Nincs gyötrelmesebb és gyönyörûségesebb tevékenység az alkotás-nál. Alkotni persze nemcsak a mûvészet világában lehet, hanem – egyenrangúan – azon kívül is. Például a tudományban.
De milyen óriási különbség van (nyilván nem az erõfeszítés tekin-tetében) a tudósi munka és a mûvészi gyötrõdés között!
A tudós megállapít, felismer, felfedez, a mûvész mindig magából
„izzadja ki” a mûvet, mint igazgyöngyöt a kagyló.
Egy tudományos megállapítás (igazság) annál biztosabb, minél ke-vésbé játszik bele a tudós szubjektivitása (személyes érzései), ellenben a szubjektivitástól elvonatkoztatott mûvészi produktum egyszerûen képtelenség.
A tudós tényítéleteket fogalmaz meg (igaz, hamis), a mûvész értékíté-leteket „mond ki”, azt, hogy jó vagy rossz, emberi vagy embertelen, kö-vetendõ vagy elkö-vetendõ az ábrázolt, leírt, jelzett életjelenség, valóságrész.
Honnan ez a lényeges különbség a mûvészet és a tudomány között?
Onnan, hogy a mûvész – a tudóssal ellentétben – mindig beleviszi a maga szubjektivitását is a készülõ mûbe. Ezt pedig olyan módon teszi, hogy korának és közösségének az örömeit és bánatait, szokásait vagy éppen létkérdését is a magáénak érzi, tudja. Ezért az igazi mûvész népének lelkiismerete: „Aki engem lát, bennem magát lássa”
(Reményik Sándor: Imádság)
Az ember nemcsak értelmi lény, hanem érzelmi is. Minden hiteles mûalkotásban, átlényegítve, benne foglaltatnak a mûvész eszméi mel-lett eszményei is, amelyek természetében rejlik, hogy túlmutatnak a valóságon, az adotton. Innen az a bizonyos „lóhossz”, amellyel a nagy mûvészek – akik majd mindig tökéletes formába öntik jelentõségteljes vízióikat – a kortársak elõtt járnak.
Az ember legfõbb életeszménye s egyben abszolút érték: a legátfo-góbb értelemben felfogott szabadság. Csakhogy a mûvész általában nem a már megvalósult szabadságot, nem a már kimondott emberi igazságot rögzíti a mûben (hiszen az már létezik, birtokunkban van), hanem mindig az elérendõt, a történelmileg kellõt. A szabadságesz-mény, mint legfõbb érték, magában foglalja az igazságot is, ami a mû-vészetben mindig emberi (emberre vonatkoztatott) igazságot jelent.
A szabadság érzéki-szemléletes formája pedig a szépség.A mûvé-szi szépben (nem a talmi csillogásban!) feltétlen benne foglaltatik az igazis. „Széppé a szépet az igazság teszi csak”– jelenti ki határozot-tan Boileau.
Mi másért szeretjük a szép mûvészi alkotásokat, ha nem azért, mert saját vágyainkat, törekvéseinket fedezzük fel bennük? Mi egyébért ra-jongunk értük, ha nem azért, mert a mûvekben „magunkra ismerünk”.
Nos, épp a pozitív emberi tartalmak (mûvészi igazságok) varázsolják az igazi mûvészi munkákat széppé. Így általános érvénnyel megállapít-ható, hogy autentikus mûvészi alkotás sohasem lehet rút. Gondoljunk Baudelaire-nek Egy dögcímû gyönyörû költeményére, melynek tárgya visszataszító, ám a benne foglalt költõi gondolat: a mûvész tiszta érzel-meinek s az állandóságnak az elmúlás felett aratott diadala különösen széppé varázsolja ezt a verset:
„De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön Vad csókjaival megehet,
Én õrzöm, isteni szép lényegükben õrzöm elrothadt kedveseimet!”
(fordította: Szabó Lõrinc)
Semmi se örök, gondolataink, ideáljaink is változnak. Az egyes ko-rokban más-más kérdések foglalkoztatták különösen az embereket (a keresztény középkorban például a túlvilági üdvözülés), ennélfogva más-más igazságokat fogalmaztak meg, és fõleg másképpen.
Így volt ez a mûvészet terén is, ahol az újabb idõktõl az is alapvetõ követelmény, hogy minden egyes mûalkotás megismételhetetlenül egyedi, eredeti legyen.
Az önfejlõdés, a megújhodás képessége a mûvészetben is kötelezõ érvényû. Kísérletezés, újítás nélkül nincs fejlõdés. Véleményem sze-rint ezért nincs igazuk azoknak, akik minden újtól, szokatlantól ide-genkednek, de azoknak se, akik bárminek, ami a mûvész keze alól ki-kerül, feltétlen mûvészi értéket tulajdonítanak.
Az eszmények világának történelmi változása magyarázza azt is, hogy letûnt korok mûvészi szemléletét a kései utódok újra felfedez(het)ik maguknak. A kiállítótermeket, múzeumokat látogatva feltûnik, hogy nem egy modern mûvész nyúlt vissza – talán az egysze-rûség, a keresetlenség és a lelki tisztaság iránti vágyból – a primitívek-hez. Ebben a gesztusban ugyanakkor közvetett tagadás is rejlik: a túl-bonyolított, emberi kapcsolataiban elsekélyesedett, az õstermészettõl fájdalmasan eltávolodott gépi civilizációnak a tagadása.
Miért ne értelmezhetnénk ugyanígy a nonfiguratívok mûvészi atti-tûdjét is, miért ne foghatnánk fel ezt a mûvészi szemléletet a mai em-ber gondolkodásának eldologiasodása elleni tiltakozásként.
Amikor a befogadó a mûalkotás érthetõségét kéri számon a mû-vésztõl, kimondatlanul a mûalkotásnak, mint jelrendszernek a meg-fejthetõségére gondol. A világosság kedvéért tegyünk itt különbsé-get érthetõség és közérthetõség között, bár a kettõ lényegében ugyanegy.
Egy mû érthetõ, ha belsõ logikájának megfelel. Minden mûalkotást egy-két ember már a mû születésének pillanatában megért, de közért-hetõvé esetleg csak a késõbbiekben válik. (Bartók, Picasso stb.)
Ha egy mûvet nem értünk, azért még ne vitassunk el tõle azonnal minden mûvészi értéket. Ezt azért sem tehetjük, mert kivétel nélkül minden autentikus mûalkotásban emberi-társadalmi lényeg (szabad-ság) tárgyiasul, mi által minden valóban mûvészi munkának önértéke van. Az önérték pedig objektív: attól függetlenül létezik, hogy felis-mertük-e vagy se, hogy elismerjük-e vagy tagadjuk.
Hogyan lehetséges mégis, hogy egyik mû lenyûgöz, a másik pedig hidegen hagy, hogy amaz jobban tetszik, mint emez, vagy, hogy ugyanaz a mûalkotás különbözõ idõpontokban más-más hatást gyako-rol ránk? Ez sok mindentõl függ. Függ a nézõ mûveltségétõl és hangu-latától csakúgy, mint ízlésétõl és elõítéleteitõl. A mûalkotásnak a hatá-sa a mûvészi élmény erejébõl és jellegébõl mérhetõ le.
Így hát a mûnek önértéke mellett hatásértékeis van. De ennek nem feltétlenül kerülünk azonnal, egyszerre a birtokába, hanem többnyire fokozatosan, többszöri nekifutásra. Jegyezzük meg ugyanakkor azt is, hogy csak a hatásértékbõl, magyarán a mû ránk gyakorolt hatásából nem lehet teljes biztonsággal visszakövetkeztetni a mû önértékére.
Elõfordulhat ugyanis, hogy egy mûnek van ugyan hatásértéke (sokak-nak tetszik), még sincs önértéke, például a giccsnek.
Azokról, akiknek biztos a mûvészi érzékük, azt szoktuk mondani, hogy jó ízlésük van. De mi az ízlés? Az ízlés a befogadói tehetség.
Miért különböznek annyira az ízlések egymástól? Azért, mert kü-lönböznek egymástól az emberek. Változik az ízlésünk? Igen, mert változnak az évek folyamán az eszméink, eszményeink, életfelfogá-sunk, tapasztalatunk.
Az ízlésnek két nagy összetevõje van: a belsõ érzékenység és a mû-vészi képzettség. Az elõbbi velünk született, az utóbbi szerzett. Feltét-lenül igaza van Szász Jánosnak, aki szerint a mûélvezethez mûvészi mûveltség szükséges, nem egyszerûen tanultság. Mi a mûvészi kép-zettség? Elsõsorban a mûvészi képi jelek sokféle fajta- és típusrend-szerének az ismerete, ami lehetõvé teszi, hogy az ember szabadon és könnyen érthesse ezeket a nyelveket. (M. S. Kagan).
A mûvészi befogadás rendszerint a ráhangolódással kezdõdik. Sok egyéb mellett szerepet játszik benne az élettapasztalat is. Ez azért van így, mert az ember a mûalkotást akaratlanul is összeveti az elven élet-tel, pontosabban az életrõl szerzett saját tapasztalataival. Amiben nem az az érdekes, hogy az ábrázolás megfelel-e az ábrázoltnak, hasonlít-e hozzá, hanem az a lényeges, hogy az autentikus mûalkotás a befogadó alanyt az élet valós kérdéseihez utasítja. Így a mû az élet tükre lesz, olyan modell, amiben tükrözõdik ugyan a valóság, de mivel benne fog-laltatnak a mûvész ideáljai is, túlmutat a valóságon. Mégpedig a kellõ élet, a humánum irányába.
A mûalkotások befogadása rendszerint lemarad a mindenkori kor-társmûvészet újításaitól. Minél intenzívebb a változás a mûvészet vilá-gában, annál nagyobb a befogadás lemaradásának a lehetõsége. De nem a valósága is.
Azért, hogy mekkora a lemaradás, és milyen áldozatok árán, s mek-kora sikerrel történik a felzárkózás, nemcsak az egyén, hanem a társa-dalom is felelõs. Mert a befogadói ízlés alakulása nem pusztán lélek-tani, hanem szociális tényezõktõl is függ.
Mi, akik jobbadán a természetelvû (reneszánsz fogantatású) mûvé-szeten nevelkedtünk, általában könnyebben boldogulunk azokkal a mûvekkel, amelyek a valósággal való tárgyi hasonlóságra épülnek. Ez azonban nem jogosít(hat) fel senkit arra, hogy a társadalom nevében kijelentse: csakis eza mûvészet. A türelmetlenség nem jó tanácsadó, a kizárólagosság pedig egyszerûen nem fogadható el.
Persze az éremnek két oldala van. Igaz ugyan, hogy a mûvésznek elidegeníthetetlen joga az élet egyéni leírása, láttatása, az új formák, kifejezési lehetõségek keresése pedig a fejlõdés elengedhetetlen vele-járója, mindazáltal nem hiszem, hogy a nagyközönséggel hiteles mû-vészetkéntfogadtatható el minden, ami az egyébként szükséges és tisz-teletre méltó mûvészi nekifeszülésekbõl születik.
Ami engem illet, megvallom, se a moccanatlan maradiakkal, se az újítás megszállott bajnokaival nem tudok egyetérteni. Utóbbiakkal azért nem, mert úgy érzem, hogy ott, ahol hiányzik a (legalább idõle-ges!) megállapodás, alkotói hitvallás se található. Lelkemet ezért ama jól bevált aranyközépút nyugtatja meg leginkább.
***