Egy szép őszi délutánon, ekkor másodízben, beállítottam az Epreskert szobrásziskola című házába, mert előző nap nem találtam ott Stróblt, aki úton volt. Sokáig kellett várakoznom reá, mert a nagy műterem egyik mel-lékhelyiségében egy tanítványával volt elfoglalva, aki, úgy látom, valami emlékművön dolgozott. Csendesen üldögéltem a széles és magas műterem egyik zugában, s csöndesen szemléltem az előttem ágaskodó óriási méretű gipszoroszlánt, mely ekkor még megfejthetlen probléma volt számomra, s a néhány fehér kabátos, agyagos és gipszporos embert, akik az új Liszt-szobron dolgoztak. A nagy oroszlánon kívül láttam még kisebbeket, vala-mint párducokat és tigriseket, s keményen törtem a fejem, mi idézi elő bennem azt a különös hangulatot, mely a várakozás alatt tényleg erőt vett rajtam. Oroszlánszobrászat! — kiáltottam, de csak akkor, mikor Stróbl a mellékhelyiségből kijőve felém tartott, fehér dolgozókabátban, keskeny karimájú, kis, zöld vadászkalappal a fején, méternyi hosszú szivarszipkával a kezében.
*
Miután a művész az iránt érdeklődött, hogy minek köszönheti szeren-cséjét, lehetőleg röviden és vüágosan előadtam jövetelem célját. Udvarias szavakkal biztosított öröméről, közben többször meglóbálta kalapját, na-gyokat lendített hosszú szipkáján, füstfelhőket fújt, s megkínált egy általa
„egyszerű szivarnak" nevezett portorikóval. Minden mozdulatát lelkéből eredő mély sóhajjal kísérte, úgyhogy arcomon részvéttel megkérdeztem, vajon nem fáradt-e nagyon, s nem háborgatom-e alkalmatlan időben, mi-után előző napon utazott. Fáradtnak csakugyan fáradt, mondotta, de a háborgatásról szó sincs.
- Hja, kérem, ha az ember egész éjjel utazik — szólt —, azután meg a ta-nítványaival foglalkozik. És én, kérem, nem olyan vagyok, hogy megmon-dom a tanítványoknak, amit kell, és elszaladok, hanem ott vagyok mindig a lelkemmel, és ez kifáraszt.
Mikor járkálni kezdtünk a műteremben, Stróbl heroikus gesztusok és mélységes sóhajok kíséretében a következőket mondta el:
— Most egy igen kedves dolgot csinálok. Építtetek egy művészotthont a Tátrában, vadászkastélyt toronnyal. Igen nevezetes helyen, ott, ahol a nagy Balassa Bálint meghalt.1 A Nagy-Kriván aljában. Gyönyörű vidék, kérem, gyönyörű, óriási hegyek, óriási fenyők, csupa fenyő és csupa szikla
... Hogy oda jöjjenek a művészek nyáron friss erőt nyerni a szabad termé-szetből és különösen a gránitból. A gránitból! Mert ott minden gránitszik-la. Ó, a szabad természet és a gránit!
Egyet konstatálnom kellett már itt, a kezdet kezdetén: hogy Stróbl igen temperamentumos ember, akit nemcsak a természet ragad magával, de az egyes szavak is, mert némelyiket igen nagy lelkesedéssel és igen hangosan mondotta ki. Máskor viszont suttogott, mintha titkot mondana el, de be-szédjéből mindvégig kiemelkedtek a keményen ropogtatott r-ek, melyek hol viharos hullámmorajhoz vagy sziklazörgéshez, hol a szélkakas lágy ber-regéséhez hasonlóan rebbentek el ajkairól. Erdei gombához hasonló kalap-jával sokat gesztikulált, különösen mikor lelkesedése a forráspont felé járt.
Úgy látszik, eleme a beszéd, mert nagy gyönyörűséggel hömpölygeti egy-más után a mondatokat, s egy időben többféle, egyegy-mástól teljesen függet-len dologról is szól. Ami engem illet, jórészt hallgattam, s a beszéd helyett egész energiámat Stróbl gondolatszökkenéseinek követésére és teljes meg-fogására fordítottam. A problematikus oroszlán előtt megállva, a rébusz megfejtését a következőkben kaptam meg:
— Ez itt, kérem, a Kossuth-mauzóleumra jön, a tetejére. Ez, kérem, egy száguldó, dühös oroszlán, a nemzet, vele rohan a géniusz, aki megszaba-dítja láncaitól, s maga előtt kergeti az ármányt, egy kígyót. Az oroszlán át van kötve láncokkal, de a láncok végét a géniusz fogja. Az oroszlán rohan, rohan, szinte kirúgja maga alól a f ö l d e t . . . kirúgja... A géniusz repül, látja, kérem, szárnyai vannak. A kezében fáklyát tart, amelyben minden halot-tak napján fog égni a gáz.
— Ki fogja meggyújtani? — kérdeztem.
— Majd meglátja, hogy égni fog — felelte Stróbl, aki azt hitte, hogy két-ségbe vonom állítását. Május-júniusra már készen is lesz, kérem.
— Lent a kriptában lesz Kossuth, amint ébred. Nem akarok halott Kos-suthot csinálni. Csak legyen ő ébren. Márványból lesz a ravatalon és ha éb-red, az szimbolizálni fogja ... szimbolizálni fogja, hogy Kossuth szelleme mindig ébren van, és itt van közöttünk, a magyar hazában. Mert én,kérem, forradalmi művész vagyok!
— Igazán? — kérdeztem kissé megdöbbenve. — Miért?
— Mert engem a 48—49 hipnotizál — felelte kitörő hévvel. — Talpra, ma-gyar! Azt mondom én, amit Petőfi mondott. Talpra, mama-gyar! Ezt oda fo-gom írni az oroszlán alá. A vezéreszme a felszabadulás, amint az oroszlán, a nemzet eltépi láncait. A nemzet, a nemzet! Előre!
... A Kossuth-mauzóleumba jön még Hungária alakja, amint ül a trónu-son, előtte kétoldalt egy-egy perzsa párduc lesz, a trónust őrzik. Perzsa
párduc, kérem, Hungária ül és gyászol. Egyik párduc élesíti a körmeit, a másik ugrásra kész. Ez is allegória, kérem szépen.
...Most a legkedvesebb dolgom a mauzóleum és az a művészotthon.
Tessék, kérem, megnézni, gipszből már itt készen van a terve. Lesz egy vár-szerűen emelkedő torony, háromemeletes. Vadásztorony a XV. századból.
Szeretném az író és zenész urakat is ide meghívni. Hogy pihenjenek, és erőt merítsenek az élethez. A nyomorúságos anyagi viszonyokat és a nehéz megélhetést elfelejteni egy kissé ... Hajajajaj, ott a harmadik emeleten lesz egy szoba, fegyverszoba. Kérem, az ablakból lehet majd célba lőni.
... Ó, jaj, gyönyörű vidék, ott van az Isten, ott vannak a naplementék, az ember érzi az Istent mindenütt. Lesz tiroli ház is.
Stróbl felindulástól remegő hangon beszélt, s mikor elhallgatott, még jobban széjjelnéztünk a műteremben. Az oroszlánt megtekintettük minden oldaláról, továbbá a Kossuth-mauzóleum görög oszlopcsarnokát a „Szabad-ság, egyenlőség, testvériség" felírással és csillaggal, a párducokat, néhány portrét s régebbi dolgait. Ezután, mint annak idején Zalánál, áttértem a régi és ú j művészet megbeszélésére, s megkérdeztem, hogy a régi művé-szekből s a régi mesterek közül kiket szeret leginkább.
— A régiek közül Pheidiast, Lysippost borzasztóan szeretem. Lysippos!
ő a Nagy Sándor szobrásza. Imádom és tanulmányozom. Szeretem Praxi-telest is. De a Lysippos, kérem ... ah, Istenem, nagy ember volt. Az Apo-xyomenos2 tőle van.
— Mihez érzi magát közelebb, az ókori dolgokhoz vagy például a renais-sance-hoz? Kikkel érez lelki rokonságot? Kikre gondol leginkább?
— Legjobban az ókort szeretem, a görögöket, az az ősforrás, onnan me-rítek. Amellett modern vagyok. Elvem: modem eszmék antik alapon. Imá-dom a modern mestert is, ha jó, de nem utánzóm, ez majmolás volna. Az eredetiséget meg kell őrizni. Én a régi mesterek után megyek, az ősforrás-hoz. Ó, a görög ideális n é p , onnan kell venni. De nekünk vissza kell menni az ősmagyar motívumokhoz is, hogy a nemzeti eszme kidomborodjék. De előbb még az antikhoz kell visszamenni, tanulni.
— A renaissance-szal hogy áll, művész úr?
— Ó, kérem, én egészen beleélem magam a XIV. és XV. századba. Azt speciel tanulmányozom. A Szent István szobrát X. századbeli módon csi-náltam meg, lovas szobor, a királyi jogarral a kezében... a Halászbástyára jön. Donatellót imádom, és imádom Michelangelói is, de Donatellót még jobban imádom. Michelangelo olyan titán ... titán — itt két karját a
hosz-szú szivarszipkával s a kis kalappal égnek emelte —, óriás, áhitat rá felnéz-ni, és leroskad az ember. De azért Donatellót mégis jobban imádom. Ret-tenetes nagy művész volt a bronztechnikában és a szerkezetben. A Gatta-melata lovas szobor egy nagyszerű dolog, igazán tudományos dolog, mert Donatello óriás mester. Ebben a fejben mi minden van. Milyen szerkezet, milyen konstrukció.
... Mert a szerkezeten fordul meg az egész tudomány a plasztikában. Ha nincs szerkezet, lehet szép a technika, de nem lesz abból jó szobor, mert
hiányzik a fundamentum. A szerkezet a fő, a csontváz szerkezet. Azt tud-ni kell, oda tudomány kell.
— Az újabbak közül kiket szeret? Houdont? Rude-öt?
— Rude-öt imádom. Óriási szerkezet van benne. De különösen Dalou-t imádom, mert rettenetes szerkezeti erő van benne, ez nagy ember volt, óri-ási. ö t imádom legjobban, és imádom Dubois-t is. Az ő Jeanne d 'Arc-ja gyönyörű. De a Dalou az Istenem, az ő árnyékában szeretnék ülni. Bartho-lomé is nagyon imponál nekem.
Érdekes beszélgetésünk itt hirtelen megszakadt, mert Stróblnak vendé-ge j ö t t . Búcsúzás közben az oroszlán előtt még ezeket mondta:
— Ha az oroszlán készen lesz, szeretném az író urakat meghívni, hogy jöjjenek el egy teára, és nézzék meg. Mert azt nem lehet kiállítani, s az író
urak tájékoztatnák a közönséget; a közönség ugyanis félre van vezetve. De én önnel még szeretnék tovább beszélgetni, legyen szerencsém holnap teá-ra, majd bemegyünk a szobába, s a kandalló mellett a félhomályban nagy-szerűen el lehet beszélgetni. Alászolgája. Tehát holnap a kandalló mel-l e t t . . .
Másnap csakugyan meg is jelentem a megbeszélt időben. A műterem mellett való kellemes kis szobában foglaltunk helyet. A kandallóban nagy fahasábok izzottak, az asztalon a szamóvárban duruzsolt a tea.
— Hol is hagytuk el, kérem? — kérdezte Stróbl, akin ezúttal megint a kis vadászkalap volt, kezében pedig a hosszú szivarszipka.
— Bartholoménál.
— Hja, ő igen nagy ember, Bartholomé. Ismerem őt.
— Rodinról hogy gondolkozik?
— Egyáltalán nem gondolkozom. Hát kérem, amikor még szegény Fad-rusz élt, egyszer voltunk a Nemzeti Múzeumban. Ott van egy szobor Ro-din tói. Fadrusz és én azt mondtuk: ez egy giccs. Kérem, az állam, azt hi-szem, huszonötezer forintot adott érte. Kérem, a magyar állam! Ilyen egy giccsért huszonötezer forintot! A mozgásában van valami, de semmi for-ma, semmi f o r m a . . .
— Mit tart egyébként Rodinról?
— Tisztelem őt. Erő van benne, de forma?
— Balzac-ja?
— Az sem forma, kérem, mi az? Egy kő, nincs semmi benne, na. Kérem, Rodin legyen a m o d e m Michelangelo? Akik ezt mondják, azoknak kurta az eszük. De én komoly művész vagyok, az álarc mögé látok. Elhiszem, hogy Rodin sokszor utánozza Michelangelói, és ő is sokszor úgy félbehagy, mint Michelangelo. De kérem, Michelangelo sokszor nem fejezte be, amit csinált, mert mindig új és új dolgok hajtották. De mi hajtja Rodint? ö utá-nozza Michelangelói, és szándékosan nem fejezi be a dolgait. Hát miért nem fejezi be? Na de így utánozni, hja, j a . . . És a Calais-iak ... Ez a kapko-dás ide-oda, csupa utánzás. Azt mondják, ő m o d e m . De miért volna ez modem?
— Ha már itt tartunk — mondottam —, akkor megkérdem a Rodin körül
formálódott alakokra s a modern stíltörekvés képviselőire vonatkozólag is, a legújabbakról, akiket itt összevissza fogok említeni: Bourdelle, Fix-Masseau, Carabin, Charpentier, Vigeland, George Minne, Aristide Maillol...
— El vannak bolondítva, kérem; én beszéltem Bartholoméval és Barthol-dival.3 Igen, én beszéltem velük, ők azt mondják, hogy a legveszedelme-sebb az, hogy Rodin mindenáron iskolát akar csinálni, és csinál, és elbo-londítja a fiatal tehetségeket. Mindenki utánozza. A portréit néha szere-tem. De kérem, Bartholomé azt mondja, hogy Dalou még j o b b portrékat csinált. Én nem befolyásoltatom magam Bartholomé nézetétől, de ő azt mondja, hogy Rodin eltörpül mellette. Hanem imádom még Meunier-t, abban erősen kidomborodik a nemzeti eszme és erő, és óriási szerkezet van benne.
Ezeket mondván, Stróbl felállt, s élénk gesztusokat téve végignézte az immár teljesen sötétre vált szobát, melyben a kandalló fényénél csak egy-egy antik szobor karja, feje villant elő a homályból. Stróbl alakja időkö-zönként teljesen eltűnt a sötétben, s ilyenkor csak szivarja izzásáról tud-tam, hol van. Merőn bámultam utána, de ő hirtelen elém toppant:
— Wissen Sie, wie der Thorwaldsen gestorben ist — tudja ön, hogy halt meg Thorwaldsen? — szólt, s mély tisztelettel megemelte kis karimájú, zöld vadászkalapját. — Borzasztó, kérem, a nagy Thorwaldsen. Hát a Thor-waldsen Koppenhágában az Operában volt egy este, parterre-en ült, és egy-szerre csak rosszul lett, és a következő percben a nagy Thorwaldsen maus t o d t !4 Hjajajaj, borzasztó dolog ez! Benczúrnak Gabriel Max5 mesélte, és Gabriel Max azt mondja, hogy autentikus koppenhágai forrásból tudja.
Tetszik tudni, Gabriel Max nagy spiritiszta volt. Hát Thorwaldsen szom-szédja egyszer csak látja, hogy Thorwaldsen meghalt. Felugrik a helyéről iszonyúan megijedve, és elkiáltja magát: Der Thorwaldsen ist todt!6 Erre a függöny legördül, és az előadást beszüntetik. Azután elviszik Thorwald-sent.
Itt Stróbl, aki mindezeket részben állva, részben sebes séta közben s szé-les, nagy gesztusok kíséretében mondotta el, kellő mozdulatokkal illuszt-rálva a helyzetet, rágyújtott kialudt szivarjára, mely e perctől kezdve min-den pillanatban kialudt. Nekem új teát adott, megköszörülte torkát, eltűnt a sötétben, újra előbukkant, s így folytatta:
— De ez mind semmi. Gabriel Max mesélte Benczúrnak, hogy ugyan-akkor, amikor Thorwaldsen Koppenhágában meghalt, a Thorwaldsen ró-mai házában, a műteremben kopogást hallottak ...
Stróbl felbukkant a sötétből, két karját felém nyújtva kiáltotta: Huh, huh! Mivel tovább is nyugodtan szürcsöltem teámat, újra eltűnt a szoba mélyében.
— Borzasztó! — kiáltotta. — Ott nyolc szoba volt, az emberek mentek mindegyikbe, de nem találtak senkit. És mindig kopogtak, valóságos már-ványzene volt. De ki kopogott? Kicsoda? Gabriel Max azt mondta Ben-czúrnak, hogy ez a Thorwaldsen lelke v o l t . . . Borzasztó, borzasztó! A lel-ke volt!
Amennyire erőimtől telt, nyugodt maradtam. Stróbl, úgy látszik, kifá-radt, s megviselte a látomány, mert mély sóhajok között hirtelen leült mel-lém.
— Hol is hagytuk el, kérem? Hja, igen, a Rodin, ő elbolondítja a fiatalo-k a t . . .
— A magyar szobrászokról mi a véleménye?
— Hát lehetne erről is beszélni, kérem, de, de ...
Itt rágyújtott nehezen égő szivarjára.
— Mit tart Zaláról?
— Elismerem, hogy ő művész — felelte —, és ő is elismeri, hogy én mű-vész vagyok. É n elismerem azt is, hogy tehetsége van, de megkövetelem, hogy ő is tehetségesnek tartson engemet. Igen, ő csinál szép dolgokat.
— Mit tart a millenáris emlékműről?
— Erről nem nyilatkozhatom. Nem akarok semmit mondani. Hagyjuk mindezt az utókorra, az majd ítélkezni fog rólam is, róla is. Az utókor majd igazságos lesz, és elsimítja a félreértéseket.
— És a modernek közül mi a véleménye Ligetiről?
— Igen, én tisztelem őt. Ő tanítványom volt, én neveltem. De őneki nem volt jó, amit én mondtam. Hanem az utókor majd elintézi ezt is. Mert én figyelemmel kísérem a tanítványaimat kint az életben is, és mindig intem őket. Én mindig mondom a tanítványaimnak, hogy tanuljanak, studíroz-zák a könyveket, és menjenek a régi mesterekhez. De ez mind falra hányt borsó. Én figyelemmel kísérem őket, hogy az a készség, amit adtam nekik, megmaradt-e, és nem tévednek-e, hogy is mondjam, rossz útra. Mert a ta-nítványok úgy vannak, kérem, elmennek és ... hát kérem — itt újra meg-gyújtotta szivarját - , hjajajaj.
— És Teles?
— Elismerem, tehetségesek ezek a fiatalok, de ...
— Mit tart a királyszobrokról?
— Borzasztó, kérem... Csak ki kell menni a Köröndre, az már elég, hogy az ember, hogy is mondjam csak, rosszul legyen ...
— Legvégül szeretném néhány szóban megkapni művész úr művészi princípiumait és törekvéseit.
Stróbl hallgatott, s kis idő múlva hozzám fordult:
— Mi az, kérem?
Újra elmondtam óhajom, s mivel kitérőleg válaszolt, hozzátettem:
— Részemről fontosnak tartom a művész öntudatát jellemző szavakat, melyeket saját dolgairól, saját törekvéseiről mond.
— Hát kérem, először is a nemzeti eszme domborodjék ki, és azután le-gyen a szoborban erő. De ez csak akkor lesz, ezt csak akkor fogják meg-érteni, s csak akkor fogják nálunk tudni, hogy mi a jó szobrászat, ha ná-lunk is lesz gipszmúzeum. Miért? Azért, mert addig olyanok vagyunk,mint Belgrádban vagy nem tudom hol. Mert a gipszmúzeumban látni szép szob-rokat, s az emberek megtanulják, mi a jó szobrászat. Drezdában van a leg-szebb gipszmúzeum, azért is van ott erős szobrászat. Kérem, ott van a
Diéz7 — Stróbl tisztelettel megemelte kalapját —, óriási ember, őt imádom.
A franciák is elismerték, adtak neki médaille d'ort,8 kérem, igen, médaille d'ort. Nagy erő, óriási erő. Van benne nemzeti eszme, mint a modern fran-ciákban, Falguiére, Dubois, F r é m i e t9. . . óriási erő. Borzasztó modernek ezek. De kérem, a formát a régiektől vették. Hanem az erő, erő! Az a fő.
Nagyon hangosan beszélt Stróbl, s különösen az r-eket csörögtette im-pozánsan.
Közel hajolt hozzám, és őszinte lelkesedéssel, ünnepélyes hangon foly-tatta:
— É s a nemzeti eszme domborodjék ki. Meg aztán erő, de persze, aki-ben nincs, az hiába... Meg szerkezet. Az ősforráshoz kell visszamenni, on-nan venni a formát és azt teletölteni nemzeti eszmével. Mert hiába, az már el van ismerve, hogy azok tudtak a legtöbbet. Az utókor már elismerte.
Azok tökéleteset csináltak. Hogy gondoljunk mi arra, hogy jobbat csinál-junk? Csak vissza az ősforráshoz, kérem, egy Pheidias egy óriás, egy Praxi-teles egy óriás, egy Lysippos, a Nagy Sándor szobrásza, egy óriás, ő csinál-ta az Apoxyomenos-1. Erő, igen erő, de még más is kell a szobrászathoz:
szellemi képesség. Ami volt a régiekben, egy Leonardóban, aki író, szob-rász, festő, mérnök, zenész, zenész! Mik vagyunk mi, törpék! Egy Lysip-pos — Stróbl mély tisztelettel emelte meg kis karimájú zöld vadászkalapját
— egy óriás, az ő árnyékában szeretnék fürödni. Nemzeti eszme, erő, szel-lemi képesség! Ez a fő. A többit aztán bízzuk az utókorra. Azt hiszem, a jövendő magyar szobrászat is úgy lesz erős, ha ilyen lesz. Forma legyen, és
erő! Ezt akarom én. No de erről sokat kellene beszélni.
Befejeztük. Búcsúztam, és kifelé tartottam. Stróbl elkísért az ajtóig, ahol búcsúzóul még ezt mondta:
- A forma és szerkezet legyen jó. De azt nehéz így megmondani, hogy mi a jó. S akkor lesznek, kérem, jó szobrászok, mint a Wrba1 0...
*
Mikor kiértem a szobrásziskolából, beléptem a hűvös, csípős őszi est le-vegőjébe, az Epreskert sötét volt, a fák misztikusan lóbálták lombjaikat a ködös ég felé. Kísérteties suttogást hallottam mindenfelől. Utamban a sö-tétségből kivillanó antik szobrok felém meredő karjai fogadtak. Lábam alatt csörögve gurultak szét a kavicsok, hátamon hideg borzongott végig, olyan volt, mintha követne valaki. Hogy visszanyerjem bátorságom, s mi-vel úgyis fojtogatta valami a torkom, elkacagtam magam, és siettem kifelé.
A kert dantei hangulata azonban erőt vett rajtam, s a kísérteties fákról, hogy, hogy nem, eszembe jutott a Pokol tizenharmadik éneke: a fák alak-jában elkárhozó öngyilkosok.
Ekkor még nem bírtam számot adni magamnak erről a hirtelen gondo-lattársulásról. Mikor néhány lépésnyire voltam a kaputól, belebotlottam egy bokorba. Megálltam, és önkéntelenül letörtem egy gallyat a bokorról.
Halk zokogás hangzott ekkor föl a néma éjszakában, s kezemen, mely a
le-tört gallyat tartotta, nedves csepp folyt végig. Lehajoltam, s a sötétben is megláttam, hogy a csepp piros. A gally könnyezett, vért könnyezett.
— Ki sír itt? — kérdeztem.
— Egy epreskerti mesternövendék lelke — felelte a gally —, akit bezártak ebbe a bokorba. A bokrot aztán óriási költséggel, ösztöndíjak árán, lenyír-t á k . . .
Rémülten ejtettem el a gallyat, és futottam kifelé. Már nem nevettem, a lelkem megtelt komorsággal; ez a komorság velem jött, azóta fojtogat és nyugtalanít. Ó, Epreskert!...