EMIGRÁNS SZINDRÓMA
Ennek a sokáig elfojtott jajkiáltásnak a jogosságát azok tanúsíthat-ják leghitelesebben, akik maguk is végigjárták az emigrálás kálváriá-ját, helyzetükbõl fakadóan nekik maguknak is alá kellett szállni ugyan-annak az infernónak a bugyraiba, személyesen megtapasztalva egy s mást a pokolra-szállatás kínszenvedéseibõl.
Miközben Erdélyben a nemzeti kisebbségek köreibõl irdatlan sokan vettek vándorbotot a kezükbe a „Kárpátok Géniuszának” paradicsomá-ból szabadulandó, azokparadicsomá-ból a nyelv- és lélektiprásokparadicsomá-ból, megaláztatá-sokból, galádságokból, amikbõl általában a nemzetiségeknek – kivált-képp a magyar nemzeti közösségnek, mint õs- és „fõellenségnek” – kijutott, mindmáig kevés irodalmi rangú mû született. Pedig ennek a históriai tájnak igaz történetét csak ezek ismeretében lehet lesz megír-ni.
Azok, akik a tényirodalom szintjén vallomást tettek, a jogtiprások, kegyetlenkedések lelkekben végzett rombolásainak megjelenítésére, érzékeltetésére helyezték a fõ hangsúlyt.
A jelentõssé duzzadt vádiratok az erdélyi magyar nemzeti közösség ötvenes-nyolcvanas évekbeli létállapotának a tükre. Amely a tények erejével idézi a román bolsevista hatalmat a történelem ítélõszéke elé:
gyûlölségeiért – a magukat demokratikusnak tituláló nyugati hatalmak által valójában soha el nem ítélt -, kegyetlenkedéseiért, az ellenünk in-dított és folytatott genocídiumért.
De ne ringassuk magunkat illúziókban: a történelem nem ismeri a hálát. Elorzott jogainkat és javainkat a kaméleon természetû politikai elit, önszántából, soha nem fogja visszaszolgáltatni. Nekünk magunk-nak kell azokért küzdeni, ha ismét bírni szeretnénk. Csak az lesz, lehet újra a mienk, amit visszaszerzünk.
Bár errõl nemigen szól a fáma, jó, ha tudjuk, hogy Romániában hi-vatalosan alkalmazták a kisebbségekkel szemben a numerus clausust.
Amibe a jogfosztott kisebbségek bele is törõdtek volna, ha a hatalom tiszteletben tartja a maga alkotta íratlan törvényt. Csakhogy évek mú-lásával a numerus claususból majdnem numerus nullus lett.
A közel százötven felvételizõnek, amelynek legalább a fele magyar volt – hova mehettek volna az erdélyi magyar diákok felvételizni a tör-ténelem-filozófia karra, ha nem Kolozsvárra? – nos, a magyar verseny-zõknek mindösszesen két helyet biztosítottak a tizenhatból.
Az államilag elõírt, de soha tiszteletben nem tartott numerus clausus jelentette akkor számukra az „esélyegyenlõséget” és a megtes-tesült „igazságosságot”!...
Bõ félszáz év távolából mindenre kiterjedõ érvénnyel, de harag nél-kül kérdezzük: Miféle igazság, jogegyenlõség az, hogy amíg az egyik táborba tartozók, jóval számarányuk fölött, kulcsfontosságú posztokat tölthettek be, a legzsírosabb állásokhoz jutottak/jutnak, addig a lesaj-nált túloldaliaknak (csak azért, mert túloldaliak!), csupán a hullott al-mából juttatnak keveset!? Miért csodálkoznánk rajta, hogy a kettõs mérce alkalmazása mindenkor és mindenhol rossz vért szül, konfliktu-sokat gerjeszt, netán nyílt össztüzekhez vezet.
Az erdélyi magyar kisebbség léthelyzetét ekként ecsetelõk, vallo-mástevõk egy abszurdba hajló világról rajzoltak kor- és kórképet. Tu-lajdon egyéni kálváriájukon keresztül érzékeltették az ezerszáz esz-tendõs erdélyi magyar társadalom életvitelének és értékrendjének hatalmi szétrombolását, szellemi javaik és anyagi vagyonuk vandál pusztítását, a magyar, német, zsidó és más kisebbségek beolvasztásá-ra és szétszórásukbeolvasztásá-ra irányuló fondorlatokat, el-, kiûzésüket szülõhazá-jukból.
Tudomást szerezve a súlyos sérelmekrõl, atrocitásokról, ilyenszerû kérdések fogannak meg bennünk:
Belejátszanak-e, s ha igen, milyen mértékben épülnek bele a politi-kai döntésekbe a társadalmi együttélés erkölcsi normái, eszméi, ideál-jai? Avagy fittyet hányva humanitásra, morális parancsokra, a hatalom mindenkor önös érdekek alapján dönt?
Diktatúrákban, különösen olyan despotikus rendszerekben, mint amilyen C…escu „sokoldalúan fejlett szocialista társadalma”, bolse-vista sovén diktatúrája volt, ez a kérdés nem volt kérdés.Az erõszakra támaszkodó korlátlan hatalom egyszerûen félresöpri az erkölcsi mér-legelést.A diktátor magyarfaló hatalmi elitjét hidegen hagyták az er-kölcsi normák, imperatívuszok.
Az ilyen gyakorlat óhatatlanul skizofrén helyzetet szült. Miközben az erdélyi magyarság érezte, tudta, hogy csakis az etikummal frigyre lépõ politikum igazán emberi, s hogy csupán az ilyen politikai gyakor-latot szabad elfogadni, súlyos fenyegetettségében kénytelen volt, szín-leg, igent mondani arra a politikai gyakorlatra, amely a vesztét akarta, arra a hatalomra, amelyet szívbõl utált.
De mi mást tehetett volna!? Azt tette, amit tehetett: a megmaradás törvénye értelmében az „ahogy lehet” elve szerint rendezte be remény-kedõ életét. Ami nem volt más, mint szüntelen önvédelem, örökös kompromisszum, folyamatos veszteség. Miközben arra is vigyáznia kellett, hogy a súlyosabb nemtelen kompromisszumokat elkerülje.
Bizony bonyolult dolgok ezek! Mert itt van mindjárt a kötelesség.
Vajon meddig kell elmenni az egyénnek – nem külsõ kényszerbõl, ha-nem belsõ késztetésre, parancsra – a közjóért vívott küzdelmek során?
Hol az erkölcsi kötelesség felsõ határa? Netán az abszolútumban, az önfeláldozásban?
Köteles vagyok-e egy jó ügy érdekében akár elemészteni is maga-mat?
Kétségtelenül vannak helyzetek, amikor el kell menni a végsõkig.
De ezek ritka kivételek. Általános érvénnyel bír, hogy csak addig sza-bad elmenni, ameddig az ésszerûség megengedi. Vakmerõen fejjel fal-nak menni azért sem megengedett, mert ez által nem hõssé válunk, ha-nem szánandó áldozatok leszünk. Ahelyett, hogy erõsítenénk, megfontolatlanságunkkal gyengít(het)jük a közösségi értékrend stabi-litását, csökkent(het)jük a közös ügy(ek) sikerének esélyeit.
Kiszolgáltatott helyzetben, kisebbségi sorban elengedhetetlen a bölcs mérlegelés. Aminek természetesen semmi köze az elvtelen meg-alkuvásokhoz.
Elõfordul, hogy valaki azáltal válik hõssé, hogy elemészti magát, de ez az út a tömegek számára nem járható. Egyetlenegy kisebbségi közösség sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy fölösleges ál-dozatokat hozzon. És ezt nem is várhatják el tõle.
Az ellenséges, sõt gyûlölködõ többségi bolsevik hatalom kímélet-len, lesújtó reakciója a magyar kisebbség önvédõ tetteire sok-sok drá-mát (súlyos börtönéveket) szült, személyes tragédiákhoz vezetett.
A magyar értelmiség színromán területekre történt szétszórása mel-lett a sovén hatalom pribékjei különös figyelmet fordítottak a magyar kulturális-szellemi értékek megsemmisítésére is. Ezért becsülték több-re azokat, akik kussoltak, a kisujjukat sem mozdították a magyarság felemeléséért, mint azokat, akik megpróbáltak tenni valamit.
Akik pedig tettek, azok közül sokaknak menniük kellett: végképp távozni a szülõföldrõl.
Csakhogy a menni vagy maradni dilemmája pusztán a tapírérzé-kenységûeknek, a kalandoroknak és a szerencsevadászoknak nem oko-zott gondot. (Ilyenek is voltak a disszidensek között.)
Viszont az olyan súlyos döntések, mint amilyen a szülõföld elhagyá-sa, személyes megrázkódtatások nélkül nemigen úszható meg, és a nagy földrengést jó ideig még kisebb-nagyobb utórezgések kísérik: honvágy, lelkifurdalás, bûntudat. Az olyan szavak, mint: hontalanság, magány, idegenség, honvágy, árulás, felelõsség pedig kulcsszavakká válnak.
Vajon mi a kínzóbb: ”a jogfosztottság és a nyomor naponta átélt alakzatai otthon, vagy a hontalanság sivataga idegenben?” (Hegedûs Imre János)
Aki távozott, az megszabadult a nyomortól. Csakhogy otthagyni házat, hazát, barátokat, ismerõsöket, elszakadni saját közösségétõl, él-tetõ-megõrzõ kultúrájától, nemcsak iszonyúan nehéz, hanem a távozó-ra nézve beláthatatlan következményekkel is járhat.
Szigorúan egyéni vonatkozásban az emigrálás: magánügy. Ámde az egyén közösségi lény. Az erdélyi magyar ember elszakított nemzet-részének szerves tagja. Akinek viszont a múlt század nyolcvanas évek-re kilátástalanná, élet-halál harccá vált a sorsa. Ilyen helyzetben hátat fordítani annak a közösségnek, amelybõl vétetett, súlyos választás elé állít(ott) minden távozni készülõ, felelõsen gondolkodó embert. Akik fehér éjszakákon és fénytelen nappalokon nagyon sokszor tették fel magukban, maguknak a gyötrõ kérdést: Szabad-e itt hagynom azokat, akikkel sorsközösséget vállaltam? Szabad-e cserbenhagyni egy közös-séget éppen akkor, amikor legnagyobb szüksége van a segítségre!?
Nem szabad!
„Nincs nagyobb káosz a teremtésben, mint amekkora a disszidálni készülõ személyek, családok lelkében uralkodik. A szabadságvágy nem tud eluralkodni, mert a bûntudat megfojtja. A lélek és a gondolat felívelését a becstelenség érzete kényszeríti bukórepülésbe. Nemzeti-ségi sorsból felelõs értelmiNemzeti-ségi számára a menekülés: becstelenség!”
(H.I.J.)
De cserbenhagyás-e a kényszerhelyzetben tett lépés? Vajon ott kint nem fogja-e tudni hatékonyabban szolgálni nemzettestvéreit az, aki itt-hon is azt tette? Vagy tette volna, ha hagyják.
Az ilyen kérdésekre, nyilván utólag szokott választ adni az élet, ami, sajnos, az aktuális kínzó kérdésekre nemigen hathat nyugtató ír-ként.
Azt sem igen lehet elõre tudni, hogy a szép szándéknak, a majdani kinti szolgálatnak itthon lesz-e, s ha igen, mekkora lesz a hitele? A vé-ge-nincs vergõdések, kínzó gyötrõdések a fejlett erkölcsiségû, felelõ-sen gondolkodó és érzõ embereket szinte törvényszerûen tolták, lök-ték, taszították a pszichiátria felé...(H.I.J.)
Ám van itt egy másik kapitális kérdés is. És ezt nemigen szokták boncolgatni, pedig megérné. Ez pedig a következõ: Vajon csak az egyén tartozik felelõsséggel a közösségnek, vagy pedig annak is van-nak kötelezettségei polgáraival szemben? Például az, hogy elfogadha-tó életfeltételeket, esélyegyenlõséget, kibontakozási lehetõségeket biz-tosítson számukra? Hogy helyben maradhassanak. És maradva helytálljanak.
A vezetõ politikusok felelõsségére gondolunk, mert az államhata-lom ahelyett, hogy ezen munkálkodott volna, akarva ellene cseleke-dett.
Igen összetett, bonyolult dolgok ezek.
De végül is: az embert tettei minõsítik. Ki-ki cselekedetei alapján ítélhetõ meg a tévedés veszélye nélkül.
És létezik egy belsõ ítélõszék is, a lelkiismereté. Amivel mindenki-nek magának kell elszámolni.
De egyvalami egészen bizonyos. Maradéktalanul boldog az emig-ráns azért sem lehet – ha történetesen fizikailag szabad is -, mert soha többé nem találja meg az odahagyott otthon fészekmelegét.(H.I.J.)
Örökre odalett a zavartalan csend, a belsõ béke, a lelki nyugalom, az áhított egyensúly.
Egyetlen fogódzó az emigráns világba-taszítottságában az lehet, ha megpróbálja ott is maximálisan szolgálni azt a közösséget, amelyet kényszerûségbõl fizikailag elhagyott ugyan, de szeretne sírig hû ma-radni hozzá érzelmeiben, gondolataiban és tetteiben.
***
VÁGYAKOZÁS
Szárnycsapásaiban a megérkezés nyugtató érzésével fészkére szállt egy madár. A vörösbe hajló alkonyi ég s a végtelenbe fúródó jegenye-sor gótikus orgonája oly fenséges látványt nyújt, hogy ha nem a termé-szet maga volna, giccsesnek érezném. Odább, a folyó túlsó partján kis
erdõ húzódik, valóságos madárparadicsom. Fészek fészek mellett, a fá-kon fenn és lenn a bozótosban, tekintettel is nehéz egybefogni, hát még megszámolni!
És micsoda változatosság! Az egyik alig öklömnyi, a másikban tán még egy csecsemõ is elférne. Emez bársonyosan puha, amaz durva szövésû, némelyik igazi mestermû, olyik meg egyszerû tákolmány.
Mégis mindegyiknek ugyanaz a rendeltetése: otthon, ahova a levegõ-ég urai mindig hazatérnek.
A fészek – otthon, ismételgetem magamban. Olyan egyszerûen hangzik, de milyen mélységeket sejtet! Tamási Áron szerint az ember élete egzisztenciálisan összefügg az otthonnal. Azért vagyunk a vilá-gon, hogy valahol otthon legyünk benne. És ha már a világon vagyunk, valahol otthon is kell lennünk benne. Az otthon az emberélet méltósá-gának a feltétele. Csak az a társadalom igazán emberi, amely lakóinak otthona is. Az otthonhoz való jog egyetemleges és elidegeníthetetlen, már csak ezért sem változtatható senki elõjogává. Mindazáltal hányszor volt úgy a történelemben, hogy az erõszakká durvult túlerõ nemcsak az egyes embert, hanem egész közösségeket, kisebbségeket, népeket lökött odább-odább, ûzött el, nem egyszer végérvényesen otthonából, hogy az-tán bumerángként visszacsapva, az ûzõbõl ûzött legyen.
Bár a történelem nem fukarkodott esetekkel „bizonyítani”, hogy az ellenállhatatlan erõszak teremti meg úgymond a legmagasabb rendû jogot, az erõszak heroizálása sohasem vezetett jóra. Vajon remélhet-jük-e, hogy az ember történelme, ha mégoly nehézkesen is, az erõszak felõl a moralitás irányába fog elõre mozdulni? Remélhetjük-e, hogy a túltáplált – akárcsak potenciális – erõszak végül ugyanarra a sorsra jut, mint a túlságosan felfújt léggomb: önmagát téve lehetetlenné, meg-semmisül?
Helvétius úgy kétszáz évvel ezelõtt úgy vélte, hogy ki-ki saját kö-rülményeinek és neveltetésének a terméke. Ahhoz, hogy az ember ma-ximálisan kibontakozhasson, szüntelenül javítani kell az életkörülmé-nyeit. Hogy ne védtelen kiszolgáltatottnak tudja, hanem valóban otthon érezze magát a világban.
Melyik világban? – kérdezzük önkéntelenül, mert a költõ arra fi-gyelmeztet, hogy „Egész világ nem a mi birtokunk”. Bizony nem! Ta-lán azért is érezzük hatványozottan a magunkénak szûkebb pátriánkat, azt a helyet, ahol világra jöttünk.
Ami virágnak a napfény, folyónak a meder, fának a föld, az lehet nekünk a tájék, ahol a világra eszméltünk: éltetõ erõ, nyugtató bizo-nyosság.
Gyermeki tisztán cseng ott fülünkben a szó, marasztalóbban bólin-tanak felénk a körbe futó dombok, még a szél is szelídebb, ha netán csípõsebben fúj is.
Vajon magunkban hordozzuk az otthonunkat is, úgy, mint a génje-inket? Lehetséges. Legalábbis átvitt értelemben.
Hisz szûkebb pátriánk, jóval azelõtt, hogy utunkra bocsátott volna, belénk gyúrt egyet-mást az otthoni fûszerekbõl, sajátossá téve észjárá-sunkat, különös ízt s szint adva egyéniségünknek.
De az otthon nemcsak az a hely, ahol az ember lehajthatja a fejét.
Mert mit ér a puha vánkos, ha a zavartalannak tûnõ csend mélyén nyugtalanság feszül, vagy félelem él a lélek mélyén? Csak a szeretet csendjében születik meg az igazi nyugalom csendje s békéje, ahol a vá-gyó lélek szabadon szárnyalhat, nem kell fázósan magába fordulnia, mint beteg kutyának pállott vackán.
A költõ és filozófus Novalis szerint a bölcselet: honvágy. Milyen igaz! Hisz mi más is lenne az élet, mint örökös otthonkeresés (magunk keresése) és nem szûnõ remény, hogy meg is találjuk.
Mennyire más az ilyen teljességre törõ csillapíthatatlan vágy, mint az a sztoikus beletörõdés, melyben már annyi tûz sem maradt a vala-mikori lángolásból, hogy még egy utolsót lobbanjon a lélek.
A végtelen tereken bolyongó, a mindenség titkát és benne önmagát keresõ költõ-filozófus háborítatlan csendjének hullámverése mintha egészen idáig érne...
Állok a rezzenetlen csendben. Az ég peremén hideg fénnyel szálló nagy impresszionista, elunva játékát, lassacskán egyhangú szürkével vonja be az égi vásznat.
Beesteledett.
Egy-egy elkésett madár igyekszik még szellõs fészkére, egyébként háborítatlan nyugalom van. És ahogy álltomban ekként elmerengek, hirtelen végigfut rajtam valami különös, nosztalgikus borzongás:
Advent közeleg – lelkem az otthon melegére, szeretetre vágyik.
***
LEVÉLVÁLTÁS
Barna Vincének:
(…) Hány éve múlt – kérdezed -, hogy vándorbotot vettem a ke-zembe? Sok. Azóta idegen égtájak alatt élek. Szerencsét próbálni lép-tem meg. Egy-két évre, nem többre gondoltam, de, lám, hogy itt ragad-tam! Most már azt sem tudom igazán, hogy két hazám van-e, vagy egy sem.
Hogy mi ûzött el otthonról? Az alázások, a gyalázat, mindaz, ami-vel a gyûlölködõ többségi hatalom büntet bennünket.
Itt megvolnék ugyan, de ebben az új hazában nem érzem itthon ma-gam. Mert hiába a haza, ha a lélek didereg benne. Sokat töprengtem rajta: egyáltalán van-e nekem otthonom? Ahol honn, magamnál lehet-nék. Olyan, ahol kinyílik és megnyugszik a lélek.
Otthoni gyökereimet a tûnõ idõ ugyancsak megszaggatta. Itt pedig alig néhány vékonyka szálat ereszthettem a mégiscsak idegen humusz-ba.
A mennék is, maradnék is bizonytalansága gyötör. Mennék, de ho-va? Minden, amit a magaménak érzek, otthon maradt, haza hív. Ahol viszont polgárként, méltósággal, nem élhettem.
Orvos vagyok. Megbecsülnek, jól fizetett kutatói állásom van, de a lelkem idegenként bolyong az emberek között.
Kis tanyámat, amit évekkel ideérkezésem után vásároltam, a szem-határnál hegyek koszorúzzák. Úgy, mint ahogy otthon öleli magához falunkat a Hargita kolosszusa. De ez mégse feledteti velem az ottanit, az igazit!
Napi munkám a fõvároshoz köt, mégis félig-meddig kétlaki va-gyok. Tömbházban lakom, mint a legtöbb hasonstátusú polgár, de ha egy-két nap szabadidõm akad, rögvest futok a tanyára, ahol én vagyok a gazda. Tavaly szilvalekvárt is fõztem. Rézüstben. Olyan keményre, hogy le se kellett kötni, csupán letakarni a por meg a rovarok ellen. Di-ót vertem, körtét, fügét asztaltam. Télire káposztát is savanyítottam.
Hordóban. Mint gyermekkoromban a szüleim.
Istenem! azok az otthoni ízek!
Ezek itt mindenféle herkentyüket, olyasmiket esznek, amik nem magyar ember gyomrának valók. Se hús, se hal kaják, ízetlenek, jelleg-telenek.
Néha úgy elfog a honvágy!... Olyankor vádlón, majdnem számonkérõn törnek fel belõlem Reményik keserû sorai:
“Eredj, ha tudsz,
Ha gondolod, hogy máshol…
–– – – – – – – – – – -De én maradok”.
Mondd, hogy van az, hogy régen egész törzsek, nemzetségek, ván-doroltak, országot, otthont keresve maguknak, mostanság pedig gyak-ran egymaga kel útra az ember. Legfeljebb családok, országról ország-ra vándorolva, hasonló okokból?
Percig se vitás, hogy Reményik a helybenmaradó helytállás, a ha-zafiság, a hazaszeretet dicsõ példaadója volt és maradt. Dicséret a min-denkori helybenmaradóknak!, akik puszta jelenlétükkel is szolgálják a nemzet megmaradásának magasztos ügyét. Mert a szülõföldhöz való hûség és a hazaszeretet egy tõrõl fakadnak, és elválaszthatatlanok.
Nem tudom, mi jogon kérdezem mindezt és kitõl, mert hát magam is ugyanazt cselekedtem. Mégis megkérdezem: Vajon felmérik-e a puszta kalandvágyból vagy a gyors meggazdagodás reményétõl hajtva mostanság idegenbe készülõ, távozó fiataljaink, hogy mi vár rájuk odakint? Tudják-e, hogy fabatkát sem ér a tetemes anyagi haszon nyúj-totta “gondtalan élet”, ha közben az ember jöttment idegenként bo-lyong a részvétlenség tengerében? Bárhogy nyilatkozzanak is a na-gyon okosak, ki kell mondani, hogy igazán csak az egyazon szellemi égbolt alatt élõk között érezhetjük magunkat otthon. Ha kalács helyett csak félbarnára futja – akkor is.
Valósággal kiver a hideg verejték a gombamód szaporodó kozmo-politák tenyészetét tapasztalva! Akik szégyentelenül fennen hirdetik:
ott a hazám, ahol gondtalanul élek. Azok, akik lelki megrázkódtatások nélkül olyan gyakran cserélik a hazájukat, mint jobb helyeken az alsó-jukat szokták az emberek, jó, ha eszükbe vésik, hogy ide-oda kóborol-va lehet, hogy anyagiakban nem fognak nyomasztó hiányt szenvedni, de hamarabb vagy késõbb óhatatlanul megismerik a sehova se tartozó gyökértelen pária lelki nyomorúságát, kínszenvedéseit.
Öregem, az az igazság, hogy nem lehet világpolgár valaki, mielõtt honpolgár ne lett volna! A neofiták azelõtt más hitet vallottak!...
De mi van velem, hogy úgy beszélek róluk, mintha a bírájuk len-nék, holott én is vándorbotot vettem a kezembe anno? Lehet, hogy épp azért kívánkozik ki belõlem ez a vallomás? A lelkiismeret-furdalás szava lenne ez, vagy mi a szösz?...”
ölellek Barna
Vince Barnának:
(…) Öregem, te nem szenvedted végig a penitenciát, amit ránk mértek, mert idejében megléptél, viszont tudnod kell, hogy a cipészse-gédbõl lett jogaros diktátor regnálása idején nemcsak téged meg en-gem, hanem mondhatni minden magyart megaláztak és romlásba dön-töttek itt, Erdélyországban. Csak hát nem vagyunk egyformák, az egyik többet kibír, a másiknál alacsonyabb a tûrési küszöb, más-más-képpen viseltük el, éltük át jogfosztottságainkat. Némelyekrõl valóság-gal lepergett a magyar mivolt gyalázása, másokat viszont öngyilkos-ságba kergetett a reménytelenség, a kilátástalannak tûnõ egyenlõtlen küzdelem.
A múlt század nyolcvanas éveinek második felében, amikor a ki-ûzetés tömegessé vált, az erdélyi magyarok köreiben ijesztõ gyorsan ritkultak a kedves ismerõs arcok. Barátok tûntek el egyik hétrõl a má-sikra, tátongó ûrt és fokozódó idegenség-érzést hagyva maguk után.
Elsõként, nagyobb számban, az értelmiségiek szánták rá magukat a kivándorlásra. Amit némelyek megértõen, mások elítélõen fogadtak:
állhatatlanoknak, gyökértelenek nevezve õket, akik gondolnak egyet, felkerekednek és odébbállnak…
Ki tudja, kinek van igaza!?
baráti szeretettel Vince
Barna Vincének:
(…Elég sokat tépelõdtem én is ezeken a kérdéseken. Lehet, hogy azért is fog el újabban gyakrabban a honvágy. Néha úgy is megkísért, ha nem gondolok rá. Nem a szívbõl vagy a lélek mélyérõl tör fel, a zsi-gerekbe fészkeli be magát. Például úgy, hogy felsejlik valaminek az íze, zamata. Megkívánok valamit, amit gyermekkoromban ettem volt otthon.
Mit lehet tenni ilyenkor? Asztalra varázsolok valami otthonit.
Mondjuk egy juhtúrós puliszkát, barnára pirított szalonna pörccel, több rétegben lerakva, megrotyogtatva. Vagy töltöttkáposztát, amibe –
Mondjuk egy juhtúrós puliszkát, barnára pirított szalonna pörccel, több rétegben lerakva, megrotyogtatva. Vagy töltöttkáposztát, amibe –