ALKOTÁS ÉS FELELÕSSÉG
A mûvészet – mondta Demokritosz – nem a szükségbõl, hanem a fölöslegbõl született. Ezért sokaknak úgy tûnhetett az idõk folyamán, hogy nem is annyira fontosak azok az igények, szükségletek, amiket a mûvészet kielégít. Ezt látszik igazolni az a körülmény is, hogy – egyet-értve a filozófussal – a mûvészet a történelem hajnalán csak az után je-lenhetett meg, miután az ember már képes volt kielégíteni az élet fenn-tartásához nélkülözhetetlen alapvetõ szükségleteit. Ilyen módon a mûvészet, hogy úgy mondjuk, a „szabadidõ” gyermeke.
A múzsai tevékenységnek (muziké) a termelõtevékenységtõl (techné) való megkülönböztetése nagyon-nagyon régen, már a görög antikvitás-ban megtörtént; ám a demokritoszi felismerésbõl olyan elõítéletek is szü-lettek a késõbbi századokban, amelyek lesújtóak voltak. Mind közül mintha az a türelmetlen szûk prakticista felfogás bizonyult volna a legszí-vósabbnak, amely a mûvészetet gyakorlati haszon nélküli, olyan valami-nek tekintette (tekinti ma is!), ami nélkül nyugodtan meglehetnénk.
És tényleg, abba még senki sem halt bele, hogy nem olvasta a Há-ború és békét, fogalma sincs Michelangelo Mózesérõl, nem hallotta a
Holdfényszonátát… Meg lennénk hát mûvészet nélkül is? Meg. De milyen lenne az az élet? Öröm nélküli, sivár, már-már pusztán biológi-ai, szinte már nem is emberi.
Az ember azért élt és él szüntelenül az önkifejezésnek ezzel a lehe-tõségével, mert a mûvészetben – akárcsak a bölcseletben – ott vibrál szüntelen a teljességigény; benne és általa az ember a mindenséggel méretkezett, méri össze magát, amirõl nem tudott és nem is tud lemon-dani soha.
Hogyha a mûvészet nem is elégít ki olyan közvetlen létszükségle-teket, mint a földmûvelés vagy a vasöntés, kielégít más igényeket, amelyek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez és embervoltunkhoz, mint az említettek.
Mi az, ami a mûvészetnek egyszer s mindenkorra polgárjogot szer-zett a történelem változó klímájú ege alatt?
„A költõ…
(az adott világ varázsainak mérnöke) Tudatos jövõbe lát
S megszerkeszti magában, mint ti Majd kint a harmóniát.”
(József Attila: A város peremén)
A mûvészet hivatása a személyiségnek az erkölcsi jóval és a társa-dalmilag igazságossal összecsengõ modellálása, az ember közösségi létformájának szüntelen humanizálása. Ennél többet soha senki nem vállalt, nem tett; szüntelenül azon fáradozni, hogy szebbé és jobbá va-rázsold a világot az emberekben és körülöttük, ez a lehetõ legszebb, legnagyszerûbb gesztus.
Nem túlvállalás ez? Talán inkább egyféle „predestináltság”: ha akarná, se igen tehetne mást.
Persze az alkotómûvész nem egymagában birkózik Herkulesként a gigászi feladattal; õ is csak „besegít”, hisz végeredményben minden pozitív emberi cselekvés ebbe az irányba hat.
Mégis mi a fontosabb – tódíthatná a megátalkodott kérdezõ -, a kül-sõ, a dologi világ humanizálása, vagy pedig a bensõé? Az egymást kö-vetõ történelmi korok s az egyes korok embereinek eltérõ életfelfogása, életmódja a bizonyság rá, hogy mikor mit tartottak üdvösebbnek az em-berek. Helyes, ha mindkét véglettõl távol tartjuk magunkat. Mert hiszen a prímér szükségletek kielégítése nélkül lehetetlen volna élni, a lelki szükségletek kielégítése nélkül pedig nem tudnánk emberi módon élni.
A tárgyi világ szüntelen elsajátítása az élet alapfeltétele, de nem kell-e egyidejûleg követnie a külsõ világban beálló változásokat az ér-telmi, érzelmi és akarati életnek is? Sõt, tovább megyünk: nem szük-séges-e, hogy emez megelõzze amazt? Hiszen ha nincs bennünk igény az igazabbra és a jobbra, nem is fogjuk azokat életre hívni. Pedig mi más lenne az élet értelme, mint szüntelen tökéletesedni és tökéletesíte-ni. És bár nagyon is jól tudjuk, hogy a tökéleteset sohasem érjük, ér-hetjük el, képtelenek vagyunk lemondani róla.
A személyiségnek a mûvészetek eszközeivel történõ modellálása fejlett moralitást, komoly felelõsségérzetet követel. Mert itt a tévedé-seknek sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint a dologi vi-lág átalakításakor ejtett tévedések esetén, annál az egyszerû oknál fog-va, hogy itt a selejt(ember) nem dobható el, nem is kapcsolható ki egykönnyen, és ha egyszer már öntevékenyen értékeket rombol, úgy mûködik, mint egy célt tévesztett bumeráng.
Az önjelölt váteszek baljós látomásait pedig azért nem osztjuk, mert nem hiszünk a mûvészet sokszor beharangozott halálában. A jö-võ társadalmának még nagyobb szüksége lehet a mûvészetre, mint volt tegnap, tegnapelõtt és van manapság. Mert minél könnyebben elégíti ki a jövõ embere prímér szükségleteit – bár a jelen, sajnos, nem látszik igazolni ezt -, annál többet foglalkoztatja majd saját maga: kiléte, jö-võje, sorsa, közelebb kerülnek hozzá a metafizikai kérdések – a mûvé-szet is.
A mûvészet iránti megnövekedett jövõbeli igény összefügghet az-zal is, amit már Schiller felismert: a személyiség széthullásának a ve-szélyével. Keresve a jelenség okait és a gyógyírt a bajra, a költõóriás arra a következtetésre jutott, hogy a személyiség harmonikus kiteljese-désének egyetlen lehetséges eszköze a mûvészet. Hogy a túlzás esetle-ges veszélyét elkerüljük, módosítsunk leheletnyit rajta: ha nem is az egyetlen, de mindenképpen az egyik legfontosabb. Hegel is hasonló következtetésre jutott mondván: a mûvészet világtörténelmi szerepe az elidegenedett világ visszahódításában rejlik.
Hogyha a mûvészetnek ilyen fontos a társadalomban betöltött sze-repe, akkor az alkotóknak is érezniük kell a rájuk nehezedõ erkölcsi fe-lelõsségsúlyát. Így van ez már csak azért is, mert a mûalkotás nem-csak leírása, ábrázolása, kifejezése valaminek, benne rejlik az értékelése is. Értékelve, a mûvész állást foglal valami mellett vagy va-lami ellen, még ha nem is tudatosul benne. Nem annyira a mit, sokkal inkább a hogyan a fontos. Nem az a perdöntõ, hogy mit ábrázol, ha-nem az, hogy hogyan, mit üzen vele.
Albert Camus a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében azt fej-tegette, hogy napjainkban a mûvésznek akarva, nem akarva színt kell vallania. Régebben az író „mindigki tudott térni a történelemben való részvétel elõl. Aki nem helyeselt, az gyakran hallgathatott, vagy beszél-hetett másról. Most minden megváltozott, és maga a hallgatás is ször-nyû szimbolikus értelmet nyert. Ma magát a kitérést is választásnak te-kintik; akár akarja a mûvész, akár nem, felveszik a fedélzetre… Bár a széles körökben elterjedt elõítélet a mûvésznek a magányhoz való jo-gáról beszél, a helyzet éppen ennek az ellenkezõje: ha valakinek nincs joga a magányosságra, az éppen a mûvész. A mûvészet nem lehet mo-nológ. A mûvész, még ha ismeretlen és magányos is, az utókorhoz for-dul.”
A történelemmé nemesedõ élet bizonyítja, hogy a mûvészet és az erkölcs milyen szorosan összefügg, s hogy ez a frigy nem új keletû, ha-nem õsi és felbonthatatlan. A mûvész olyan életigazságokat mond ki, amelyek messze túllépik önkörét, a közrebocsátott mûben rejlõ mûvé-szi attitûd átsugárzik miránk is; ami egyszer/valamikor csupán az övé volt, az most a mienk is lett; a mûvészet nem magánügy, nem is volt soha.
A mûvészet varázserejét, különös hatékonyságát már nagyon régen felismerték a gondolkodók, mindazáltal nem egyszer vagy a puszta gyönyörködtetés eszközévé fokozták le, vagy pedig annyira közelítet-ték az ideológiához, hogy már-már összetévesztetközelítet-ték vele. Igaz ugyan, hogy a mûvész eszméit, érzelmeit, törekvéseit, amelyek a mûalkotá-sokban eltárgyiasulnak, a valóság inspirálja; az is igaz, hogy a mûvész nem csak a maga, hanem mások nevében is szól, és ez a körülmény óhatatlanul közelíti a mûvészetet az ideológiához, ideologikussá teszi, mindazáltal a mûvészet nem ideológia. Ha az lenne, nem lenne szük-ség rá.
A valódi mûvészi alkotás az életnek az alkotói szubjektivitáson át-szûrt, jelentéses tükörképe, abból kigyöngyözött képzelet-szülte embe-ribb mása. Ez meghatározza rendeltetését, társadalmi funkcióját is, ami nem lehet más, mint az, hogy az élet (emberi-társadalmi valóság) teljességérõl hû,vagyis az igazságnak megfelelõmûvészi képet nyújt-son.
Értékek világában élünk. A pozitív értékek elõsegítik, az antiértékek fékezik képességeink kibontakozását, a törekvések megva-lósulását. Az értékek összefüggnek, rangsort alkotnak, rendszerbe szervezõdnek. Ennél fogva valamennyi pozitív értékfajta
visszavezet-hetõ egy legfõbb értékre, a szabadságra;a negatív értékek pedig a leg-fõbb antiértékre: a nem-szabadságra (kiszolgáltatottságra) mutatnak.
A szabadság (mint emberi uralom) alkotó elemként magában foglal olyan kimagaslóan fontos értékeket is, mint az igazság és az erkölcsi jó.
A mûvész legalapvetõbb morális kötelessége: a szabadság tántorít-hatatlan szolgálata.
Ezért elhívatásával kerülne ellentmondásba az, aki – az élet egészé-vel mit sem törõdve – szándékosan csak a pozitívumokra, a minden belsõ ellentmondástól mentes szépségre figyelne, méginkább, ha mûvi úton megszépítené a valóságot; vagy ellenkezõleg, ha a rútat, a nega-tívumokat, csak az élet árnyoldalait ábrázolná öncélúan.
Az újratermelõdõ dehumanizáló tendenciák ellen, az emberibbért folytatott egyetemes küzdelemben az értékeknek és az antiértékeknek törvényszerûen meg kell ütközniük, és ebbõl a harcból, az élet pa-rancsszava szerint, végül is, a humánumnak, az igazság(osság)nak kell kikerülnie – ha csupán lehetõségként is – gyõztesen.
Az igazán nagy mûvész sohasem arra törekszik, hogy mûve szép le-gyen, hanem arra, hogy igaz legyen. Osztanunk kell tehát egy kortárs teoretikus ama megállapítását, hogy valamely mûvészi alkotás nem an-nál értékesebb, minél szebb, hanem ha minél igazabb. Egyébként is, ami a mûvészetben igaz, az szép is, még akkor is, ha ez a szépség nem egyszerûen gyönyörködtetõ, elzsongító.
A mûvészi érték olyan bonyolult struktúra, amely rendkívül érzé-keny alkotó elemeinek helyes arányaira, megfelelõ érvényesülésükre.
Az a mûvész, aki a különbözõ (világnézeti, erkölcsi, nemzeti, vallási és egyéb) szempontok tüntetõ érvényesítésével akarja meggyõzni kö-zönségét, megbontva az adott struktúra helyes arányait, az ellenkezõ-jét fogja elérni: mûve elveszíti hitelét és meggyõzõ ereellenkezõ-jét. Az alkotás mûvészisége pedig csorbát szenved.
A népének, nemzetének elkötelezett mûvész mindig is arra töreke-dett, hogy tehetségéhez mérten – a kor nyújtotta lehetõségeken belül – mélyreható igazságokkal szolgálja annak minden emberies igyekeze-tét. Szolgálni az igaz ügyet, és becsülettel helytállni a küzdésben, nem könnyû ugyan, de mégiscsak a legszebb élethivatás.
***