A kufsteini hegyekre ránehezedtek a súlyos, tejfehér fellegek. Egy-egy capat belekeveredett a hegycsúcsok rengeteg fenyveseibe, s ott bolyon-gott a tüskés ágak között, mint valami kóbor lélek. A hegyekkel körülvett katlan fenekén pedig magában meredt ég felé a vár, annyi szomorú, keserű emlékünknek halvány, sápadt, kopott tanúja.
Délfelé járt az idő, mikor a meredek sziklák felé vettem utam, hogy végigmenjek azon az úton amelyen valamikor annyi jó magyarnak kellett elvesznie. Hosszú, tekervényes, alagútszerű lépcső vezetett fel a várudvar-ba, a tulajdonképpeni alsó várvárudvar-ba, ahol az életet most csak egy jámbor oszt-rák vendéglős képviseli, aki ott lakik családostól, s ellátja vezetővel az ide-gent. Ahogy a vezetőre várakozva, a vendéglő ajtajában álldogáltam, egy másik látogatót is találtam magam mellett, akit szintén a kíváncsiság ho-zott oda.
A vezető csakhamar megjelent: a vendéglősnek fiatal, jóképű, szőke leánya, aki megindult velünk bebarangolni az erősséget. Én azonnal a ma-gyar foglyok szobái után kérdezősködtem.
— Maga magyar? — kérdezte a társam.
- A z .
— Nagyon jó. Én meg bajor vagyok. Ó, mi, bajorok nagyon szeretjük a magyarokat.
Kezet fogtunk. A bajor nagy, tenyeres-talpas alak volt, harcsabajusszal, mely egészen az álla alá lógott, csontos, beretvált arccal, szelíd, jámbor, kék bajor szemekkel. A lábait, melyeken akkora cipő volt, mint valami nagy bagariacsizma, úgy emelgette, mintha béklyó volna reájuk kötve.
Menet közben megálltunk egy-egy várablaknál, ahonnan gyönyörű kilá-tás nyílt az alattunk elfolyó gyönyörű kis Innre, a városra meg a környék-beli gyönyörű helyekre. S a lány, monoton, merev hangon s az ő csúf,
nehézkes tájszólásukon magyarázta: a kufsteini templom, az Inn, arra megy a vasút München felé, ott a bajor határ stb. stb.
A bajor kidülledt szemmel hallgatta, s tátott szájjal szívta magába a tu-dást, amit a lány olyan szűken mért.
— A kufsteini t e m p l o m . . . hm. A bajor határ, ejnye. A vasút... csak-ugyan. Igen, az az a hely ... Arrafelé, mi? ... Jó, jó ... Az a legmagasabb hegy erre ... hm.
így morgott a bajor az ő vontatott, vizenyős nyelvén, megkérdezve min-dent háromszor is.
Végigjártuk a nagy, öblös legénységi szobákat, ahol hajdan a katonák tanyáztak. S végül fölértünk a legfelső részbe, a piros tetejű, hatalmas ke-rek toronyba, ahol körös-körül minden csupa börtön, szűk, sötét, fülledt levegőjű cella.
A lány jelentette:
— Ti bolidischen Verbrecher ..
S az ajtóra vágott rácsos nyílásokon át benéztünk a keskeny, vastag falú szobákba. A nehéz vasú, vékony ablakokon halványan szűrődött be a fény a kopott, fakó falakra. A megriadt levegő szanaszét szaladt előlünk, s az ablakokon befütyülő hűvös őszi szél meg-megnyikorgatta a korhadó vasas ajtókat. Az alacsony, széles boltozat szinte rám feküdt, körülöttem ásítot-tak a cellák. Régi időknek ódon levegőjét éreztem magam körül, régi ma-gyaroknak keze érintését a felszálló finom porban, mely belepett. A lépte-ink úgy kongtak, mintha rég letűnt esztendők mohos sírkövein taposnánk.
Jó magyar neveik, hogy zsongtok a fülembe, nagy magyarjaink, hogy látlak itt benneteket görnyedő háttal, tehetetlenül ideláncolva ég és föld közé, egy meredek szikla tetejére, mint a mi örökös küzdelmünknek, véres harcainknak holt Prometheusait. A saját véretekkel írott szomorú, fájdal-mas, büszke és dacos dalaitoknak sikongó melódiája még itt kóborol örök-re bezárva a csupasz kövek közé. Hallom őket, hogyne hallanám?
Vajon tényleg a szellő szállong-e köröttünk? A bajor fázott tőle, és összehúzta magán a kabátot, nekem melegem volt, kigyúlt az arcom, s tá-gult tőle a mellem; ő kérdezett ezt és azt, én beszéltem magamban látha-tatlan emberekkel, ő beütötte az orrát ide s oda, én minden sarokban is-merős arcok árnyékát fedeztem fel.
Felriasztottak. A lány valami nagy jelentőségű szobához hívott bennün-ket, az egyetlen, amelybe be lehet menni. Van a szobában egy fehér fenyő-fa szék és egy ugyanilyen kecskelábú asztal és semmi több, s mégis ez a szoba a legnevezetesebb. Talán azért, mert itt hever az asztalon a vendég-könyv, amelybe siet beleírni nevét a bajor, keservesen bökdösvén a kicsor-bult tollal a végleg kiszáradt tintatartó fenekét.
— Das Zimmer des ungarischen Ráuberhauptmanns.2
— Hogy hívták ezt a Ráuberhauptmannt?
— Das war der Roczcza Czandor.
— Hogy?
— Roczcza Czandor.
Rózsa Sándor! A nagy férfiú ebben a szobában töltött tizenkét hosszú és nyugodalmas esztendőt. S csakugyan van valami nevezetes mégis a szo-bában, egy életnagyságú betyáralak az oldalsó falra festve, földig érő subá-ban, pörge kalappal, kajla fekete bajusszal és puskával a kézben. A hír-hedt haramiavezérnek maga festette arcképe, mely olyan nevezetes, hogy a vendéglős képes levelezőlapjain is mindenütt reprodukálva van, azzal a díszes aláírással: ,,A híres magyar rablóvezér."
A bajornak ez a szoba rettenetesen tetszik. Nagy, öblös orrával gyö-nyörrel szimatolja a nagy zsivány életének itt felejteti részleteit, mint vala-mi különös ételt élvezvén azt, talán töltött káposztát, halpaprikást vagy mit, amitől a békés polgároknak ég felé meredne a hajuk szála.
A látogatást ama híres és borzalmasan mély kútnál fejezzük be, amelyet rabok ástak le a sziklába, ha jól t u d o m , 59 méter mélységre, s mire befe-jezték, a néhány száz emberből talán három maradt. A vizet egy óriási kerékkel hajtották fel a kútból, amelyben a rabok éppúgy tapostak, mint a lovak a szárazmalomban, csakhogy nem körben a földön, hanem fölfelé, a levegőben.
Aztán visszaérünk a vendéglőbe. Mikor el akarok válni a bajortól, ő visz-szahív:
— Jöjjön egy kicsit. Van egy kis óborom itt, igyuk meg.
S hogy a költség felől biztos legyek, a mellére üt.
— Tőlem van az, éntőlem.
Köszönöm és húzódozom, de ígérem neki, hogy megvárom, ha jön ő is lefelé. Ö elővesz egy kis palackot, a bennlévő bort beletölti egy pohárba, s hirtelen elém nyújtja.
- Hát csakugyan nem akar belőle?
S a következő pillanatban már hallom, amint a torkán görögnek lefelé a kortyok.
Ahogy lefelé lépegetünk a lépcsőn, s a bajornak megoldódik a nyelve, s észreveszi, hogy a németet örökösen a franciával keverem (útban voltam hazafelé Párizsból, s a nyelvem még nagyon rájárt a francia szóra), meg-kérdi, hogy vajon Párizsból jövök-e. Ó, a franciák, ő nagyon jól ismeri őket. Volt csatában ellenük 1870—71-ben, és sebet is kapott. Roppant vi-tézül harcolt, volt Párizsban, Orléans-ban. Rátérünk a francia—német ba-rátságra, Elzász-Lotaringiára, a bosszúra s a visszaszerzésre.
- Ah, az most nem fog olyan könnyen menni. A németek épp egyhar-madnyival erősebbek most, mint a franciák. Különben is nem lehet előre tudni semmit. Én mondhatom magának, öregember vagyok, sokat tapasz-taltam, hogy fölöttünk egy felsőbb hatalom uralkodik, egy felsőbb hata-lom ...
Bütykös ujjaival fölfelé mutatott a szálló felhőkre, amelyek közül már ki-kibukkant az ég gyönyörű kéksége, s a nap csillogó, verőfényes moso-lyával nézett le reánk s a kufsteini házakra.
Egy felsőbb hatalom, amely intézi a népek sorsát, de nem vigyáz a jám-bor bajorokra, akik, ha sörhöz szokott fejükbe beöntenek egy pohár
65 óbort, minduntalan megbotlanak ezen az átkozott girbegörbe kufsteini kö-vezeten.
— Hogy verekedtünk mi. Hogy öltük mi egymást. És semmi közünk se volt egymáshoz. De hiába, én azt hiszem, hogy sose az történik, amit mi akarunk, van valaki, aki nekünk parancsol, aki rendelkezik velünk, csak az a szamár háború ne volna. Mindig az csinál bajt. Hát a magyarok meg a ba-jorok nem szerették-e egymást mindig? De az a szamár háború, az mindent e l r o n t . . .
Megölelget, s oly közel hajolva beszél hozzám, hogy lelátok a torka fe-nekére, ahol a pohár bor eltűnt, s amely egyre erősebben működik. Ez az ember csakugyan szeret engem. A szeme, bár kissé zavaros most, tele van jósággal, őszinteséggel, s a szavai a szívéből fakadnak. És meghatott:
— Magyar testvérem ...
Sokat mesél a háborúról, a nepek sorsáról, egyre lassabban, szakadozot-tabban, s mind sűrűbben és titokzatosabban hajol a fülemhez, hogy bele-gyónja ama fölöttünk trónoló, mindenható fenségbe vetett hitét, aki a népek sorsát s főként a háborúkat intézi.
— Hát ez is jáija, hogy a magyarok közül annyit idecsuktak, ebbe a vár-ba, amiért a népükért harcoltak, amiért azt tanították? Maguk, magyarok már sokat szenvedtek, de egyszer majd csak végének kell lenni. Van valaki, aki véget fog neki v e t n i . . .
A kufsteini toronyban delet harangoztak. A tompa harangszó halkan visszahangzott a magas bércek közt.
A bajor levette a kalapját, és keresztet vetett igaz áhítattal. Majd rám nézett kíváncsian.
— Hát maga... maga nem katolikus?
— Nem, kálvinista vagyok.
Lenézett némán a földre, súlyosan elgondolkozva. Mikor felpillantott, kiegyenesedve és emelt fővel nyújtotta felém jobbját.
— Nem baj. Mind egy testvér!...
A bajor molnárember volt, s nagy, kérges a tenyere, de becsületes és őszinte a szorítása, mint azoké az embereké, akiknek a tenyerében is a szí-vük lüktetése hallatszik. S én soká a kezében feledtem kezem ...
Kis idő múlva, már nagyon nehezen forgó nyelvvel megkért, hogy váljak rá egy pillanatig, be kell néznie egy házba üzleti ügyekben, azonnal vissza-jön. Várakoztam rá, de eszembe j u t o t t , hogy a vonatom azonnal indul, és
sietnem kell. Nehéz szívvel elindultam a kapu elől, eleinte lassabban, majd mindjobban sietve lefelé a völgybe, mivel az idő sürgetett. Tekingettem visszafelé, de ő nem j ö t t , s rosszulesett, hogy búcsú nélkül kell elválnom tőle. Talán meg fogja majd bocsátani.
É p p mikor a sarkon be akartam fordulni az állomás felé, fönt, a magas-ban, az utca végén megpillantottam a bajort, aki felém igyekezett. Lábát jobbra-balra magasra emelgette a levegőbe, s kezével nehézkesen
intege-tett. Nem volt időm. Még egy pillanatra visszanéztem felé, figyeltem ingó
lépéseire s a gömbölyű köveken botladozó hatalmas lábaira. Aztán befor-dultam, és eltűnt szemem elől.
Az Úr igazgassa lépteit.