Van Nagybecskereken a vásártéren egy kávéház: Petőfi kávéháznak van elkeresztelve. Petőfi és Petőfi kávéház — milyen csinos nevek ezek így egy-más mellett! Es ösmeretesek is nálunk. Azt hisszük, nincs ebben a város-ban olyan ember, aki ezt a két nevet nem ismeri. És tisztáváros-ban is van min-denki ennek a két névnek a jelentőségével: még talán a legműveletlenebb
ember is tudja, hogy Petőfi a nemzet legnagyobb dalosa, a nemzet szabad-ságának legnagyobb, legcsodálatosabb hőse és mártírja volt, és ez a kávé-ház, melyre öles, fehér betűkkel van odamázolva a szent, a legcsodálato-sabb ember neve, az erkölcsi nyomorúság, a prostitúció, a bűn melegágya.
Lehetetlen, hogy volna ember Nagy becskereken, aki ennek a kávéháznak a missziójával és jelentőségével nincs tisztában, és szinte lehetetlen elkép-zelni, hogy eddig még nem akadt ember, aki fölemelte volna szavát ez el-len a bűn, szentségteel-lenítés, egy nagy névnek bűnös meggyalázása elel-len.
Horvát testvéreink Zágrábban azzal szórakoznak,hogy a magyar zászlót, ahol csak tehetik, letépik, és sárba tiporják. Elvégre ők horvátok, s ez az előjoguk megvan. Ám tegyék — az ő lelkük ön szárad. Zászlónk van sok, s a magyar eszme sem szenved attól, ha néhány utcai csavargónak nem tet-szik a három szín. De Petőfink csak egy van, csak egy magyar emberünk, akiről az egész világ tud. Akit még az osztrákok és a horvátok is nagyra becsülnek — ha eltűrjük, hogy ezt a nevet magyar városban letépjék arról a magas piedesztálról, melyet az egész világ csodálata emelt, és beietipor-ják a bűn pokolsarába, akkor ne kívánjunk tiszteletet a magyar névnek és
a magyar nemzet nagyjainak.
És nem túlzás, hogy azt a helyet a bűn fészkének nevezzük. Nem mi mondjuk, tudja azt minden ember. S hogy nyíltan hirdetjük, annak csak az az oka, hogy minden ember meg van győződve erről a tényről, de nyu-godtan tűri azt a merényletet, melyet ott az erkölcs ellen elkövetnek.
A város fiatalsága abban a kávéházban tanulja meg a bűnt és a romlást, és ott lép arra az útra, mely a testi és erkölcsi süllyedés felé vezet.
A bűn természetesen itt is szép lányokkal fegyverkezik föl. Ezzel a fegy-verrel keresi az áldozatait — és ezzel védi is magát. Egy csomó szeparé és leány áll ott a mulató vendégek rendelkezésére. S hogy milyen múlatás megy ott végbe, arra elrettentő példa a szegény Balla Róza ösmeretes ese-te. Odacsábították ezt a fiatal és szép leányt, s másfél év múlva betegen vitték a kórházba. Hogy nem a kávétól lett beteg, arról mindenki meg le-het győződve.
És ezt mindenki tudja, mindenki ösmeri. Megbocsáthatlan mulasztást követ el az, aki ez ellen tehet valamit, és nyugodtan tűri annak a kéjenc-tanyának a manipulációit. És megbocsáthatatlan mulasztást követ el, ha elnézi, hogy Petőfinek a neve egy ilyen háznak a fölírása, a neve legyen.
Petőfi neve — a bűn homlokán! Még gondolatnak is visszataszító és lealja-sító. Hát nevezzék el azt a kávéházat Zöld Struccnak, Három Hölgynek vagy ha már annyira van, Mintakávéháznak — de ne írják rá Petőfi nevét!
Nem tudjuk, mi a hihetetlenebb, a közöny, mely ezt eltűri, vagy a vakme-rőség, mely ezt a nevet odaírta. De akárhogy is áll a dolog, ne tűrjük to-vább. Önmagunkat alázzuk meg, ha eltűrjük, hogy azt, ami nekünk nagy és szent, megbecstelenítsék.
Követeljük, hogy azt a nevet vegyék le onnan, amely nem odavaló. Ak-kor nem bánjuk, ha orgiákat csapnak is ott a bűnnek — az a hatóság dolga, és az tudni fogja a kötelességét. De ne tűrjük tovább, hogy a Petőfi név le-gyen cégére ennek a bűntanyának.
35 PETŐFI
Forrongás volt az országban. És a forrongásba csodálatos moraj vegyült bele: hasonlított a lánccsörgéshez. Az emberek összegyűltek a kávéházak-ban és tereken, s a hazára esküdtek. Egy ilyen gyülekezetben megjelent egyszer egy sápadt ember, arca beesett volt, és a szeme csodálatos tűzben égett. Akik látták, azt mondták rá, hogy költő, s a poéták mint kollégáju-kat üdvözölték. És az ember fölugrott egy asztalra, arca kigyúlt, és szólni kezdett a néphez:
— Egy szebb országból jövök hozzátok. Abból az országból, ahol az ál-mok már valóra váltak. Az asszonyok haja sötétebb a ti éjjeleteknél, és sze-me ragyogóbb csillagaitoknál. És a szabadság, amiért ti siránkoztok, már rég megvan ott, s nincs rabszolga egy sem az országban. Még a királyok is szabad emberek lettek — amióta nincsenek. A költők abban az országban közelebb vannak az Istenhez, s hangjuk oly csodálatos, hogy ha ti meghal-lanátok, a halálba rohanva is dalolnátok az ő dalaikat... Nagyobbak száz-szor, mint a ti dalnokaitok, akiknek szava elvesz a pusztában ...
A tömeg lelkesedéssel hallgatta a költőt, s egy jámbor ember a nép kö-zül azt mondta a mellette állónak: Eljött a Krisztus, hogy elhozza nekünk az ő országát!
De a poéták éktelen zsivajban törtek ki. Szidalmakkal dobálták meg őt, s le akarták tépni az emelvényről. A tömeg egy része is halált kiáltott rá, s a költő érezhette, hogy a poéták szava itt is erős.
De nem menekült előlük. Harsány hangon kiáltotta feléjük, hogy elkö-vetkezett a megpróbáltatások, a küzdelem ideje. S a tömegnek az a része, amely hitt benne, követte az új Krisztust, mert azt hitték, hogy ő táma-dott fel, és szól hozzájuk.
És az új költő elment a harcba, s a hívők követték. Ö kereste a halált, mert meg akart halni a hazáért. A rajongók lelkesedve suttogták:
— Az új Krisztus megy a keresztfára, amelyet eddig olyan büszkén vi-selt. S a keresztet is ő maga faragta.
A gúnyolódok pedig kinevették őket. És a költő elesett a csatatéren, a paripák keresztülvágtattak vergődő testén, de ő még akkor is lelkesítette a népet harci dalaival. A holttestét nem találták meg, s mindenki azt hitte, hogy még él. Türelemmel várták a Krisztust és az ő országát.
De az a Krisztus nem támadt föl másodszor. Nem jött el többé, mert el-temették a halhatatlant a névtelenekkel.
A hívők az utolsó pillanatig kitartottak hitükben. Csak akkor oszlott el a hitük, mikor megtudták, hogy az asszony, a költő felesége, akit oly cso-dálatos rajongással szeretett, máshoz ment férjhez. A gúnyolódok diadallal kiáltották:
— íme a Krisztus, akihez hűtlen lett a Magdolnája!
A hívők keresték a holtat, de nem találták. De bíztak az országában, hogy el fog jönni. Ha a nagy költő nevét hallották, lelkesedés szállotta meg őket, és visszagondoltak a harcokra, melyeket ővele együtt vívtak — az új
országért. Azóta már a hívők is meghaltak, s csak mi maradtunk meg, a bí-zók.
. . . V á r j u k az országot, beszélünk róla mindennap. Várjuk — de vajon igaz bizalommal?