SZENTESÍTI-E A CÉL AZ ESZKÖZT?
A szándék elvontan magában hordozza az erkölcsi célnak és azok-nak az eszközöknek a képzetét, amelyekkel a célt megvalósíthatjuk.
Amikor a szándék a cselekvésben megvalósul, akkor mutatkozik meg, hogy az eszköz vagy eszközök illettek-e vagy nem a kitûzött cél-hoz. Ezért a cél és az eszköz viszonyát nem a szándékban, hanem a megvalósulás folyamatában, a cselekvésben kell vizsgálni.
Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc céljaival szim-patizáló erdélyi magyarokat, „érthetetlen módon”, nem a forradalmi eseményeket közvetlenül követõen tartóztatták le, csak évekkel ké-sõbb kerítettek sort rá. Miért kerítettek sort olyan késõn a letartóztatá-si sorozatokra Erdélyben? Dr. Péter Miklós kolozsvári lelkész, egyete-mi docens, aki azért kapott potom tizennégy év börtönbüntetést, mert 14 méter gyászszalagot vásárolt kolozsvári teológushallgató társai-nak, hogy így fejezzék ki együttérzésüket a magyarországi teológus-hallgatókkal, elesett kollégáikra emlékezve, így válaszolt a feltett
kér-désre: „Rossz történész vagyok, remélem, annál lelkiismeretesebb teo-lógus, ezért kevésbé keresem hátrafele nézve az okokat, inkább figye-lek minden intézkedés és esemény céljára. Mert cél is volt ám a letar-tóztatások idõzítésében, a román belügyi hatóságok mindig legalább két legyet akartak ütni egy csapásra. Úgy idõzítették a politikai letartóz-tatásokat és elítéléseket, hogy sikerüljön megfélemlíteni azt az intézményt vagy társadalmi réteget, amellyel kapcsolatban súlyos terveik voltak.
Amikor a Bolyai Tudományegyetemet akarták felszámolni, akkor kezdték, tömegméretekben, letartóztatni a tanárokat és a diákokat.
Amikor a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetnek az ’átszervezését’
érezték szükségesnek azért, hogy egységesebb irányítás alatt szigorúbb belügyi felügyeletet gyakorolhassanak fölötte, akkor kezdték mind a négy protestáns teológiai egyház professzorait, hallgatóit meg az inté-zetek néhány tisztviselõjét lefogni és elítélni. Ürügyet, igazolást is ta-láltak rá, hisz ezek az intézmények nem olyan nevelést biztosítottak a jövõ nemzedékeinek, amilyet a párt és a kormány tervezett. A pártha-tározatok végrehajtását akadályozó személyeket – lett légyenek azok tanárok vagy diákok – félre kellett állítani az útból.
Ugyanez történt a mezõgazdaság szövetkezetesítésekor. Minden fa-luból elvitték és súlyos börtönbüntetésre ítélték azokat a gazdákat, akiknek tekintélye volt a faluban, akikre hallgatott a többség…”
Minden célnak megvannak a neki megfelelõ, rá jellemzõ, hozzá il-lõ eszközök. Cél és eszköz nem egymástól független valami, szervesen összetartoznak.
Persze az is igaz, hogy valamely célhoz nemcsak egy, hanem több-féle eszközt is fel lehet használni. Sokfélét, de nem végtelenül sokat, nem korlátlan számút.
Valamely célhoz illõ eszközöknek a száma azért korlátozott, mert a célok tartalma meghatározott. Az eszközöket pedig a cél immanensen magában hordozza. Cél és eszköz között ilyenformán szükségszerûsé-gi viszony van.
Az ember viszonylagos szabadsága (autonómiája) nemcsak a célok, hanem az eszközök helyes megválasztásában is megmutatkozik.
„A cél szentesíti az eszközt” téves gondolata filozófiailag helytelen premisszákból, a cél és az eszköz önkényes elválasztásából, szétszakít-hatóságuk gondolatából indul ki.
Ez a szemlélet tévesen azt feltételezi, hogy bármilyen – elvontan jó tartalmú – cél rossz tartalmú eszközzel is megvalósítható. Ez a felfo-gás idõvel a cinizmus miatyánkjává vált.
Abszolút jó tartalmú célhoz abszolút rossz tartalmú eszköz egyálta-lán nem illik.
Össztársadalmi vonatkozásban léteznek progresszív, és vannak ma-radi vagy rossz, káros célok; olyan célok, amelyek jogosultak, és olya-nok, amelyek jogosulatlanok.
Jogosult célok azok, amelyekben a progresszivitás, a humánum va-lamilyen társadalmi vonatkozásban benne rejlik. Jogosulatlanok pedig az olyanok, amelyek a társadalmi haladás, a humanizálódás folyama-tával minden vonatkozásban szemben állnak.
Ezek természetesen nem „tiszta” esetek, hanem viszonylagosak, ahol az egyik vagy a másik oldal van túlsúlyban.
Ha egy jogos cél szükségessé teszi bizonyos eszközök felhasználá-sát, akkor nincs szükség szentesítésre, mert a szóban forgó eszközök nélkül a cél nem érhetõ el.
Ha a cél jogosulatlan, akkor a hozzá illõ eszközök is jogosulatla-nok.
Amennyiben egy célhoz rossz erkölcsi tartalmú eszközöket hasz-nálnak fel, és ezek az eszközök mégis illenek a célhoz, vagyis a célt el lehet érni velük, akkor nem jó cél és rossz eszköz ellentmondásáról van szó, hanem az erkölcsi ellentmondás magában a célban van. Nai-vitás azt hinni, hogy jó célt rossz eszközei rontanak el.
Eddig olyan esetrõl beszéltünk, amikor az emberek megtalálták az adott célhoz illõ eszközöket.
Elõfordul viszont, hogy az emberek felhasználnak nem megfelelõ eszközöket is. Ha a nem megfelelõ eszközök menet közben elég hamar lemorzsolódnak, tendenciájában mindig megvalósul a cél és az eszkö-zök harmóniája.
De az is elõfordul, hogy az emberek nem találják meg a célhoz illõ eszközöket. Ilyenkor vagy a cél túl elvont – a vezetõk nem tudják kö-zérthetõen megfogalmazni és a tömegekkel közölni, hogy pontosan mit is akarnak -, vagy nem mérték fel eléggé a valóság ellentmondásait.
A nem megfelelõ eszköz alkalmazása nem visz közelebb a célhoz, sõt el is távolíthat annak megvalósulásától. Nem megfelelõ eszközök-kel a cél megvalósíthatatlan, és így eszközeivel együtt bukik.
Persze az embernek nemcsak egy, hanem igen sok célja van, me-lyek gyakran szemben állnak egymással. Kivételes nagyságú szemé-lyiségeknél megtörténhet, hogy az összes célok harmonikusan élnek egymás mellett.
Életünkben egymás után adódhatnak olyan szituációk, amelyekben a különbözõ célok különbözõ konfliktusokba kerülnek egymással,
üt-köznek, és az egyik cél megvalósítása maga után vonja a másik cél magvalósíthatatlanságát.
Viszont általában az emberekben a célok potenciálisan hierarchi-kusak. Az embernek el kell tudni dönteni azt, hogy ha az élet úgy hoz-za, beáll-e akár fegyverrel is harcolni egy igaz ügyért, bizonyítva ez-zel, hogy céljai hierarchiájában a Rossz elleni küzdelem mindenekfölött áll. Vagy pedig jóléte, nyugalma mellett dönt, le-mondva az elõbbirõl.
Ha a rossz elleni küzdelem mellett dönt, a jólétrõl, mint célról való lemondás már eszközként (tûrés, viszontagságok elviselése, kockázat-vállalás stb.) kezd funkcionálni.
Az egyén erkölcsisége egyértelmûen kiolvasható céljaiból, céljai-nak erkölcsi tartalmából. Más szóval: céljaiban tükrözõdik az ember lényege.
Örök kérdés: lehet-e az ember az ember számára eszköz?
A mindenkori társadalmakban az állam, mint elidegenedett intéz-mény állt/áll az egyes emberrel, mint alattvalóval szemben, akiket cél-jai érdekében eszközként használ fel. Ebbõl a célból segítségül hívta a katonaságot és bürokratikus apparátusát.
Kant azt követelte, hogy az ember semmilyen körülmények között ne legyen eszköz a másik ember számára, hanem mindig csak cél.
Vajon lehetséges-e, és jó-e, ha az ember az ember számára soha, semmilyen körülmények között nem lesz eszköz?
Egy bizonyos: az ember nem lehet csakés minden vonatkozásban eszköz a másik, illetve más emberek számára.
Mégis a történelemben hosszú-hosszú idõszakokon, korszakokon át az egyik ember több lényeges vonatkozásban kizárólag eszköz volt a másik ember számára.
A rabszolga a rabszolgatartónak eszköze volt, akár egy szerszám vagy igás állat. Minden az úr érdekében történt, a rabszolgáéban sem-mi vagy édeskevés. Azért etették, hogy dolgozzon, hogy eszközként minél jobban funkcionáljon.
A történelemben mindig eszközként használták a közembert, de idõvel szaporodtak azok a vonatkozások, amelyek célként is szerepel-tek az életükben.
A társadalmi élet elképzelhetetlen úgy, hogy az ember a másik em-ber számára egy vagy több meghatározott vonatkozásban eszközzé ne váljon. Ki kell-e és ki lehet-e tûzni azt a célt, amit Kant követelt? Saj-nos, nem.
De okvetlenül embertelen-e, hogy az ember bizonyos vonatkozás(ok)ban eszköz is legyen? Kétségtelen, emberségesebb az a társadalom, amelyben kevesebb az olyan vonatkozás, amely(ek)ben az ember eszközként, és több az olyan vonatkozás, amely(ek)ben cél-ként funkcionál, él.
Az ember egy és ugyanazon vonatkozásban eszköz is és cél is le-het.
Amennyiben ugyanabban a vonatkozásban, amelyben eszköz, egyúttal cél is, akkor az eszközzé válás nem okvetlenül embertelen.
Egy mûvész önmagát eszközként és célként is tételezi.
Szabadságharcban különbség van azok között, akik az erõszakot gyakorolják, és azok között, akikkel szemben gyakorolják.
Akik ellen gyakorolják, azok pusztán eszközök.
Akik gyakorolják, eszközökké válnak a társadalmi feladat szem-pontjából, de tevékenységük egyúttal öncélú is, mert saját legszenve-délyesebb kívánságuk, a szabadság megvalósítására, vagyis önmegva-lósításukra irányul.
Ha az ember eszköz volta problémamentes, erkölcsileg pozitív tar-talmú lesz;
ha ellentmondásos, akkor ellentmondásos lesz;
ha pedig objektíve negatív, akkor az eszközfunkció elembertelenít.
Semmiféle általános séma nincs és nem érvényesíthetõ.
Az, hogy az ember semmilyen vonatkozásban soha ne lehessen esz-köz, utópia.
De ki lehet és ki is kell tûzni célként, hogy az ember egyszerre esz-köz és cél is legyen, s minél több vonatkozásban legyen cél.
Súlyos hiba a jelent és a jövõt mereven elkülöníteni egymástól olyan formán, hogy azt mondjuk: a jelen embere áldozat az unokák ol-tárán.
A jelent és a jövõt nem szabad erõszakkal azonosítani úgy, hogy a jövõt – hamisan – belemagyarázzuk a jelenbe (lásd: szocialista, kom-munista ideológia). A jelent lépcsõfoknak kell tekinteni a jövõ felé vi-võ menetelésben. Ezért kell a jövi-võ eszményeinek megvalósítását a je-lenben elkezdeni, ama illúzió nélkül, hogy a jelen maga a jövõ lenne.
Végül: lehet-e az ember pusztán öncél? Az az ember, aki magát ki-zárólag öncélnak tekinti, és nem egyúttal más emberek céljai megva-lósítójának, eszközének is, az képtelen igazi öntökéletesedésre. Az igaz ember önmagát eszköznek is és célnak is tekinti, a másikat azon-ban elsõsorazon-ban célnak, beleértve ebbe eszköz mivoltának mozzanatát is.
Nagyon bonyolult dolgok ezek! Nem csoda, hogy sok politikus úgy belegabalyodott/belezavarodik a gubancba, hogy képtelen (volt) kiiga-zodni, kilábalni belõle.
***