Budapest, március 30.
Budapestnek, a mi különös természetű fővárosunknak csodálatos meg-nyilatkozása volt a tegnapi este: tartalmának legérdekesebb részeit tárta ki néhány órára egy nagy, igen nagy művész előtt, aki ezért az odaadásért teremtőerejének pazar kincseivel fizetett. A royalbeli csillárok egy darab
pezsgő, eleven életre szórták fényüket, s a falak által körülzárt külön kis világban eggyé f o r r o t t élő test hullámzott, itt-ott fölvetve magából vala-mely nevezetesebb alakot, a többiek közé forrani nem tudó elemet. Az a közvetlen közelség, melyet az egymástól egyébként távol álló emberek ta-lálkozása teremtett, az izomjátékoknak vakító skáláját játszatta el a for-rongó élettel.
Az emberfejekből való kalásztenger zsongó ritmusa meg-megtört néme-lyik csökönyösen kiemelkedő fejen, szép, szőke hajkoszorún vagy művész-embernek hatalmas sörényén. A pénzkirály nem j ö n ki sodrából, nyugod-tan ül, s csak néha bólint át fejével mellette ülő termetes feleségéhez; a szabadság márciusi poétája fürgén jár-kel jobbra-balra, s kedvesen üdvözli ismerőseit; az européer író hidegvérű előkelőséggel támasztja az oszlopot;
karcsú, szép asszonyok izzóvá perzselik maguk körül a levegőt. Megannyi ember, aki mind másfelé gondol most, s vidáman és patriarkálisan beszél az „öregről", aki játszani fog. Az eleven test alapszíne uralkodik a nyüzsgő tömegen, a kivágott ruhákból kivilágló fehér vállak bűvös színe. Eleven hús mindenfelé és csupa test, melyek mozdulása bódító illatot kavar fel; nem parfümillat ez, hanem az egymáshoz tömörített emberi testeké.
De megcirpen a csöngettyű, s a még előbb gondtalan test figyelni kezd;
s mikor nyílik az a j t ó , és belép rajta a mosolygó arcú ősz művész leghűbb barátjával, gordonkájával a kezében, egyszerre talpon van mindenki, és virágeső hull a meghatott emberre. Ó, a szimbólumok már útnak indulnak.
A test illatával összekeveredik a repdeső virágcsokrok parfümje, s az ünne-pélyes pillanat megállítja a gondolatokat. Nagy csomó, hatalmas babérko-szorút raknak le a mester lábai elé.
Popper Dávid,1 a taps elültével, helyet foglal a pódiumon, s reáteszi kezét gordonkájára, melyből csakhamar Beethoven lelke szólal meg. Fel-fakadnak ujjai alól a hangok, s gyöngéden, lágyan búgva repülnek szana-szét a terem minden zugába, a feszülten figyelő emberi ábrázatok felé.
Keze könnyedén siklik fel s alá, alig érinti a húrokat. Majd belemarkol a hangokba, szétküldi azokat, mint sugarakat, minden egyes ember lelkébe, s bal kezével gyeplőként szorítja össze azok végét, míg jobb kezével simo-gatva játszik rajtuk. Az emberek foglyul vannak ejtve. Most már nincs más gondolat a teremben, mint ő, nincs más ritmus, amelyben a vér pezseg, mint a legtisztább művészeté: mint a purgatórium parazsai, úgy hullanak alá a hangok az emberekre, s kiperzselnek belőlük minden hívságos, világi gondolatot. Régi melódiák zöngése rázza meg az embereket, s íme, lelkek fürödnek harmatfürdőben, s kristálytiszta hangok szállinganak le rájuk, mint hópihék aranyos verőfényben. A virágok illatát felváltja a zenének régi emlékekéhez hasonló illata.
Beethoven, Tartini, Corelli, Boccherini után őt magát halljuk állandóan, saját lelkének gyermekeit szólaltva meg, oly meghatottsággal, annyi szere-tettel és odaadással, mint talán soha ezelőtt. Csupa mosoly és napsütés körülötte minden, amikor az ő szellemes és könnyed érzései felfakadnak, életre támadnak ujjai alatt. Valami könnyed, repeső vidámság vibrál végig
az embereken, s ő maga is, míg játszik, nem tudja megállani, hogy egyszer-másszor le ne mosolyogjon a rajta csüggő bájos asszonyi tekintetekre. Ott van ő köztük, nem az emelvényen, s művészlelkének legrejtettebb szépsé-geit csillogtatja meg a ragyogó szemek előtt.
Minden száma után hatalmas tapsvihar zúg föl, s a lelkes emberek fel-ugrálnak helyeikről, hogy jobban lássák a hajlongó, köszöngető művészt.
Az asszonyok és leányok leghűbb rajongói, az ő finom idegeik talán leg-intenzívebben érzik át Popper Dávid mindenekfelett szellemes muzsikáját.
A nyugodtan, feszülten figyelő tömeg egy pillanat alatt átalakul örömük-ben fékezhetetlen emberekké. Csak a terem hátrább eső sarkaiban marad nyugodtan néhány komor, fiatal fej a szanaszét omló hatalmas hajfürtök alatt: ők a jövő, akik nyugodt méltósággal hallgatják meg a jelent, s önér-zettel gondolnak az időre, mikor a megkoszorúzott pódiumról majd az ő művészetük fog szólani ugyanehhez a publikumhoz.
Dr. Adler Mihályné2 finoman átérzett zongorajátéka erőteljesen simul az ünnepelt művész bravúros játékához, s mintegy összeolvadt hangok közvetítik hozzánk Popper gavottját, noktumját, humoreszkjét, bájos böl-csődalát, a magyar rapszódiát, melyben a mester legszebb magyar érzései szólalnak meg. Ekkor éreztük igazán, hogy mennyire a mienk ez a nagy művész, akinek ünneplésére társadalmunk legelőkelőbbjei gyűltek össze.
A Hubay, Kemény, Szerémi és Popper tanárokból álló négyes Popper egy erőtől duzzadó kompozíciójának eljátszásával járult hozzá az est teljessé tételéhez.
A közönség a műsor befejeztével sem akarta elhagyni a hangversenyter-met, a művészi élvezetnek színhelyét, s fáradhatatlanul tapsolt mindaddig, míg a mester egy ráadással ki nem elégítette a türelmetlen várakozást. Az estély a maga tökéletes összhangjával művészeti fejlődésünknek minden-koron egyik legszebb mozzanata marad.
•
A Popper Dávid negyvenesztendős művészi pályájának évfordulójára rendezett ünneplést s hangversenyt tegnap este a hangverseny után fényes bankett zárta be, melyen közéletünk előkelőségei, a művészet s a kiváló művész barátai nagy számban jelentek meg. A Royal földszinti éttermében több mint négyszáz személy gyűlt össze, többnyire írók, művészek és mű-barátok, hogy a fehér asztalnál is ünnepeljék a nap hősét. A lakoma során természetesen volt sok érdekes felköszöntő is. Elsőnek Rákosi J e n ő szólalt fel, és lelkes szavakban ünnepelte Popper művészi érdemeit. Utána Végh János, a Zeneakadémia alelnöke Berzeviczyre emelte poharát, mire általá-nos figyelem mellett Berzeviczy Albert kultuszminiszter beszélt, s megem-lékezett Trefortról, ki Poppert a Zeneakadémiához hívta, és azon kiváló pedagógiai eredményekről, melyeket Popper azóta itt nálunk elért. Ugyan-csak Poppert éltette Kőrösy József, a Statisztikai Hivatal igazgatója is;
mire végül az ünnepelt helyett annak fia, Popper Leó3 tolmácsolta a hála érzelmeit, és mondott köszönetet a jelenvoltaknak érdeklődésükért. Az
utolsó felköszöntő Lukács József4 igazgatónak jutott; ő a sajtó munkásait éltette, kik minden sikernek legfontosabb tényezői. A társaság sokáig mu-latott együtt derült jókedvben.