Korosodván, egy különös gyermekkori emlék rémlik fel bennem idõnként. Olyankor azon töprengek, vajon mi gúzsolta, béklyózta be-tegágyam mellé még azután is, hogy mindenki más már lemondott ró-lam? Egyedül anyám virrasztott éjszakákon át mellettem, negyedórán-ként cserélve rajtam a priznicet, nehogy elégjek a forró lázban.
Néha konok daccá nemesedik bennünk a remény a feladással szem-ben. Annyira szilárddá acélosodik az akarat, hogy hideg fejjel nem is tudjuk megmagyarázni. Mintha a természetünkké váló élettapasztalat parancsszava lenne: „tovább..., tovább!...” Lehet, hogy az a körülmény keményít meg bennünket ilyenkor, hogy életünk folyamán rengeteg-szer találjuk szembe magunkat a talányossal, olyasmivel, aminek nem ismerjük, nem tudhatjuk a végkifejletét.
A remény is ilyen valami. Hisz sohasem abban reménykedünk, ami van, létezik, hanem mindig olyasmiben, ami még nincs, de óhajtjuk, vágyjuk a bekövetkezését. Vagy ellenkezõleg, abban reménykedünk, hogy az, amitõl tartunk, amitõl félünk vagy rettegünk, nem fog bekö-vetkezni. Hogy elmúlik tõlünk a keserû pohár, a szerencsétlenség ve-szélye vagy a tragédia réme.
Képzeljük el, mi történne, ha a lövészárokban, a harckocsiban vagy a nyílt terepen harcoló katona nem reménykedne. Ha nem remélné, hinné, hogy vele, éppen vele nem fog megtörténni az, ami sok bajtár-sával már megesett. Persze a harcos is fél, hogyne félne, de reményke-dik, bizakodik is, miközben mélyen meg van gyõzõdve róla, hogy ha-zája, népe, nemzete szabadságát, függetlenségét védve helyes ügyet, magasztos eszmét szolgál. És ez az, ami átlendíti õt a „holtponton”.
A remény: potenciális távlat, virtuális lehetõség, valami olyasmi, aminek valósággá válása részben a külsõ körülményektõl függ, de el-maradna személyes hozzájárulás nélkül. Veszteg ülni s csak remény-kedni, ez bizony kevés. A költõvel szólva: tenni is kell érte.
A reményrõl lemondani pedig azért nem szabad, mert aki feladja, az önként belenyugszik a vereségbe, akár a végzetesbe is.
Az embernek olyan a remény, mint a légszomjban szenvedõnek az elsõ mély lélegzetvétel, vagy mint a lidérces álomból ébredõnek a sza-badulás – megváltó erejû.
Magunkon és másokon egyaránt tapasztaljuk, hogy az embereknek elengedhetetlenül szükségük van reményre. Olyanformán, mint ahogy idõnként nemi éhséget érzünk, vagy felebarátunk, egy-egy ismeretlen megértését, szeretetét óhajtjuk. És amiképpen a szükségletek, igények
idõrõl-idõre felhorgadnak bennünk, úgy bukkannak fel, termelõdnek újra – sokszor változott tartalommal – a remények is.
Az életlehetõségek beszûkülésével – mintegy a hiányokat ellensú-lyozandó – „felvirágoznak” az emberekben bizonyos fajta álmok, re-mények.
A népek, nemzetek reményei állandóak, legalábbis hosszú életûek szoktak lenni, bár bizonyos idõ elteltével a nagyközösségek egyes tag-jaiban kezdetét veheti, veszi is nem egyszer a beletörõdés, a megha-sonlás, a lemondás. Kisebbségben élõ szülõk például a saját nemzeti közösségük erejének gyöngülésével vagy a többségi nacionalista-so-vén politika erõsödõ nyomására az anyanyelvi oktatási intézmények helyett, sajnos, egyre gyakrabban íratják gyermekeiket többségi isko-lákba, belülrõl gyöngítve ezzel önnön szorongatott nemzetrészüket.
Aki reménykedik, abban a kétkedésen felülkerekedik a bizakodás.
A remény a beteljesülni látszó ígéret egyszer résnyire, máskor tágabb-ra, ritka-szerencsés pillanatokban szélesre nyíló kapuja; az élet keseré-des gyümölcse, a zordon sorsszerû felett irizáló színes fényfolt.
Ahol minden elõre kiagyaltan, „tervszerûen” történik – nemrég még épp ezt szenvedtük mindnyájan ezen a történelmi tájon -, ott a re-ménynek megcsappannak az esélyei, mert a fátum kizárja az alternatí-vákat, becsapja a lehetõségek elõtt a kaput.
A sorsszerûbõl hiányzik a „hátha mégis”, „talán mégse” lehetõsége.
Bár mindig egyénekben fogannak, bizonyos történelmi helyzetek-ben a remények egészen nagy közösségeket, népeket, nemezeteket foghatnak össze, hihetetlennek tûnõ teljesítményekre ösztönözve, sar-kallva az embereket. Sziszifuszok vagy muszáj-herkulesek vagyunk-e?... Lehetünk ezek is, azok is, vagy egyszerre mindkettõ, ez jobbára helyzetértékelés és értelmezés kérdése.
Jóllehet a remények nem a létezõre vonatkoznak, ez nem jelenti azt, hogy a reménykedõ eltávolodik az élettõl. Hisz a sajgó hiányok éppen úgy hozzátartoznak az élethez, mint a legszebb beteljesülések.
Aki remél, az vár valamire. Így vagy úgy mindnyájan reményke-dõk, várakozók vagyunk. Abban is hasonlítunk egymásra, hogy vala-mennyien úgy véljük, hisszük, hogy az, amiben reménykedünk, ami jónak a bekövetkezését várjuk, vágyjuk, nem Godot-természetû.
Bár a remény várakozás, a reménykedés nem csodavárás. A teljesü-lõ remények sokszor céltudatos, esetenként jól összehangolt cselekvé-sen alapulnak. Nem ritkán áldozatot is kell hozni értük. A reménykedõ egyszer csak elhatározza, hogy megpróbálja megfelelõ irányba terelni a dolgok menetét, és a passzivitásból átlép a cselekvésbe.
Hányszor volt úgy, hogy a hatalom által kitudottak, leírtak, váratla-nul felbukkantak, jelezve, hogy nem tûntek el, léteznek, élnek. A mos-tohagyermekként kezelt etnikai, vallási közösségek, kisebbségi sorba taszított nemzetrészek sorsa is ilyen. Azokra a kitaszított nemzettestvé-reinkre gondolunk mindenekelõtt, akik szomszédunkban immár na-gyon hosszú ideje sínylõdnek atyainak egyáltalán nem nevezhetõ több-ségi hatalmak olvasztótégelyében azzal a be nem vallott hódítói céllal, hogy „felsõbb érdekbõl homogenizálódjanak”, beolvadjanak, azaz hogy jelenvaló minõségükben megszûnjenek létezni.
Vélhetõen nemcsak az idegrendszerek, hanem a remények is át-öröklõdnek. Azzal a feltétellel, hogy az õsök, elõdök átadják maradé-kaiknak az alapokat jelentõ legfõbb értékeket. A hagyományokat ápol-ni: nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem a megmaradás megszívlelendõ törvénye is.
Tudnunk kell azonban, hogy a reménykedés nem azonos a felelõt-len ábrándozással. Reménykedni csak olyasmiben szabad, aminek legalább részben megvan a realitása, alapja. Hogyha teljesüléséhez hi-ányoznak a legalapvetõbb feltételek, és mi mégis ragaszkodunk hozzá, könnyen megkörnyékezhet bennünket a kétségbeesés. Ahonnan pedig hiányzik a remény, ott eluralkodik a „heroikus nihilizmus.”
Annak idején, a „gyõzelmes szocializmus” korában, ma pedig a vadkapitalizmus dzsungeltörvényei közepett távlathiányban szenve-dett/szenvedõ polgártársaink közül bizony sokan önkezükkel vetet-tek/vetnek véget életüknek. Csakhogy a halál sohase jelent megol-dást a kínzó kérdésekre, bajokra. Viszont az értelmetlennek látszó bizakodás, a mélyrõl fakadó tenni akarás hatékonyan segítheti a kilá-balást a gödörbõl, ha az érintett egyén vagy csapat kellõképpen mo-tivált.
Persze sokszor nem a külsõ körülményekben, nem a tárgyi feltéte-lek hiányában kell keresni a bajok okát, hanem bennünk magunkban.
Seneca írja egyik levelében: „Senki sem szerezheti meg mindazt, amit csak akar, azt azonban megteheti, hogy ne kívánjon olyat, amije nincs és a rendelkezésére álló dolgokat vidáman használja fel(...) Sok-sok dolog mily fölösleges csak akkor látjuk be, amikor hiányozni kezd.
Nem azért használtuk ugyanis õket, mivel szükségesek voltak, hanem azért, mert megvoltak... Szenvedéseink egyik oka az, hogy másoknak a példája után megyünk, s nem az értelmünk irányít bennünket, hanem a megszokást követjük (...) Mennyivel jobb az egyenes úton haladni és odáig emelni önmagunkat, hogy végül csak azok a dolgok legyenek kellemesek, amelyek erkölcsileg jók!”
Gondolnánk-e, hogy nemcsak cselekedeteinkért és eszmé(nye)inkért, hanem a reményeinkért is felelõsek vagyunk? Mindenekelõtt önma-gunk, de néha mások elõtt is. Már csak ezért sem mindegy, miben re-ménykedünk. A legszemélyesebb reményeink pedig kilétünkrõl árul-kodnak. Vallom a módosított szállóigét: Mondd meg, miben reménykedsz, és megmondom ki vagy! Igenis, reményeibõl az ember jellemére, kilétére is következtetni lehet.
Mivel a remény egyféle belsõ erõ, a végsõkig, az ésszerûség hatá-ráig ki kell tartani mellette. Az ember tulajdonképpen akkor gyõzetik le, amikor feladja a reményt, mert vele együtt elveszíti azokat az esz-közöket is, amelyekkel kiküzdhetné annak valóra válását.
Olykor meglehetõsen felelõtlenül, komolyabb alapok, ígéretes kilá-tások nélkül bután reménykedünk. A túlzásba vitt reménykedés azon-ban könnyen megcsalhat. „A legjobbakat reméljük!” – szokták monda-ni a súlyos betegre, amibõl már nem a remény, hanem a reménytelenség érzõdik ki. Az ember ilyenkor nem a tehetetlenségét vallja meg, hanem úgymond remél.
Ám hogyha a kegyes hazugság a betegnek a felgyógyulásba vetett hitét erõsíti, jogos. Aki elveszti vagy eldobja hitét, az a reménytelen-séggel köt szövetséget. A hit a remény édestestvére: „Egyedüli remé-nyem, ó, Isten csak Te vagy”.
A hitüket és reménységüket vesztett emberek gyakran a különbözõ okkult praktikákhoz, babonákhoz fordulnak. Vagy az italhoz, a dro-gokhoz nyúlnak. Esetleg bizarrnál bizarrabb transzcendens technikák-hoz folyamodnak. Azért teszik, mert a távlathiány öl.
A remények világában külön területet képvisel a keresztény/keresz-tyén ember reményteli hite, hittel teli reménye. „A keresztény ember reménysége nem szalmaszál, hanem kõszikla, mely nem a kiszámítha-tatlan véletlenen nyugszik” – vallja egy valláskutató. Nagyon nagy baj, hogy ez a kõszikla eldologiasodott, merkantil világunkban ijesztõen porlik. Az õskeresztények hite még olyan erõs volt, hogy bátran mer-tek szembe menetelni a biztos halállal. Ma ezt – nagyon-nagyon ritka kivételektõl eltekintve – aligha tenné meg valaki, annyira elsilányosodott az emberek hite.
Mégis vagy épp ennek ellenére azt mondjuk, nincs jobb gyógyír az efféle bajokra, mint a hittel teli keresztény/keresztyén reménység, amely nem a körülmények függvénye, hanem „Isten terveire és kije-lentéseire” épül.
„Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak Te vagy”
Sélyei István gályarab-prédikátor a pozsonyi vértörvényszék bírái-nak több száz hitvalló társa nevében ezeket mondta: „Vincit, qui pro luce, Deo duce, sub cruce pugnat”. „Gyõz, aki a világosságért, Isten vezetésével, a kereszt alatt küzd.”
No és itt a kérdések kérdése, az elmúlás. A halálon túl van-e vala-mi távlatot ígérõ, vagy a test pusztulásával végérvényesen és vissza-vonhatatlanul lezárul minden?
Könnyû azoknak, akiknek hite feltétlen s olyan mély, hogy az min-den alattomos nemet, lopakodó kétséget kizár. S még tán boldogok is, mert nyugodt lélekkel kijelenthetik: „A felhõk fölött mindig kék az ég.”
Bajokkal, drámákkal, tragédiákkal teli az élet, küszködik, vergõdik az egyén, az ország, a nemzet, a világ. De van kiút a gödör-szindrómá-ból. Amihez nagy klasszikusunkat, Madáchot hívjuk segítségül:
„Mondottamember: küzdj’ és bízva bízzál!”
***