történelem valójában a
szabadsá-gért folytatott (sziszifuszi?) küzdelmek vég nélküli sorozata, fajtánk jobbik fele sohasem tudott meglenni a humánum szolgálata nélkül. És milyen különös: a magasztos eszmék mindig az élet legmélyén gyötrõ-dõkre hatottak/hatnak leginkább, akár a hit hegyeket mozgató megvál-tó erejével is.
Ami szép és felemelõ, az mindig valamilyen hiányból születik.
Ajtai olyan farizeus világban élt, ahol egy eljövendõ éden hamis eszméjét harsogták szüntelen a fülekbe, miközben a plebsz elképesztõ hiányt szenvedett mindenben.
Az agymosás általános volt és mindennapi: A felködlõ új (mûvi) vi-lág örömeibõl õk ugyan még nem részesülhetnek – harsogták odafent a legfõbb farizeusok -, de a boldog jövõ építésében kötelezõ módon részt kell venniük. Ami óhatatlanul felveti azt az alapvetõ kérdést, hogy joga van-e a mindenkori hatalomnak feláldozni az embereknek a mégoly nyomorúságos élethez való jogát is egy elképzelt és tudatosan eszményire fényezett jövõ oltárán? Avagy: szabad-e az embert kizáró-lag eszköznek tekinteni, és akként kezelni?
Noha ez a kérdés az emberi együttélés egyik legfontosabb erkölcsi gondja, a kommunizmus elõszobájaként aposztrofált szocializmusban, nyilvánosan, büntetlenül, senki sem vethette fel – szigorú tabu volt.
Ajtai – a felemelõ eszmék örök szerelmese – hallgatói körében, ha-sonló magvas gondolatokon és lesújtó kérdéseken töprengett tanítvá-nyaival (mûvészpalántáival) Mátyás király szülõházában a huszadik század nyolcvanas éveinek legvégén. Emberies válaszokat, kiutat, modus vivendiket kerestek a társadalom különbözõ közösségei számá-ra, miközben alig száz méterrel odább, Erdély szellemi fõvárosának ódon fõterén, a lázongó tömeg az elnyomó hatalom erõszakszerveinek élesre töltött fegyvereivel nézett farkasszemet.
Tanár és diákok ilyetén együttlétének meghittségét fokozta, hogy Ajtaiék épp abban a házban cserélték ki ilyetén gondolataikat, ahol Eu-rópa egyik leghatalmasabb magyar királya (az Igazságos) született öt-száz évvel elõbb.
Azokon a késõ õszi, tél eleji pokolbeli napokon, heteken a gyötrel-mek infernójában vergõdõ románság és magyarság és minden más ná-cióbeli polgár egy emberibb élet reményében emelte fel szavát: sza-badságot, függetlenséget, méltóságot!... követelve.
Idõrõl idõre eldördültek a gyilkos fegyverek…
Hazafelé tartva, egyik késõ délután sietve jött szembe Ajtaival az egyetem egyik tanárkollégája.
–Hova ügetsz így estedén? – kérdezte tréfásan Ajtai Csécseit?
–Megyek a tüntetésre. Gyere te is! Ott a helyünk.
Ezt mondva, Csécsei elviharzott.
A városközpontban zúgott a tömeg.
Ajtai fülét megütötték a tanárkolléga iménti szavai: „Gyere te is!”
„Ott a helyünk”.
Pillanatra zavarba jött. Elszégyellte magát.
Az õ fejében is megfordult a gondolat, nem kellene-e neki is csat-lakoznia azokhoz, akikben van annyi bátorság, hogy cselekvõen feje-zik ki tiltakozásukat a fasisztoid diktatúra, a leírhatatlan nyomor, a nyelvi sovinizmus és a szellemi élet teljes elsivatagosítása ellen? Nem lenne-e neki is kötelessége farkasszemet nézni a karhatalmisták élesre töltött fegyvereivel?…
Ám amennyire gyötörte a dilemma, olyan hamar született meg ben-ne a felmentõ gondolat:
Lehet ugyan, hogy hamarosan romba dõl a temérdek szenvedést okozó gyûlölt világ és itt is felragyog a szabadság napja, ami kétségkí-vül óriási vívmány, de abból, ami túl a hegyeken, az ország fõvárosá-ban minap történt, csakis az a következtetés kínálta magát, hogy min-ket, akiket õk, a többségiek, új hazájukban, megvetõen csak
„hazátlannak” gúnyolnak, továbbra is durván diszkriminálni fognak.
Történt ugyanis, hogy a balkáni metropolis bulvárain vonuló hatalmas tömeg az Egyesülés hórájának nem az ismert verssorát énekelték: „Ki-fele az országból az ellenséggel!”, hanem – hihetõen felsõ sugalmazás-ra – ezt skandálták õrjöngve: „Kifele az országból a bozgorokkal.”
Hát azért kockáztassam én az életem, hogy továbbra is idegennek, hazátlannak gúnyoljanak? – háborgott Ajtai. – Engem, a kisebbségi sorsba nyomorított õshonost Erdély földjén? Forrják csak ki maguk az események az igazságot!
Késõbb rezignáltan hozzátette: „Kutyából nem lesz szalonna”.
Hazafele tartva mérlegelte magában pro és kontra az eseményeket.
Milyen viszonylagosak is a dolgok! – kavarogtak benne a gondola-tok. Mert, hogy lehet, egyáltalán lehet-e meghittnek nevezni azt a lel-ki állapotot, és otthonnak azt a helyet, ahol nem a nyugalom békéje árad az emberekbõl a puha vánkoson, hanem a bizonytalanság és a sü-ket félelem szorítja gúzsba a lelkesü-ket?
Boldog gyermekkor! – mondta minap is feleségének Ajtai, alvó gyermekükben gyönyörködve. Alszik, mint a tej!
Elõbb-utóbb tán csak kiforrják magukat a dolgok, és jobbra fordul mindnyájunk élete – reménykedett.
Pedig…
Tegnap is mit látott a városközpontban, ahova konvojokban érkez-tek az élelmiszerszállítmányok. Az úttest szélén egy külföldi teherko-csiból friss kenyeret osztottak. Egy báránybõr kucsmás férfi két veknit a hóna alá kapva a szemközti buszmegállóba sietett, ahol beállt a töb-biek közé.
Látva, hogy filmezik a kenyérosztást, egy, a tömegben várakozó ta-nár kinézetû hölgy méltatlankodni kezdett: „Nem tudom, mit fognak mondani Nyugaton rólunk, ha azt látják, hogy még kenyerünk sincs.
Hogy nekünk a magyarok hoznak alamizsnát. Hát nincsenek nekünk hatalmas búzamezõink!?... Ott van a Baragán, a Bánát, a... ”
Ezt hallva, a kucsmás férfi hirtelen felindultságában földöz vágta a két kenyeret, és lábbal tiporva üvöltötte: „Nekem bozgor kenyér nem kell! Nekem bozgor kenyér!...” Meglepõdött jóérzésû nemzettestvérei csitítgatták – nem sok sikerrel…
Ajtai ma is kivilágítatlan mellékutcákon bandukolt az egyetemrõl hazafele. Ahogy közeledett az elõtte magasodó toronyházhoz, amit se-hogy sem kerülhetett ki ahhoz, se-hogy hazaérjen, úgy erõsödött benne az állati félelem: gyomra görcsbe szorult, két térde elgyengült, egész tes-tében remegett.
Színlelt nyugalommal, egyenletes léptekkel haladt.
Ne lássák, hogy félek.
Még néhány méter…
Még két lépés…
Már csak egy…
***