Tovább tanulni nem óhajtó érettségizõ fiútól kérdezi a riporter: hol szeretne dolgozni? Olyan helyen – hangzik a válasz -, ahol nagyon gyorsan nagyon sok pénzt lehet keresni.
Hallva a hebehurgya választ, belém nyilallt a múlt emléke. A máso-dik nagy háború után fémipari szakiskolásként hetente csak háromszor kaptunk kenyeret. A dohos tengeri lisztbõl készült málé pedig olyan keserû volt, hogy egy idõ után már nem ment le a torkunkon, és korgó gyomorral dühösen addig csapkodtuk a mennyezetre és a falakra a sár-ga kenyérpótlót, amíg a kantinterem “bele nem sárgult”.
A múlt század ötvenes éveinek közepén újdonsült szakmunkásként 250 lejt kerestem, amibõl 100-at albérletre kellett fizetni. Megmaradt pénzem hamar elfogyott, ezért ebédidõben a munkagépem mögé búj-tam, mert szégyelltem munkatársaim elõtt, hogy nincs egy betevõ fa-latom sem. Az öregebb szakik persze hamar rájöttek a “bújócska” tit-kára, s azután delente nekem is törtek a maguk szerény harapnivalójából. Akkor és ott éreztem elõször, méghozzá közvetlenül a gyomromon, az igazi “munkásszolidaritást”.
Gépkocsim nem volt, ma sincs, és tudom, most már sohase leszek gazdag. De boldog vagyok, ha meghallgathatom a Galántai táncokat, az “Eroica”-t, a Bánk bánt, és elolvashatom a Karamazov-testvérek-et vagy Wass Albert meghatóan szép regényeit.
Dehogy is vágyom én vissza azokat a nehéz idõket, hisz koldussze-gények voltunk, de azért valahol mégis boldogok. Mert a lehetõség, hogy képezhetjük magunkat, jócskán feledtette velünk a súlyos nélkü-lözéseket, nyomort.
Õszintén sajnálom azokat a mai fiatalokat, akiknek mindenük a pénz. Sajnálom és féltem, és nem tudom, mit gondoljak arról a neve-lési módról és oktatási rendszerrõl, ahonnan ilyen életszemléletû fiata-lok kerülnek ki, tömegesen.
Egy jócskán öregedõ ember élettapasztalatával mondom: megkísér-teni akár a lehetetlent is, hozzátartozik az élethez. De mindenáron a le-hetetlenrevágyni,oktalanság és felelõtlenség. Csak azt szabad akarni, ami megvalósítható. A nem természetes és nem szükséges vágyak esz-telen hajszolása elõbb-utóbb személyes drámákhoz vagy tragédiához vezet.
Az ifjúságra pedig mi sem jellemzõbb, mint a nyitottság: a felfoko-zott érdeklõdés, a megismerés- és felfedezés-vágy, ami a világ legter-mészetesebb dolga.
De az élet nem a határtalan lehetõségek birodalma. Ha tudom, hogy feltrancsíroz, nem ugrom a vonat alá csak azért, hogy “átéljem azt az élményt!” Aki képtelen ellenállni a Szirén csábító énekének, és követ-ve a csalóka hívó hangot, hajlandó elmenni az örvény pereméig, annak kevés esélye marad arra, hogy visszaevezzen biztonságosabb vizekre.
Minden tisztelet azoknak, akik okosan felismerve a rájuk leselkedõ halálos veszélyt, elég erõsek ahhoz, hogy idejében megálljt parancsol-janak maguknak, megmentve így az életüket. “Kétségbeesetten keres-tünk valamit – így az egyik vallomástevõ volt drogos. – Kereskeres-tünk va-lamit a semmiben, de csak semmit fogtunk. Oly tökéletesen, hogy a Semmi már-már tökéletesebbnek tûnt, mint a Valami. Szétfeszítettük a pillanat nikkelrácsait, darabokra zúztuk az idõ érzéketlen tükörfalait és csak táncoltunk vadul az élõ halálba. Az Istent akartuk és menekültünk tõle. Megálmodtuk magunkat. Aztán lassan, nagyon lassan felébred-tünk.”
Töprengve a szomorú jelenség fölött, igyekszem belelátni ebbe a nekem teljességgel ismeretlen irracionális világba. Próbálgatom, de nemigen megy. Úgy látszik, az igyekezet itt kevés az eligazodáshoz.
Dante poklának hierarchikus rendjében még különösebb nehézség nél-kül eligazodtam, de itt, bárhonnan közelítem is, mindenütt homályló köd és gomolygás fogad. Hiába kopogtatok, unszolom magam: más, mint szenvedés és némi “kéjérzettel” elegy ilyen-amolyan delíriumos vízió, nemigen tárul elém.
Vigasztal viszont, hogy nemcsak én vagyok így vele. „Bár számos kutatás foglalkozik a drogfogyasztás kialakulásával, a család, a kor-társkapcsolatok, az agyi mechanizmusok, a személyiség, a genetika ezen folyamatban játszott szerepével, magáról az élményvilágról, a droghasználó szubjektív élményeirõl, érzéseirõl keveset tudunk. Ez az a terület, ahová a tudományos kutatás nehezen ér el, eszköztára is sok-szor csõdöt mond, ezt a világot nehéz a tudomány nyelvére lefordíta-ni. Ebbe a világba, a szórványosan megjelenõ irodalmi mûvektõl elte-kintve, többnyire csak a klinikus nyerhet betekintést” – olvasom egy helyütt.
Örvendetes, hogy a Drogambulancia és Családterápiás Központban beinduló „irodalmi és képzõmûvészeti alkotómûhely” segítõ jobbot nyújtott azoknak a fiataloknak, akik a tiltott szerek rabjaivá váltak, de meg akartak szabadulni tõle. Ez a legjobb bizonyíték arra, hogy „az al-kotómûhely mûködése, ha csak egy rövid idõre is, többekben feltá-masztotta az alkotó- és életkedvet, többeket felrázott a drogos létforma tespedtségébõl, kiszabadított a kemény drogok egyhangú, ördögi
kör-ként mûködõ csapdájából. Voltak, akik elkezdtek újra zenélni, festeni vagy verset írni… A kábítószerek hatására felszínre kerülõ és a legben-sõbb élményvilágból táplálkozó alkotások – Csáth Géza, E.A. Poe, Andy Warhol, William Borrough – képviselhetnek olyan értékeket, amelyek méltán tarthatnak számot a nagyközönség érdeklõdésére és fi-gyelmére.”
Egy s mást tisztázandó, azért álljunk meg itt egy szóra! A mintegy igazolásul szánt fenti hivatkozást én félreérthetõnek és félrevezetõnek érzem. Mert sem E. A. Poe, sem Csáth Géza, sem a többiek nem a ká-bítószernek köszönhetõen lettek jeles vagy kivételesen nagy alkotók (Baudelaire, Rimbaud…), hanem azért, mert tehetségesek voltak. Ha tótágast állsz is, tehetség híján “mûved” nem lesz több, mint kétes sza-gú izzadmány.
Fogadjuk el és nyugodjunk bele, hogy hiteleset és maradandót ke-vesen képesek alkotni. Akik bár kiválasztottak, nem biztos, hogy bol-dogok is. Mert alkotni gyönyörû kín és roppant felelõsség. Illyés Gyu-la szerint az íróság ott kezdõdik, ahol felelõsséget érzünk minden leírt szóért, mondatért. Ami nem is lehet másképp, hisz az alkotó exponált ember: “Kiállunk érte, mint a kémény: lássák”(József Attila). Az író, a mûvész tehetséggel megáldott-megvert ember lett azáltal, hogy valami szent „õrület” folytán vállára veszi közössége (népe, nemzete...) gond-jait, terheit, és mûveiben képviseli jogos törekvéseiket.
Az igazi irodalmi, mûvészi alkotásokat az teszi számunkra különö-sen kedvessé, azért bújjuk és csodáljuk, mert rólunk, nekünk és értünk szólnak, magas szinten, élményszerûen, hitelesen.
Azt, hogy a mákony hatása alatt az írókból, mûvészekbõl felszínre kerülhetnek olyan élmények is, amelyek egyébként örökre homályban maradnának, elismerem. De azt, hogy kizárólag a kábítószer hoz ki be-lõlük a társadalom számára nagyon fontos élményeket, értékeket, nem tartom valószínûnek és elhihetõnek.
Az igazi mûvészt az különbözteti meg a sarlatántól és az áldozattól, hogy arccal az életnekél, noha lelke mélyén elvágyódik egy emberibb világba. A megszenvedett mindennapok és az erkölcsileg-emberileg érvényes elképzelt valóság, a tényleges és az ideális között ingázik (“az igazat mondd, ne csak a valódit”), hogy a megélt élettényeken túl felragyogtassa számunkra a virtuális igazságokat. Ezt az erkölcsi iránytût követve nemesed(het)ünk magunk is, és válhat emberibbé a világ.
Nos, éppen ezt az arccal az élet felé fordulást hiányolom a delíri-umos állapotban keletkezett írásokból. Aminek az lehet a
magyaráza-ta, hogy a szerzõk, ahelyett, hogy bátran szembenéztek volna az élet nehézségeivel és megpróbáltatásaival, meghallva a Szirén hívó hang-ját (a kábítószer keltette beígért gyönyörökre gondolok), menten fel-adták a maguk tán még ki sem alakított harci állásait, és menekülni próbáltak.
Hová? „Kétségbeesetten kerestünk valamit. Valamit a semmiben...”
Nyilván azért nem találták meg („...de csak semmit fogtunk.”), mert nem az ember világában keresték azt a hiányzó bizonyosságot („vala-mit”).
Bármennyire kegyetlenül és igazságtalanul bánik is velünk sokszor az élet, gyógyírt csak itt kaphatunk a sajgó sebekre. A gyönyört ígérõ Szirén csalogató hangja szépen csengõ hazugság. Csókjának gyümöl-cse – a Semmi. Csakhogy a Nem-lét, a halál nem megoldás!...
Megdöbbentõ, mennyire magányosak ezek a fiatal szenvedélybete-gek. Közöttünk járnak-kelnek, de egészséges kapcsolatok nélkül egy süket légüres térben élnek. A Semmi, amit bálványozva kerestek, pusz-ta negáció. Ezért lett légyen mégoly mívesen megmódolt is egy-egy vallomás, novella vagy vers, tisztító katarzis helyett, sajnálatot és szá-nalmat érzünk az ilyen szerzõk többsége iránt.
„Oly szomorú embernek lenni” – mondja Ady. Valóban: az ember-lét egyszerre gyönyörû és mélységesen szomorú. Mert az ember az egyetlen lény, akinek fogalma, képe van önmagáról és létezésének vé-gességérõl. Ez utóbbi ellen minden ízével tiltakozik is, habár tudja, hogy a kényszerû és egyenlõtlen küzdelembõl õ kerül ki vesztesen.
Felfogni felfogjuk, de képtelenek vagyunk elfogadni, hogy a racioná-lissal miért függ össze egzisztenciálisan az irracionális, az élettel a ha-lál, a „Valamivel” a „Semmi”?
Amíg ezt a fel nem oldható ellentmondást a hit vagy a hiedelem bé-kévé oldotta, nem is volt különösebb baj. Mai túlracionalizált és fene-kestül felfordult értékrendû világunkban azonban a végsõ megoldáso-kat keresõ nyugtalan lélek könnyen kerülhet olyan helyzetbe, hogy legfõbb létélménye a társtalanság, a világba dobottság, a kivetettség és idegenség, valamiféle kozmikus bizonytalanság. És aki nem találja meg azt az áhított archimedesi pontot, amelybe kétségbeeséseiben megfogózhatna, szinte természetes mozdulattal nyúl a szurrogátumok, a kábítószerek után.
Van-e gyógyír erre a világméretû járványra? Megoldásnak nyílván kell lennie, még ha ez pillanatnyilag meghaladja is a képességeket.
Nem kétséges, hogy helyre kellene állítani például a világ felborult ér-tékrendjét; feladni a mindent eluraló haszonelvû gondolkodást, valódi
tartalommal megtöltetni az elsivárosodott érzelmi életet; új és hiteles értékdimenziókat nyitni az ifjúság elõtt...
Fiatal barátaim, kik lehetõleg kevés munkával nagyon gyorsan na-gyon sok pénzt szeretnétek keresni, óva intelek titeket – ne áhítozza-tok rá! Ez a vágy ugyanis tisztességes úton nem teljesülhet. De talán még ennél is nagyobb veszélyt jelent, hogy a belétek plántált csillapít-hatatlan pénzéhség, bizony könnyen a Semmibe lökhet benneteket.
Hagyjatok hát fel a biztos csömörbe és fásultságba torkolló fogyasztói hedonizmussal! Nézzetek bátran szembe az élettel, és igyekezzetek az értelmes munka révén kiteljesülni. Mert – higgyétek el! – nincs na-gyobb elégtétel, öröm és boldogság, mint az értelmes, tartalmas cse-lekvõ élet.
***