AVATATLAN SZAVAK A VALLÁSERKÖLCSRÕL
A történeti vallások rendszerint erkölcsi elõírásokat is tartalmaz-nak. A keresztény erkölcs azoknak a magatartásbeli szabályoknak az összessége, amiket a kereszténység állított hívei elé.
A keresztény etika a világ megkettõzõdésének elvére épül.
Míg a világi erkölcsök általában a személyes földi boldogság eléré-sét tûzik zászlajukra, a keresztény erkölcs szerint az emberi cselekede-tek annyiban minõsülnek jónak vagy rossznak, amennyiben igazodnak az ember legalapvetõbb és végsõ céljához: Isten szolgálatához, s álta-la az ember boldogságához.
A valódi boldogság az igazság(osság)ra és a jóságra való törekvésben ölt testet. Az ember akkor él helyesen, és készül a végsõ boldogság elnye-résére a transzcendensben, ha Isten akarata, tetszése szerint cselekszik, él.
A földi világ hatalmasai, akiknek döntéseitõl milliók sorsa függött, a történelem folyamán gyakran szegültek szembe az egyenlõségre és a felebaráti szeretetre épülõ krisztusi (isteni) tanítással. A mértéktelen önszeretet, a hatalmi önkény vagyoni polarizációhoz, a gazdagság és a nyomor, a hatalmaskodás és a kiszolgáltatottság elmélyüléséhez veze-tett. Ez ellen tiltakozni – e tanok értelmében – megengedett magatartás.
A nincstelenség, a nyomor, a társadalmi igazságtalanságok elleni lázadások sokszor valláserkölcsi köntöst öltöttek. Akik az egyenlõsé-get és igazságosságot hirdetõ krisztusi princípium nevében cseleked-tek, nemcsak a tömegek, hanem az egyházak szemében is megdicsõül-tek, felmagasztosultak.
Az erkölcs az élet párlata. A valláserkölcs, jelesül a keresztényer-kölcs is az adott kultúrkör legfõbb jellemzõinek, a közösségi együtt-élés alapvetõ normáinak sajátos kifejezõdése, melyben a szakrális és a profán találkoznak, igencsak fedik egymást.
A keresztény kultúrkörben talán erõteljesebben és közvetlenebbül, mint más világvallások némelyikében.
A társadalmi rend nem önként vállalt valami. A rendpárti rendsze-rekben ritkábbak és kisebbek a kilengések, devianciák. De az ilyesmi külsõ kényszeren alapul.
Márpedig az erkölcsösség jobbára önkéntes, belülrõl jövõ kell/kel-lene, hogy legyen. Nem azért nem cselekszem rosszat, mert tudom, hogy ezért megbüntetnek, hanem az erkölcsi jó iránti feltétlen tisztelet-bõl, azért, mert ez a méltánylandó.
A valláserkölcsben sem elhanyagolható a bûntõl, az elkárhozástól, az isteni büntetéstõl való félelem visszatartó ereje. Az egyházaknak a közerkölcsre gyakorolt áldásos hatására mindenkor szükség volt. Erõ-sen szekularizált, de a moralitás tekintetében meglehetõErõ-sen alacsony szintû világunkban sem nélkülözhetjük. Több szempontból sem. Mert a modern társadalmak fogyasztás- és kényelem-központúsága csábító ugyan, de távlatok nélküli, csak a mának élni nem sajátosan emberi.
Nos, a hit, a valláserkölcs egyféle távlatot, valaminõ kozmikus gódzót kínál a túlságosan önmagával elfoglalt, jelenbe beragadt, fo-gyasztói embereknek.
Van még egy-két fontos kérdés a valláserkölcs mibenlétének és tör-ténelmi szerepének felvázolásában. Ilyen például az, hogy idõrendileg elsõként az erkölcsnek ez a formája jelentkezett.
Ha szemügyre vesszük a különbözõ vallások erkölcsi felfogásait, azt tapasztaljuk, hogy az erkölcs forrása az isteni gondviselés, az iste-ni akarathoz való emberi viszonyulás. Ritkán verbális, fõként írásos kútfõkbõl értesül(t)ünk róla, hogy Isten a kiválasztott próféták révén közölte az emberekkel azokat a legfõbb normákat, amelyek az illetõ vallás szellemében kötelezõek.
Egyiptomban Thot, a bölcsesség istene a papok útján tudatta az em-berekkel annak a nyolc könyvnek a tartalmát, amelyek bizonyos visel-kedési normákat jelentenek.
Indiában Brahman a parancsok forrása.
Palesztinában Jahve Mózest jelölte ki erre a célra.
Kréta szigetén Isten Minosz királyt.
Mohamed próféta a Koránban közvetíti a saját világának (hittestvé-reinek) legmegfelelõbb erkölcsi parancsokat.
Jézus, mint Isten fia képvisel erkölcsöt. Az összes valláserkölcsi felfogások értelmében az embernek be kell tartania a kinyilatkoztatás útján számára megfogalmazott parancsokat.
A keresztény/keresztyén erkölcs szerint legfõbb erény a dölyfös ér-telemrõl való lemondás.
Az eredendõ bûn Éva részérõl abban nyilvánult meg, hogy õ akar-ta eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Ez a zsidó-keresztény felfogásban eretnekségnek nyilváníttatik.
A próféták halála után az isteni erkölcs letéteményese az egyház. A legtöbb vallási rendszerben az isteni kinyilatkoztatásból származó er-kölcs szemben áll az emberek önzõ világi törekvéseivel, amelyeket ezek a tanítások hiúnak és mulandónak tekintenek, szemben az örök transzcendens értékekkel.
Nem kétséges, hogy a különbözõ valláserkölcsi felfogások visszfé-nyei is azoknak a valóságos társadalmi viszonyoknak, amelyek között azok a törvények létrejöttek. Thomas Mann A törvénycímû novellájá-ban megeleveníti azt a történelmi szakaszt, amikor Mózes vezetésével a zsidóság vándorol, és akiknek a próféta lehozza a Sinai hegyrõl a tíz-parancsolatot.
A zsidóság szempontjából rendkívül fontos volt Mózesnek az a tö-rekvése, hogy erkölcsi ráhatással egységes törzzsé kovácsolja népét.
A vallás és az erkölcs szimbiózisa – bizonyos zavaró elemektõl el-tekintve – igen fontos szerepet töltött és tölt be ma is a társadalmak éle-tében és az erkölcs történeti fejlõdésében.
Vannak olyan szabályok, normák, amelyek egyáltalán nem koptak meg az évezredek során. Ezek azok a parancsolatok, amelyek minden
emberi társadalom fennmaradásához szükséges minimális normákat jelentik.
Noha a valláserkölcsök követelményeit az emberek soha sem tar-tották be maradéktalanul, a mindenkori társadalmakban betöltött pozi-tív szerepük, jelentõségük tagadhatatlan.
***