Azt hiszem, valamely művészi alkotásnak minden esztétika nélkül való tiszta megértéséhez és élvezéséhez a legnagyobb erő szükséges, valóságos tehetség. Különösen két faja az embereknek veszi ki részét ebből a gyö-nyörűségből: az, aki minden esztétikán keresztülúszva meg tudja maga
körül teremteni a nihilt és az, akinek semmiféle esztétikáról fogalma sincs.
Nagy biztosság és öntudatlanság kell valamely művészi alkotásnak ilyetén módon való megítéléséhez, s nem is nyilvánulhat meg másként, mint imp-resszióban s a tetszés és nemtetszés kifejezésében. Aki nem érzi szükségét annak, hogy valamely esztétika frazeológiájával sok mindent mondjon el valamiről, az abba a helyzetbe jut, hogy egy szóval kénytelen kifejezni mindazt az érzést, ami benne az alkotás láttára összetorlódik. Ez az egy szó pedig az a végeredmény, amelyhez az esztétikus a végigjárt út befejez-tével j u t , s mindkettőnek értéke az, hogy — állítás. Valami primitíven köz-vetlennek és természetesnek kell abban lenni, amit esztétika nélkül élvezni tudunk. Közel kell állnia hozzánk, akár vérbeli kötelékénél vagy az érzés-és gondolatvüág rokonságánál fogva úgy, hogy mindenféle magyarázatot érzés-és közvetítést fölöslegessé tesz az egyszerű kitalálás, bár nem született meg még az a műalkotás, amelyből ugyanazt olvasnók ki, amit az alkotója óhaj-tott, mikor a legnagyobb Alkotó, Isten teremtését, a világot se olyannak látjuk, amilyen.
Ilyen egységes, áttekinthető és ma mindenek által élvezhető művész Szinyei Merse Pál; képeinek szemlélése ítéletekbe foglalt érzéseket vált ki az emberből, s nem is lehet róluk írni, csak nagyon egyszerűen. Sokat azonban igen, mert Szinyei azok közül való, akik új világot teremtettek, és mert a megértés és élvezés lehet azonos két dolog, de lehet különböző is.
A meglévő műalkotásoktól pedig eltekintve, Szinyei, a dolgozó művész, egyike a legkimeríthetetlenebb témáknak, különösen ami fejlődésének fá-zisait illeti, s azt a sok körülményt, ami ehhez a fejlődéshez fűződik.
Mai, fejlett szemmel beállítani Szinyei Mersét abba a korba, amelyből indul, amelyen végighalad, s amelyben ma áll, egyáltalán nem nehéz, vagy legalábbis olyan könnyű, mint meg nem értése annak idején, amikor forra-dalomszámba menő képei napvilágot láttak. Ezt a beállítást különösen megkönnyíti az a most összegyűjtött képeiből kisugárzó igazság, hogy az 1873. esztendő Szinyeije modernebb ember, és közelebb áll hozzánk, mint a mai. Mert hol van Szinyei ma attól a látástól, attól a mindent analizálni képes szemtől, attól a hatalmasán fejlett technikától, hogy nem mondjam, rafinériától, amivel a maiak dolgoznak? Ö sokat t u d , de azért legtöbb he-lyütt csak másolja a természetet, igaz, erős naturalisztikus érzékkel. S ha nem fest természet után? Amit a lelkében hazavisz, azt érintetlenül viszi magával, s szűz és ártatlan marad ő is, a kép is. Az újabb dolgaiban becsü-letesen, de sokszor szárazan mondja meg; az igazságot — de vajon a hazug-ság művészietlenség-e, s a becsület egy emlő-e a művészettel? Oly kevéssé igaz mindkettő, mint ellentétje. Ö újabban túlságosan lelkiismeretes és igaz, sőt pedáns, de amellett biztos és határozott, mint a legnagyobb mes-terek. A régibb dolgaiban Szinyei sokkal modernebb, mint az újakban, s az újakat nem vetették volna vissza akkor, amikor a Majális-t nem látták meg. Ezek megfeleltek volna, mint ahogy ma megfelelnek. Az egyenesen plein air festőből, érzésem szerint, inkáblD a tájképfestő nőtt ki idővel, aki a természetnek a tájszépségekben megnyilatkozó nagyságát szólaltatja
89 meg. Szinyeit ma általában azért ünneplik, amiért annak idején keserűsé-get kellett szenvednie: a plein airért. Van ebben valami elégtételadásszerű, különösen mikor Szinyeit, a tájképfestőt nem veszik észre. És itt két ol-dalra válik Szinyei művészete: az egyik a forradalmár plein-airistáé, a má-sik a tájak festőjéé. Szinyei életében s a korban, melyben élt, találjuk meg a magyarázatot ahhoz, hogy ez a két oldal miért nem forrhatott össze szer-ves egésszé, eggyé.
Maga a plein air Szinyeinek annyira sajátja, önmagából fakadt művészi megnyilatkozása, akárcsak későbbi táj festő művészete. Kétségkívül, a bába szerepét Böcklin1 viselte mellette, bár nem olyan teljes mértékben, mint ahogy hinni szeretnék. É n azt hiszem, hogy ha Böcklin maga oly teljesen átérezte volna a plein air festés nagy hivatását, mint ahogy azt Manet, Mo-net s általában az impresszionisták tették, s ha veleszületett érzéke is lett volna a napfénynek Manet-szerű földolgozására, kétségtelen nagy fordula-tot jelent nála ez a fölfedezés. Böckhn azonban másra hivafordula-tott egyéniség volt, s ez teljesen az ő dolga, mint ahogy Szinyeié az, hogy 1869-ben ő már plein air kísérletekkel foglalkozik, tehát jóval Böckhn ismerete előtt s alaposan megelőzve a francia plein-airisták fölfedezéseit. Nézetem szerint a plein airhez való ösztön teljesen megvolt Szinyeiben, sokkal jobban, mint Böcklinben magában, s egész más az, amit ő Böcklintől tanult. Ami a plein air természet feldolgozását, látását, megjelenését illeti, ott lehet és van is szerepe Böcklinnek, ami azonban e természet létezésének a konsta-tálását illeti, ott Szinyei teljesen magában állt, mint ahogy magában állt volna később, ha nem j ö n közbe a Böckhn befolyása, ami talán előbb segí-tette őt ahhoz, aminek később, de be kellett volna következnie. Bizonyí-ték: Böckhn befolyása alatt szebben és jobban látta ezt a természetet, mint anélkül, mert akár az ismeretségük előtt, akár azután, de konstatálja, hogy van napfény és van levegő, s hogy van szerepe a természetben.
S hogy milyen értelemben plein air festő Szinyei, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ő s a francia impresszionista plein-airisták
természet-látásában semmi rokon vonás nincs. Manet egy nagy fejlődés szükségszerű újítója és folytatója, Szinyei a saját lelki szükségének megszólaltatója.
Manet-nek kellett lennie, s olyannak, amilyen volt, kérlelhetetlenül kellett keresztülvinnie azt a hatalmas reformot, amely az egész világ művészeté-nek szólott, Szinyei kimegy festeni, mert megfullad a műteremben, s mert a természetet szerető lelke nem talál gyönyörűséget, csak a szabadban.
Szinyei a plein airrel együtt megtalálja a természetet, jövendő hivatását, Manet kísérletez fénnyel, levegővel mindenütt, műteremben és szabadban.
Manet Courbet-vel új világokat teremtő hatalmas munkásai annak a moz-galomnak, mely párhuzamosan halad Balzac-kal, később Flaubert-rel, a Goncourt-okkal és Zolával. Szinyei pedig önnönmagába zárt kör, aki csak önnönmagának dolgozhatik, nem folyhat bele abba a szellemi mozgalom-ba, mely mellette, titokban sírját ássa a régi világnak, s ő már csak a befeje-zéshez jöhet el, hogy lássuk, hogy volt, hogy nagy és erős művészünk volt, akit azzal, hogy nem értettük meg, egyúttal munkaképtelenné is tettünk.
Manet 1870-ben festi az első plein airt, s ezzel meg van pecsételve az új művészet sorsa. De Szinyeiből nem lett a szó manet-i értelmében vett plein-airista, sem impresszionista, mert idővel inkább témafestővé válik, mint valaha, még jobban, mint Böcklin, aki pedig egyenesen komponál, amit Szinyei aligha tesz meg. Maga a természet anyaga, a tárgyak, azok anyagszerűsége, megkonstruálása, természethűsége, valósága egyre jobban fogja őt érdekelni annál, hogy hogy jelennek meg ezek a dolgok a levegő-ben, hogy változnak a fénnyel, milyen viszonyuk van egymáshoz és a nagy mindenséghez. Mi következik ebből? Hogy egyre jobban távolodik attól a mozgalomtól és fejlődési iránytól, amelynek megindítójaként föllép, s mindjobban önmaga felé fordul, hogy, amint annak idején, önkéntelenül és függetlenül nekiindult a maga útjának, később is azon haladjon, ahogy a saját belső fejlődése viszi.
Ami Böcklinnel való rokonságát illeti, Böcklin képeiben több van művé-szük polgári életének irodalmi részéből, mint Szinyeiben. Világnézete, lelki derűje, megtisztult érzései mind nyomon követik a természetbe sikló szemsugárt.
Szinyei szemlélője a természetnek: színnek és távolságnak látja az eget, színnek, formának és anyagnak a fát, füvet, bokrot, és színnek a levegőt és a napfényt. Egy tónusban beállított zöld folt azonban inkább fű, mint tíz kirajzolt fűszál, s a színtelen levegő sokkal inkább ég, mint a festéknek érző kék lap, s magának a fának a folthatása a levegőben erősebben szugge-rálja a fa érzését, mint az anyagában külön fölfogott fa. A tónusnál jobban érdekli Szinyeit a valőr s az analízisnél maga a szín. Azért látja egységes, föl nem bontott színnek a fényt, mint a zöldet, a pirosat, a barnát stb.
Általában az Ő színeinek van nevük, s napfényét is színnek a nevével kell neveznünk. A fény nála csak addig hat, ameddig az, mint szín, rajzbelileg terjed. Határokat ismer. S ebben közel áll Böcklinhez, de távol a francia plein-airistáktól.
Még érdekesebb a különbség közte és a francia plein-airisták közt az ő s emezek sokoldalúságát illetőleg. Öt mindig új valóságok érdeklik, ame-lyeknek más a belső tartalmuk, de nem a megjelenésük. Legyen a témája Szinyeinek akár egy fej, erdő, rét, puszta föld, ősz, nyár, tavasz stb., meg-van valamennyiben az összekötő kapocs, az, hogy ő mindenütt magát a fejet, magát a fát, magát az őszt, magát a bokrot látja, egyszóval újat, új dolgot lát mindenütt, míg amazok sokoldalúak, mert ugyanazon dologban keresik az újat, annak megjelenési formája szerint, s Monet-nek ugyan mel-lékes, hogy ő jegenyéket, szalmakazalt, folyóvizet, sziklákat fest-e embe-rekkel vagy azok nélkül, a fő, hogy a fény hatásai, a levegő változásai, a színek bomlása és összetevődése milyen új impresszióban közvetíti az em-ber lelkéhez az előtte fekvő világot. S ezért Manet-nál és körénél maga a plein air a cél, Szinyei képein ott van a napfény, mert látta a természet-ben. Szinyei tehát valaminek a létezését konstatálja ott, ahol Manet magát ezt a létezést kutatja és dolgozza föl. Ezért nem lehet köztük közösséget találni.
Hallottam egy kijelentését Szinyeinek, mikor sokoldalúságáról beszéltek előtte, arról, hogy csaknem minden dolga valami ú j .
— Meg-megpihentem — mondotta —, s aztán ú j a t láttam, újat kerestem.
Azaz új világot, ú j formákat, ú j színeket, új hangulatot, de nem ugyan-azon dolognak ezerféle új voltát. Tehát nem azt a szervességet, mely a maga egységében minden különböző dologban ugyanazt mutatja, láttatja.
És ez határozza meg legjobban Szinyeit, a művészt, a maga megváltozhat-lan és ritka erős egyéniségében.
Élete története, melyet képei mentén nagyon szépen lehet végigkísérni, maga adja meg a kulcsot egyéniségének helyes megértéséhez. 1864 tava-szán a müncheni akadémiára viszi az apja, s 1869-ben Pilotyhoz kerül.
Ebből a korból láthatunk tőle néhány atelier-stúdiumot, de már ott van mellettük a szabad természet keresője, különösen azután, hogy 1869-ben megjelenik Münchenben Courbet, s valóságos forradalmat csinál a fiatalok között, s alkalmat ad a nekibátorodásra a fiatal Szinyeinek. Ezek s a ké-sőbbi Böcklin-benyomások mintha később egyre erősebb visszhangra talál-nának benne, s mintha Courbet naturalizmusa finomabb kifejezésben s artisztikusabb fölfogásban nyilatkoznék meg nála. 1872-ben nekilát annak a nagy plein air munkának, amelyet ma olyan tisztán tudunk már élvezni, a Majális-nak; erre az időre esik a Böcklinnel való döntő befolyású isme-retsége.
Ebben a Majális-ban, amellyel 1873-ban a bécsi nemzetközi kiállításon s idehaza is kudarcot vall, amire leteszi az ecsetet, látjuk legtisztábban és legtökéletesebben megnyilatkozni Szinyei nagyszabású természetlátását.
A színek s a napfény megfestője itt, aki előtte n e m sejtett szépségeket fe-dez fel a természetben. Ezt a felfefe-dezését egy zseninek az erejével érvénye-síti.
Felfogja a fű csodás zöld színének, a májusi ég verőfényének, a rózsa-színű ruha hatásának, a dombra hulló napfény gazdagságának, a domb és az alakok formájának minden szépségét, a legmodernebb értelemben vett plein air bátorságával, új kifejezőerejével, nagy harmóniájával s egységes hatásával. A Majális plein aiije mai, ú j és erős, az 1882-ben készült Pacsirta azonban nem az, csak szabad természet a plein air művészet mai álláspont-jához viszonyítva. S többé-kevésbé ez jellemzi Szinyeinek többi,
különö-sen újabb képeit.
Szinyei plein aiije később nem magának a plein airnek a feldolgozása, hanem a szabad természet festése, az égé és földé, ahol ég van, tehát nap is, napfény is kell hogy legyen. Ez az eltérés azonban nem olyan lehetet-len, hogy az összefüggést meg ne lehetne találni az 1873. év Szinyeijével.
Az is a szabad természetet keresi, kiszabadul a műteremből, a műterem színei helyett a természet színei és levegője, egész világa kellenek neki. S ez az ellentétnek látszó eltérés adja meg éppen a kapcsot egyéniségének, a szabad természet festőjének egyöntetűségéhez.
De ahogy eltávolodik a fény és a levegő mindent összefogó hatásának
tanulmányozásától, úgy nem is látja mindig a természetet abban az egysé-gesre hangolt megjelenésében, mely ennek a hatásnak sajátja.
A Pacsirtá-nak ege kétfelé válik, az alsó nagyszerűen felfogott perspek-tívájú, a felső azonban egy másik, különálló rész, mely nincs szerves össze-függésben a másikkal. Azonkívül a détailt nem tudja meghagyni détailnak, s minden részt szinte külön érvényesülőnek lát. Ezért nem plein air kép a Pacsirta, bár csodásan nyílt ege s tiszta levegője van. Annak a fekvő nőnek nincs köze ahhoz, hogy milyen hatással van reá a napfény, a körülötte lévő fű, a mindent körülfogó levegő; az különálló valami, mint Courbet őzei és szarvasai az erdőn.
Mindez azonban nem baj, ha tisztán látunk, s ha nem keressük képeiben azt, amit ő sem keresett. Mert csak így t u d j u k őszintén élvezni Hóolva-dás-át, amely 1895-ben készült, tehát szintén az újabbakból való, s egyik legszebb dokumentuma annak a fejlődésnek, amelyben ma Szinyeit látjuk.
Ez a kép maga a természet, maga a föld, itt nincs kísérletezés, ez maga a befejezettség.
Es még valamit. Szinyei ösztönszerűleg kerüli az erős napfényt, azt a mindent széjjelbontó, perzselő hatalmat, amelynek meghódítása izgatja a modern plein-airistákat. Igazán egyetlen képén sem kutatja azt a lángot, mely felolvasztja a színeket, talán kevésbé szépekké teszi ő k e t , de hiába változtat rajtuk. Ez a változtatás nem felel meg a lelkének. Azért keresi az évnek és napnak azon idejét, amikor nyugodtan jelenik meg előtte a ter-mészet, a maga nagy csöndjében és méltóságában, amelyet azoknak a szik-rázó atomoknak a rezgése sem zavar, melyek olyan óriási befolyással van-nak mindenre. Kiforrott egyéniség, aki ma már nem is tud nyúlni a neki meg nem felelőhöz. Az ő fénye szépen, nyugodtan hozzásimul a tárgyak-hoz, körülfogja azokat, árnyékot vet mögéjük, s színessé, ragyogóvá, élénkké tesz mindent, de nem r o n t semmit, nem bánt egy színt sem, ami-kor az oly pompás, különösen ahogy Szinyei látja.
így nő ki a plein air festőből a természetnek egyik legnagyobb megér-tője, a természetnek egyik legnagyobb művésze. Ez ő, és azt hiszem, nem is kell benne mást keresnünk. Igaztalanok lennénk egy nagy művészhez, aki ezt nem érdemelte meg.
Olyan ember, aki szépségeket lát mindenütt, embernek is nagy, amikor huszonnyolc éven át nem nyúl ecsethez, művész minden ízében, ha nem dolgozik is, ami fő, nagy egyéniség, aki önmaga nyit utat magának, ame-lyen minden mellőztetése dacára is au niveau2 marad, s ma ősz fejjel és hatalmas termetével még mindig az az ősmagyar, aki odaadja mindenét, egész lelkét, mert szükség van rá, mert szeretettel kérik tőle. Páratlan szép-ségekkel ajándékoz meg bennünket, mert ez az ajándékozás a legnagyobb gyönyörűsége. Nem haragszik akkor sem, mikor ez az ajándékja nem kell senkinek, mint hajdan, s ma sem, amikor meg mindenki szereti. Ö a maguk külön vüágát élő emberekből való. Magáról ú j a egy helyütt:
„ ... Nem vagyok valami rosszmájú, keserű ember, szeretek kényelmesen
93 élni, jól enni, és tudom humorral élvezni ezt a jó és ross»világot, mert az élet egészben mégis nagyon szép."