A proletárok proletárja viseli ezt a ma már híres és hírhedt nevet.
Viselője oly éles hangon szólt bele a mai társadalom életébe, hogy szelleme léket hasított a mi kínai falunkon is, s a résen besüvítettek azok a dübörgő ritmusú verssorok, melyeknek vérfagyasztó igazmondása és lázító ereje ellenállhatatlanul ragadta magával Párizs sötétségbe fullasztott elemeinek lelkét. Aüg egy-két éve tűnt fel odakint, s feltűnése olyan volt, mint a tes-tet öltött nyomorúságnak gyűlölettől és szeretes-tettől izzó emberi nyelven való megszólalása. Mint a tikkadt és kiszáradt füvű réten a láng, úgy szá-guldott végig lázító gondolatainak tüze a proletárok őszinteséget és lángra gyújtást szomjazó lelkén. És gyújtott is, amerre ért, pedig az a nyelv, ame-lyen ő ír, nem mindenek által érthető, mert igazán az elnyomottak durva, darabos, szalonképtelen nyelve. De ebben a nyelvben hatalmas művészi kincs rejlik, s a Jehan Rictus verseinek minden sora a nyomorgók, az éhen halók, a kivetettek velőket átható halálkiáltása.
Jehan Rictus a mai francia irodalomnak egyik legnagyobb alakja s legna-gyobb igazmondó költője valamennyi francia író vallomása szerint. Valójá-ban azonValójá-ban Jehan Rictus nem az irodalomé, mint ahogy nem lírai költé-szet, amit csinál. Az ő irodalmi műfajának, amely mindenekfölött nagy és igaz, még nem született meg az esztétikája, megnyilatkozás az, egy ember-nek, az életember-nek, egy egész világnak, a proletárok világának megnyilatko-zása. Hiába a nyomtatott betű, és hiába a fehér papíros, minden szava az élőbeszéd erejével hat, s egy új hegyi beszéd ihletében fogant.
Mint Rembrandt rézkarcán a betegeket gyógyító Krisztus, sötét odúk-ban jár ez a sovány, aszott képű ember, hogy nyomortól sorvasztott bete-geinek eldadogja a maga prédikációját. Nincs itt melankóüa, nincs szenti-mentalizmus, amerre ő jár; a Montmartre új gyönyörökre és új izgalmakra éhes, lázas agyú publikuma nem az ő környezete; nincs szeretet és gyűlö-let, nincs jóllakottság és éhség, nincs vágy és remény, csak nyomor van, ká-bító, az embert öntudatlan, tehetetlen, érzéketlen állattá tevő, sötét nyo-mor. Az a nyomor, mely kiperzseli az erekből a vért, kiszárasztja a fejből a velőt, elszívja a testből az erőt, s elégeti a lelket az emberben. Az élet áldo-zatai s a halál örökös jelöltjei mint sebzett állatok gubbasztanak lehajtott
fejjel, sötét, füstös zugokban, minden pillanatban készen a rendőri hírek közt szereplő, öntudatlanul lejátszott külön tragédiájukra, mikor megjele-nik köztük a vérükből való vér, az ember, aki ugyancsak az ő nyomorukat éli, de a végzet, mely szüntelenül o t t suhog ez emberek fölött, zsenivel verte meg a fejét, hogy érezze is, amit a társai sohasem éreztek, hogy ezer-szer jobban lássa a maga nyomorát, mert amazoké is szüntelen előtte van, s hogy mindezt a nyomort el tudja mondani nekik olyan hangon, hogy állat és ember, éhes és jóllakott egyaránt megértse azt, s egyaránt rázkód-jék meg tőle, míg csak öntudatra nem ébred.
Még soha ember úgy nem szólott a nyomorultakról és a nyomorultak-hoz, mint Jehan Rictus az ő Soliloques de pauvre-jában (A szegény ember panaszai, vallomásai). Őszintébb, m i n t a burzsoává vedlett Jean Richepin;
Aristide Bruant-nal, a híres montmartre-i cabaret-énekessel csak annyi kö-zössége van, hogy szintén korcsmákban szaval, s hogy az argót, a párizsi lebujok nyelvét beszéli, egyébként tartalmasabb és mélyebb; t ö b b , mint a pusztán novellákat rajzoló Gorkij, a felületnél megálló szem; ő a lelkek mélyébe markoló lélek. A nagyváros trottoiijának szülötte, aki a legkive-tettebb valamennyi ember között, m e r t se nem burzsoá, se nem munkás, sem író. „Az írók, akik rólunk szólanak — mondja —, és siránkoznak sor-sunkon, ha a mi révünkön jómódhoz jutnak, szépen visszavonulnak." Es gyűlöli őket, mint a burzsoákat, akik között mint rossz szellemük megjele-nik:
— E s megjelenek köztük, mintegy véletlenül, s rémüldöző szemeik elé odavilágítom az én kis „Mané, Thécel, Phares"-emet. öljenek meg, vagy vigyenek fogságba, bánom is én, n e m ismerek t ö b b akadályt: a Modem Ember vagyok, aki panaszát világgá kiáltja ki, s ti jól tudjátok, hogy iga-zam van.
Ah, hol vagytok, nagy forradalom, frigiai sipka, Marseillaise, (^a ira, Carmagnole, levágott fejek, arisztokraták és papok ellen harcoló sans-culotte-ok, sutba d o b o t t liberté, égalité és fraternité? Helyetekbe itt van az új forradalom erjesztő kovásza, a „burzsoá", a hentes, a korcsmáros, a kávés, a fűszerkereskedő, aki kiáll a boltjába pocakos hasával, s vigyáz, hogy az arra csavargó gyanús külsejű Jehan Rictus el ne emeljen boltjából vagy egy falat kenyeret. S ő továbbhalad, mint a vert kutya, gyűlölettel a szívében és világot megváltó eszmékkel agyában; de gyomra felmordul, s erie eszébe jut, hogy olvasta történetét azoknak, akik tettek valamit az emberiségért - bolondok és gazemberekként bántak velük. Gondolkozik, s nagy elhagyatottságában üvölteni szeretné: Miserere! De csak annyit tud mondai: No jó, hát ez az élet! Nem tehetünk semmit, csak sírhatunk!
De nincsen annyi gyűlölet a Jehan Rictus szívében, hogy oda még több szeretet is el ne férne. Imád valakit, egy Krisztus nevű embert, akit tulaj-donképpen ő alkot meg magának, m e r t az sem a római pápa, sem a Kálvin, sem a Luther Krisztusa; egy kivetett és nyomorult ember, aki magára vette valamennyi bűnös bűnét és valamennyi nyomorult nyomorúságát; s neki, a ma élő legnyomorultabbnak, a mindenünnen kirúgottnak lehet-e más
barátja, mint ama Megfeszített, aki a szegények boldogságát prédikálta?
Még nem j ö t t el az ő országa itt e földön, még sokkal több a nyomorúság, semhogy Jehan Rictus hitetlen tudna lenni. El kell jönnie, mint ahogy már eljött egyszer, hogy jóltartsa a szegényeket. És a Le Revenant-ban (A visz-szatérő), Jehan Rictus legmegrázóbb erejű poémájában el is jön. Egész éle-tének kínszenvedése és reménysége benne van ezekben a sorokban, amikor az utcára vetett csavargó, az éjjeli bújdosó a maga korcsmabűzös nyelvén, cinikusan, káromkodva, leborulva és megalázkodva beszél a másik ember-hez, Krisztushoz, akivel egy sötét éjjel találkozik Párizs egyik sötét utcájá-ban:
— Mikor ődöngök ide s tova, s látom, hogy nincs jogom leülni vagy csa-tangolni az én hazám utcakövezetén, így szólok: De hátha mégis vissza-jönne? De ki? — Ti jól tudjátok, a galileai, a tengeren járó, a betegeket gyógyító, aki azt mondta: Jaj a gazdagoknak! S aki más keresztet viselt a hátán, mint a becsületrendé.
Ha ma visszajönne.
És íme, tegnap találkoztam vele éjfél után az utcasarkon, ismeretlenül, s így szóltam hozzá: Jó e s t é t . . . te itt? Ni, hogy találkozik az ember... hát lejöttél a keresztről... nem b a j . . . bár hideg van, és nincs lakásom, örülök, hogy megismerhettelek. Huh; mi lesz holnap Párizsban! A lapok ezerszám-ra fogynak majd, s a rikkancsok ordítják: Jézus Krisztus visszatérése! Meg-jött a Megváltó! Derék helytartódat, a római pápát a guta fogja kerülgetni
ijedtében és mérgében.
Ah, mily fehér, mily sápadt, mily szomorú az arcod — akárcsak egy mű-vészé. Nem ettél és nem ittál, ugye, régen? Szegény öregem, még vérzik sebed? Ó, mily sovány, mily fehér vagy. Mellbetegen fogsz elpusztulni...
És mit szólsz a mi társadalmunkhoz? Gáz ... villany ... heroikus idők! Jaj ... nem hallod ez ordítást? A kétségbeesés ordít körülöttünk!
Szegények királya, tégy csodát!
De hiába minden segítséghívás, hiába minden reménység, hiába a köny-nyek; jön a könyörtelen való, világosodik, a sötét utcákba becsúszik a ho-mály, mámort és lázt oszlató napfény, s a kiábrándult Jehan Rictus egye-dül áll az utcán. Krisztus — nincs sehol. Mert akivel egész éjjel beszélt, csak egy nagy csalódás volt, önnön képe, mely egy korcsma ablakából tükröző-dött vissza . . .
És erre elbúcsúzik utolsó reménységétől, némiképp kibékülve, megnyu-godva, de megtörve, s csendes öröm csillan meg a lelkében, hogy bizton-ságban tudja egyetlen barátját, mert Júdásnak élnek unokái. — Te hittél az embernek, én már nem tudok — mondja neki. Az üres gyomor nem érti a szót, s a teli gyomornak nincs füle.
És most már, a nagy egyedüllétben, váltakozva törnek fel lelkében a nagy érzések, a nagy meggyőződések, melyek megnyugvást, megváltást, kielégítést sóvárognak:
— Az Igazságot mindenikünk magában hordja, s magában hordja a Szép-séget és az Erőt; az Ember egyedül áll a nagy Mindenségben, s ez
dicső-sége. Az Ég, a Föld s a Csillagok könnyben úszó két szemének rabjai, s az ember csak önmagában bízhat; megyek előre, bárcsak mindenki követne, mert ez a nyitja a nagy rejtélynek: az ember legyen Ura és Istene önmagá-nak!
S hogy el kell válnia a Megváltótól, üzenetet küld vele az atyához, a kol-dusok Istenéhez, valami imát, ami a mi időnkből való. Egy új Úrimáját:
— Legyen meg a mi akaratunk, akik az igazság és jóság ünnepében sze-retnők látni a világot. (Ez az, amiben nem tudunk egyetérteni!)
— Add meg nekünk a mi mindennapi falatunkat, hogy ne kelljen azt ott elragadoznunk, ahol érjük; és tedd, hogy a nyomorúságban elpusztuló gyermek t ö b b legyen egy közönséges esetnél. (Ez az, amiben nem tudunk egyetérteni!)
— Bocsásd meg a bántalmakat, amiket ellenünk elkövetnek, s amiket eltűrünk, és ne vígy minket a kísértetbe, hogy végleg el ne süllyedjünk a nyomorúságban; de szabadíts meg minket a fájdalomtól. (Úgy legyen!)
Anatole France, a ma élő franciák között a legvilágosabb fej, Francia-ország legkatolikusabb költőjének nevezte a nálunk elsősorban csavargásai-ról és perverzitásácsavargásai-ról ismert Paul Verlaine-t, a modern líra legexponáltabb alakját. Bizonyára nem a vallásáért, hanem mert egész gondolkozása, kese-rű fájdalma, kételye és vak hite abból a talajból nő ki, amelyben Krisztus tanításai porladnak. Jehan Rictus a fejlődésnek a maga világában újabb etapja, mert a hit és a kétely, a nyomor és a jólét lelki gondolatkörében szélesebb alapokat ráz meg; miszticizmusának, rajongó imájának, elkesere-dett hitetlenségének fizikai oka minduntalan felüti benne fejét, mint a folyóvíz színén úszó holttest. És mert az érzésnél több benne a gondolat, a nyers élet, s mivel a művészetnek annyi szükségét sem érzi, hogy mezíte-len testének csúfságait vele elfedezze. „Az egyháznak ez az utolsó oszlo-pa", ahogy elnevezték, már nem katolikus. A szenvedés öntudatának, me-lyet a nagy öntudatlanságból Krisztus váltott ki az emberiségnek, vallásta-lan, de törhetetlen hittel teli nagy apostolaiból való.
Jehan Rictus Soliloques-)ait Steinlen kísérte illusztrációkkal. Egy-egy műremek valamennyi, s mélységes harmóniában van a szöveg minden sorá-val. Jehan Rictus bibliája csodálatos találkozása a modern költészet és kép-zőművészet őszinteségének és forradalmi erejének.