Mozgalmas korunkban, melyben régi világok pusztulásával és többszö-rös reakció után a művészet és irodalom s a társadalmi élet terén megtör-tént az elhatározó, ma már a jövendő útját jelző lépés az új világfelfogás felé, nevezetes szerep j u t o t t a tegnapelőtt elhunyt nagy belga szobrásznak, Constantin Meunier-nek. Megnyilatkozott a modern társadalom legben-sőbb tartalma, mint ahogy az antik művészetben és irodalomban az antik szellem s a renaissance-ban a renaissance világnézete: a mi időnk kortörté-neti és világhistóriai szempontból is érdekes és izgalmas vajúdás után meg-szülte a társadalmi élet problémáit, másrészről pedig az irodalomban és művészetben egy egészen új, azelőtt nem ismert stílnek adott életet. A fej-lődés természete szerint nagyobb mélységre száll le és szélesebb alapon áll az idők méhében kotorászó szellem mai inkarnációja, mint minden elődje:
mélyebb, mert a benső és lelki életnek nagyobb és megrázóbb erejű nyil-vánulásait tudta konstatálni, és szélesebb terjedelmű, mert a mi társadal-munk novellisztikus értelemben vett anyagának csaknem minden részletét birtokába vette, a császároktól és királyoktól kezdve a burzsoán keresztül le egész a földmívesig és az utcai csavargóig. A változott idők eme folya-mában, melyben az irodalmi fejlődés egyes etapjait Balzac, Flaubert, Zola, a művészetiét Daumier, Millet, Courbet, Manet stb. jelzik, bent áll Meu-nier, egyéniségénél fogva elkülönülve az említettektől, de korunkat meg-nyilatkoztató erejénél fogva közöttük a helye.
Helyes eljárásnak tartom művészegyéniségek megrajzolásánál a deduktív módot, az egyetemes korból való kiindulást s azután a faji sajátságok le-hámozásával az egyén karakterének kibontását. Meunier alakja különösen alkalmas erre a vegyi kísérletre; eltekintve a kortól, melyhez hozzá van forrva minden idegével, Meunier nagyon jó helyen van Belgiumban, a misz-ticizmusnak (Maeterlinck, Khnopff, Georges Rodenbach)1 s a realizmus-nak (régi flamandok) országában. Belgiumrealizmus-nak Franciaországgal való köz-vetlen érintkezése a legszervesebb szellemi kapcsolatot teremtette meg a két ország között, s többek között Miilet és Courbet is igazi otthonra ta-lált Meunier hazájában. S mire a fejlődés meghozza a teljes naturalizmust irodalomban, piktúrában és szobrászatban, Meunier a Miilet gondolatköré-nek eredeti és új formában való megnyüatkozásaként jelentkezik.
A szocialisztikus eszmék részben Franciaországból, részben Belgium ta-lajából künduló lüktetésének van is és nincs is köze Meunier művészeté-hez; az bizonyos, hogy Meunier-t nem a szocialisztikus törekvések vezet-ték a munkások vüágába, de viszont tagadhatatlan, hogy művészete a mai társadalom szocialisztikus evolúciójában is helyet foglal. Nem azért, mert
társadalomfejlődési tanokat hirdet, ezt egyáltalán nem teszi, hanem éppen mert az úgynevezett szociaüzmus anyagához száll le, a munkás életébe, de tisztára a művészi konstatálás jegyében. És a többi rokon vonás között eb-ben különösen egyezik Millet-vel,2 a föld népének ősi megszólaltatójával.
Miilet az első, aki a föld munkásában, a parasztban meglátja az embert, s azt ugyanúgy tudja artisztikus szemmel nézni, mint Rembrandt a saját fe-jét vagy Rousseau3 a tájat. A Kalászolók-b&n, vagy az Angelus-ban hiába
keresünk szocializmust: dolgoznak az ő emberei, mert mindenki dolgozik, s főhivatásúk az, hogy a földdel, amelyen állanak, s az éggel, amely reájuk borul, a forma, a szín, a valőr és a tónus rendje szerint összhangban legye-nek. Legfőbb hivatásuk pedig, hogy Miilet művészegyéniségének kifejező-eszközéül szolgáljanak. Aki nem ebből a szempontból nézi a művészetet, az lehet jó szocialista, de Millet-t vagy Meunier-t megérteni sohasem fogja.
Meunier-t hosszas tapogatódzások, kívülről jövő hatások s a benső ösz-tön vezette el a munkások közé. Meglátott és öntudatosan megfigyelt köz-tük olyan dolgokat, amiknek ő az első művésztudósítója. Meglátta azokat a formákat, melyeket a dolgozó, pihenő, haldokló vagy halott munkás teste vet, s megmintázva, ú j életet adott ezeknek a formáknak. Megérezte a munkás életének miliőjét. Csak ez volt hivatása, s művészi hivatása nem is lehetett más. Ebben a látszólagos megkötöttségben azonban művészete erejének minden forrását meg tudta nyitni, s éppen ezért művész, és ezért nagy. Mint ahogy egyesek püspökök arcképét mintázzák, anélkül hogy azért néppártiak lennének, vagy mások a ló formáinak művészi újjáterem-tésében fejezik ki erejüket, anélkül hogy a lótenyésztés hasznának propa-gandát csinálnának, ugyanúgy szólalt meg az ő lelke munkásai alakjában a művészetétől eltérő minden tendencia nélkül. Az emberi testnek a mun-kásnál látható vagy a munkáséhoz hasonló alakulása bírta igazi megszóla-lásra; a szalonember puhasága, a lágy női test melegsége vagy a portré karakteranalízise nem t u d t a lázba ejteni, s ezekkel szemben tehetetlenül állott. Megkeresi és megtalálja a munkásban az embert, de ezt a fölfedezé-sét nem témának, nem novellának használja föl: az Élet részlete neki az egyén, mellyel nagy perspektívákat nyithat, amaz alapon, hogy minden, ami van, csak szerves összefüggésben álló részlete az életnek, más és más formában. Ezért egy embere olyan, mint száz más, s ahol ötöt látunk egy csoportban, ott hozzáérezzük a többi százat, a bánya levegőjével, a föld egész anyagával vagy a búzaföld végtelen kalásztengerével.
A nagy látók rafinériátlanságából sok volt benne, s naívságával csak a Millet-é határos. Ez is nevezetes részlete egyéniségének, mert csak annál intenzívebben érezteti az élet emez egyszerű szemlélőjénél a lélek szaka-datlan működését, azt a törekvést, mely alkotásainak benső tartalmat adott. A legtermészetesebb elfogulatlansággal állott szemben az élet jelen-ségeivel, melyeknek vérkeringésszerű lüktetését meg tudta érezni; ez az érzés vezette a kezét, amely alól ezért születtek meg lélegző, szenvedő, mozgó vagy minden izmukkal pihenő emberek. Maga az Elet legfőbb jegye az ő művészetének. A differentia specificája pedig ennek a művészetnek a
munka öntudata, a munka testi és lelki folyamatának megnyilatkoztatása, a dolgozás, az önmagunk törése, a verejtékkel kiérdemelt pihenés, a lét fel-tétele, a munka a munkáért.
És a nagy naturalista, a természettel szüntelenül érintkező Meunier mintegy megteremti a munkás típusát, egyöntetűen nemes formában. Mél-tóság is van az alakjaiban, amelyek nem puszta izomemberek. Dolgoznak, de a munka nem vetkőzteti ki őket emberi formájukból, mert nagy erő lakozik bennük, mely végre is megbirkózik az anyaggal. Testüknek minden porcikáját a súlyos munka kalapálta acélossá, erőfeszítésök nem vergődés, hanem hatalmas küzdelem; amíg dolgoznak, addig nem gyűlölnek és nem szeretnek, nem sóvárak és nem nagylelkűek, mert a lelkük minden ösztö-nét a testük munkája köti le. Az arcukból talán hiányzik az intelligencia, de tele van erővel, s a gondolat helyét a kőkemény, csontos vonások göd-reiben a vég nélküli küzdés nyomai foglalták el. De túiják a földet, arassák a gabonát, vagy emeljék a súlyos pörölyt, mindig az emberiség nagy mun-kásai ők, akik előreálló boltos homlokukkal, mint egy ekével, fölszántják a talajt, és termőképessé teszik. Agyukból hiányzik a gondolat, de a csont-juk kemény.
Ebben a munkában mindnyájan egyek. Az arcukban nemigen talált, de talán nem is keresett egyéni sajátságokat Meunier. Ök senkivel sem lehet-nek egyenlők, csak önmagukkal, s ez az egyenlőség hasonlatos ahhoz, amely a Michelangelo gigászai között uralkodik. Meunier kis bronzalakjait óriásokká növeli a fantáziánk, s akkor érezzük igazán, hogy hogy dobog alattuk a föld, hogy suhog kezükben a kasza s a kasza nyomán hulló búza, s hogy a maguk külön világában mennyire nagyok és egyenlőek ezek az emberek mind, akárcsak a Michelangelóéi. Mert a földnek és a társadalom-nak külön területén élik le életüket, s mert mindnyájan testvérek.
Meunier változatossága éppen ezért nem az új típusok finom megsejtésé-ben rejlik. Súlyos vonal problémákat nem mozgat, s stílustörekvések egyál-talán nincsenek benne abban az értelemben, mint Rodinben. De valamije van, ami tisztára az övé: az emberi s különösen a kemény munkában meg-erősödött és megedzett emberi test dinamikájának nagyfokú átvitele, ez ösztönzi őt állandóan az élet létezésének egy-egy újabb konstatálására, s eltekintve a fej vagy a test egyéni alakulásától, ezért keresi szüntelenül az egész emberi forma újabb variációját. Hogy az egyik munkás jobb vagy bal lábát teszi előre, derekát pihenés közben jobbra vagy balra fordítja, az ele-gendő neki arra, hogy újat mondjon, mert tudja jól. hogy az erők birodal-mában a legkisebb mozgás is a legnagyobb változásokat idézi elő. Ezért egyszerűsít le mindent, s elhagyva minden fölöslegest, nem törekszik rea-lisztikus hűségre vagy aprólékosságra. Annak a nagy harmóniának, mely valamennyi munkáját, külön-külön és együttesen áthatja, szintén ez a nyitja.
Sajátságos, hogy éppen ez az ember, akinek egyszerűsége, keresetlensége és harmóniája olyan nagy biztonságot s jóformán ösztönszerű megnyilat-kozást árul el, életének nagyobbik felét csaknem egészeri terméketlen
har-móniátlanságban és önnönmagának keresésében töltötte el. Mert mindaz, amit körülbelül ötvenéves koráig alkotott, csak tapogatódzás, s bár bizo-nyos művészi értékkel bír, nem emelkedik túl az átlagon. Hol az ecsettel, hol megint az agyaggal próbálkozik, de nem érzi a biztos célt, amely felé haladni akar, s azért egyik hatás alól a másik alá kerül. De érthető ez, mert megvan benne a modern művész sorsa, az élettel való elkeseredett küzde-lem, amely annál keservesebb, mert a társadalom, tehát magának a művé-szetnek is anyaga, egyre jobban távolodik a művészettől, s mindinkább nehezebb a visszahódítása. A Donatellók, az édes Raffaellók, a Michel-angelók álmukban sem gondolhattak a n a a harcra, amelyet utánuk a Millet-knek, Manet-knek, Rodineknek és Meunier-knek kellett megvívniok.
A nagy törekvéseknek ez a küzdelem a tényezője, mert a szorgalommal megszerzett tudásnál t ö b b e t ér nekünk egyetlen lélekből fakadó vonal, s a biztos elindulásnál s a meghatározott formák közt végigsétált útnál többet ér az el nem ismert, az agyonzaklatott egyéniségnek a mélységbe való le-zuhanása, ahonnan, ha megfúlás nélkül újra szabad levegőre jut, eddig nem érzett érzéseknek s eddig nem látott tüneményeknek ad kifejezést. A tár-sadalmunk érzéketlen közönye nélkül nem lehettünk volna tanúi annyi szívós és hatalmas ostromnak, s a világ legtermékenyebb földjébe sem vet-nek el oly dúsan és annyi új magot, mint ebbe a köves talajba. Meunier-nek is nagyot kellett zuhannia előbb, hogy mélyre jusson, s sokáig kellett várakoznia, mert értékekkel a kezében kopogtatott az emberek ajtaján.
Amíg utánzó volt, és nem okvetetlenkedett az egyéniségével a társada-lom orra alatt, közönnyel haladtak el mellette, s annyi figyelemre se mél-tatták, mint a nála gyöngébbeket; kiszemelt ember volt, akinek nem lehe-tett az olcsó siker árnyékában hűsölnie, mert az az ő erős tehetségére is végzetessé válhatott volna. Ifjúkorában az antik művészet volt reá nagy ha-tással, s keresztülment az akadémikusságon is Fraikinnál,4 akinek műter-mében mintázni tanult. A naturalizmus felé való hajlása azonban a piktú-rában történik meg, s 1880-tól kezdve foglalkozik különösen a munkásnép életével, főként impresszionisztikus törekvésekkel. Folyton kísérletezik a természet meghódításáért, egyéniségét teljesen feláldozza a technikázással, míg végre gyors fordulattal megtalálja önnönmagát, s aztán tántoríthatat-lanul halad előre a maga útján 74 éves koráig, a legutolsó napokig, amikor a halál hirtelen kiragadta a mintázókést kezéből.
NÉHÁNY MŰVÉSZRŐL