A SZOKÁS – HATALOM
Nemcsak a tudás (F. Bacon), a szokás is hatalom. Méghozzá akko-ra, hogy nem is tudnánk létezni nélküle. Személyes kapcsolatainkban és a kisebb-nagyobb közösségek tagjaiként egyaránt gyakoroljuk, kö-vetjük, éljük a különbözõ embercsoportok jellemzõ élet- és cselekvés-módját, az ott uralkodó szokásokat. Amelyek távolról sem írott törvé-nyekben, paragrafusokban rögzített cselekvésmódok, viselkedés- és magatartásminták, hanem az élettevékenységeknek személyiségünkké szervesült olyan formái, amelyekbe vagy beleszületünk, vagy át-vesszük õket, vagy mi magunk alakítjuk ki, másokkal együtt.
Ha valami általánosan elterjedt és elfogadott, ha tehát az a valami szokásban van, akkor a kintrõl érkezõk többnyire azért (is) igyekeznek idomulni a csoport törzsökös tagjaihoz, hogy megelõzzék a menet köz-ben jelentkezõ esetleges súrlódásokat, összeütközéseket. A szokások összehangolják a kisebb-nagyobb közösségek tagjainak ilyen-amolyan megnyilvánulásait, akik – anélkül, hogy kutatnák vagy ismernék ilye-tén cselekedeteik mélyebb okait – ugyanúgy vagy hasonlóan ítélnek meg bizonyos tetteket, magatartásformákat, viszonyulásokat.
A szokások világa dinamikus univerzum. Szoktuk is mondani: szo-kássá válik, szokásba jön, lábra kap, fennmarad, meghonosodik, diva-tozik, kimegy a szokásból; beszélünk szokásformáról, szokásjogról, közszokásról, népszokásról, nyelvszokásról; vannak országos és helyi, városi és falusi, üzleti és egyéb szokások; szokásokat felveszünk és el-hagyunk; lehetünk a szokások rabjai és cselekedhetünk az uralkodó szokások ellenére. A szokások át- meg átszövik a társadalom életét.
Bizonyos érdekektõl és szükségletektõl hajtva az emberek szabá-lyos magatartásformákat vesznek fel, amiket többé vagy kevésbé be-tartanak, betartatnak és átadnak. Azokat, akik az uralkodó szokásokra fittyet hánynak, rendszerint vagy megszólják, vagy kinevetik, vagy ki-utálják, vagy kiközösítik, valahogyan megbüntetik, elítélik. Spinozát, a filozófust azért közösítette ki a hollandiai zsidók hitközsége, mert a közösség hitvilágával ütközõ, eretnek nézeteket vallott a vallásról.
A szokások két alapvetõ jellegzetessége, hogy legalább egy ember-csoporton belül elterjedtek, és ott, ahol elterjedtek, kötelezõ érvényû-ek.
A kialakult szokás valamely egyénnel szemben akkor ölt kötelezõ szabályjelleget, ha az illetõ még nem azonosult vele; ha számára az a bizonyos szokás még nem vált természetessé, természetévé.
Minél kisebb az egyén viszonylagos önállósága, ott annál erõtelje-sebb a szokás szabály- és kényszerítõ jellege.
Mennél nagyobb az egyén viszonylagos szabadsága, annál kisebb a szokás kötelezõ érvénye, jellege, ereje. Ma az olyan bagatell dolgokon már csak mosolygunk, mint az, hogy régen faluhelyen nem volt meg-engedett (nem volt szokás), hogy a leány egyedül menjen a bálba. Ha valaki mégis megtette, falusfelei megszólták, kinézték, megbélyegez-ték.
Apor Péter a Metamorphosis Transilvaniaecímû munkájában kár-örvendõen derül az új szokásokkal kísérletezõ feltûnni vágyókon: „Té-li kesztyût ki párducbõrbõl, ki hiúzbõrbõl viselt, az nyári kesztyûnek hí-re-helye sem volt, ha valakinél nyári kesztyût láttak volna, bolondnak mondták volna. Jut eszemben, egyvalaki viselni kezdette vala az nyári kesztyût, csúfolni s kacagni kezdették vala, s szégyenletiben letevé.”
Másutt ugyanazért marasztalja el az író a bájaikat mutogató, magu-kat kelletõ merész asszonyomagu-kat, lányomagu-kat: „Nem volt akkor ráncban szedett, egész mellyû ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elöl meg volt hasítva, annak kötõje volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor éppen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsibvá-sárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok,
hogy csaknem egészlen, többnyire félig nyakok, csecsek mezítelenül úgy áll, mintha éppen az férfiakot kénálnák csecsekkel.”
Századokkal elõbb, amikor a társadalmak mozgása mondhatatlanul lassúbb volt, mint napjainkban, az emberek komolyan vették és általá-ban tiszteletben tartották a faluáltalá-ban vagy másutt uralkodó szokásokat.
Ajánlatos is volt betartani õket, mert az együttélés egyezményes nor-máira fittyet hányó engedetlenkedõket könnyen pellegérre állították.
A társadalmi mobilitás növekedésével a szokások folyamatosan ve-szítettek/veszítenek erejükbõl.
A szokás követelmény jellege komolya(bba)n akkor merülhetett fel elõször a történelemben, amikor a társadalmak az individualizmus irá-nyába kezdtek elmozdulni. Amikor egyesek (eleinte kevesen, késõbb egyre többen) kezdtek másképp viselkedni, élni, mint a hagyományok, a szokások tisztelõinek döntõ többsége.
A szokás az erkölcs viszonylag szilárd, csak lassan változó része.
Ezért fordulhat elõ, hogy a szokás még mindig normaként mûködik, amikor a szokást létrehívó érdek már régen megszûnt. Fejlõdõképes társadalmi szervezetekben a szokásteremtõ érdekek közül az objektív – a valóságos szükségleteket kifejezõ – szokások dominálnak, legalábbis azok vannak túlsúlyban. Ilyen volt például egyes törzseknél az emberölés szokásának korlátozása a történelem hajnalán. Bizonyos indián törzseknél – létérdekbõl – szigorúan tiltották a közösségen be-lüli emberölést. De ugyanazt megengedték, sõt szorgalmazták más (el-lenséges) közösségekbõl.
Más nemzetségeknél (japánok, eszkimók) viszont az volt a szokás, hogy a kisközösségek megélhetését veszélyeztetõ idõsöket – mint hasznavehetetlen ballasztot – kiiktatták a csoportból: kivitték õket va-lamilyen elhagyott helyre, ahol veszni hagyták. Nyirõ József egyik no-vellájában az öreg székely belátja, hogy immár fölöslegessé vált, csak teher a családban, ezért rászánja magát és elmegy meghalni a büdös-barlangba, hogy jusson több kenyér a család fiatalabb tagjainak.
Hasonló szemlélet uralkodott egyes háborúskodó törzseknél.
Spártában a nyomorék, beteg vagy gyenge testalkatú gyermekeket le-taszították a Taigetoszról. Ma az ilyesmit borzalmasnak, embertelen-nek, mélyen erkölcstelennek érezzük és szigorúan elítéljük, de akkor és ott a világ legtermészetesebb dolgának számított. Mert mások vol-tak a jelenséget kiváltó okok, körülmények.
Amikor valamilyen érdek létrehoz egy szokást és az általánossá vá-lik, gyakran megesik, hogy az õt létrehozó érdek elhalványul és eltû-nik a szokást gyakorló emberek tudatából. Meleg égövön,
egészség-ügyi okokból, tilos volt a disznóhús fogyasztása. Manapság ezt semmi-lyen higiéniai követelmény nem indokolja, a szokás mégis él, és a val-láserkölcs kifejezõje lett. A meghonosodott szokás az õt létrehozó ér-dek nélkül is spontánul továbbhathat. Ezért olyan bonyolult és hoszszadalmas munka néha visszakövetkeztetni arra, hogy egy-egy szokás milyen érdek kifejezõjeként keletkezett.
Eddig differenciálatlanul szóltunk a szokásokról, viszont osztályoz-va, különbözõ típusokba sorolhatjuk õket. Ilyen alapon beszélhetünk erkölcsi szokásokról, erkölcsi konvenciókról és egyszerû formaságok-ról.
A három típus közül kétségkívül az erkölcsi szokások a legfonto-sabbak, mert a társadalom életének lényeges morális tartalmait fejezik ki.
Az erkölcsi konvenciók azok a sajátos formák, amelyekben az er-kölcsi tartalmak rögzítõdnek (udvarlás, eljegyzés, házasságkötési szer-tartások). Jóllehet a konvenciók koronként változnak és kultúrkörön-ként különböznek egymástól, mint formák, illetve foglalatok állandóbbak (konzervatívabbak) a szokásoknál. Innen ered a konven-ció szó pejoratív mellékíze.
A formaságok – a divat, az illem, az etikett, a vallási szokások egy része, a rítusok és a babonák nagy része – a társadalom életében nem jelentõs erkölcsi tartalmakat fejeznek ki.
A szokás – hatalom, jeleztük fennebb. Az emberek az érdekeik ál-tal meghatározott szokások láncaiban élnek. Egyes szokások szinte el-viselhetetlenül megnehezíthetik az életet, mások viszont...
Úgy tûnik, hogy sokak számára az élet épp akkor és az által válik elfogadhatóbbá, komfortosabbá, amikor hódolni kezdenek bizonyos szokásoknak.
Az emberiség a szokásokkal egyszerre született, és velük együtt fog eltûnni a beláthatatlanban.
Viszont az, hogy mit tettek s fõleg mit tesznek az emberek a rossz szokások leküzdéséért, hogyan, mi módon teremthetnék magukat újjá, jobbá, alighanem örökre nyitott kérdés marad.
***