A Nemzeti Színház újdonsága
Budapest, december 30. a A jó öreg órás alakja és története nem ismeretlen nálunk. Láttuk Novel-litől és Silvaintől,1 s hogy újra szóhoz jut, megint nem magának, hanem személyesítőjének, ezúttal Újházinak2 köszönheti. A Pere Lebonnard című, színműnek nevezett négy felvonásos burzsoá-unalom lényege és hi-vatása tehát röviden az, hogy Újházinak egy csupa szív és kedély szerepet juttasson, ami tudvalevőleg J ó l fekszik neki".
Hát szív és kedély, az csakugyan van ebben a Lebonnard apóban.
Törté-nete az, hogy négy felvonáson keresztül igyekszik megszabadulni gyámol-talanságig menő jószívűségétől, de mindenkor hajótörést szenved. Olykor igen haragszik, topog a padlón mérgében, sőt majdnem verekszik is, de szerencsére mégis megbékül, és bocsánatot kér. A derék öregúr órás és ék-szerész volt egész vüágéletében, de egy találmánya révén nagy vagyonhoz jut, nyugalomba vonul, azaz csak látszólag teszi ezt, mert szenvedélyesen javítgatja most is az órákat, amik nagy számban tiktakoznak s vernek a szalonban. Felesége és Róbert fia már másképp használják fel a nagy va-gyont, előkelően élnek, márkikkal érintkeznek, mégpedig néha igen közel-ről, amint az a harmadik felvonásban Lebonnard-néról kiderül. A család két pártra szakadva éli világát, mindenik a maga módja szerint: Lebonnard a lányát, Jeanne-t imádja, Jeanne imádja Lebonnard-t; mindkettőjüket imádja Márta, a becsületben és hajadoni mivoltában megőszült agg cseléd;
Lebonnard örökösen órákat javítgat; a másik pártot Lebonnard-né és Ró-bert képviselik, akik szintén imádják egymást, viszont nem titkolt ellen-szenvvel viseltetnek Lebonnard órajavító szenvedélye, primitív magavise-lete, kopottas dolgozókabátja s nagyítóüveg mellett eltöltött múltja iránt;
az ő örömük és büszkeségük D'Estrey márkinak és leányának, Blanche-nak a barátsága, melyből, bár az akadályok nem késnek beköszönteni, házas-ságnak kell kivirulnia Róbert és Blanche között. Lebonnard és Róbert kö-zött örökös az ellentét, mert a súlyos pénzeket költő, arisztokratává ved-lett óráscsemete gúnyos megjegyzésekkel illeti az ősz apát, aki ilyenkor fel is fortyan, de aztán hevességéért nem késik bocsánatot kérni. A szükséges bonyodalmat, a viszályt, mely után annál édesebb az áldás és házasság, az indítja meg, hogy a Lebonnard leány, Jeanne számára az apa is, az anya is vőlegényt szemel ki. Lebonnard-né természetesen egy márkit, s az ő párt-ján vannak D'Estreyék és Róbert is, Lebonnard viszont Jeanne-t André
orvosnak szánja, aki szegény ember ugyan, de mint illik, becsületes, szor-galmas, tudós, s ami f ő , életét mentette meg a lánynak; az ő pártján van a két fiatal szerelme és Márta. Lebonnard-nak mindennél kedvesebb a lá-nya boldogsága. A lálá-nya csak Andréval lehet boldog, jaj tehát annak, aki e boldogságot lehetetlenné teszi. Buzgalmában annyira megy az öreg, hogy a két fiatalt csakugyan egymásnak is ígéri, a feleség minden tiltakozása dacára, mégpedig olyan eréllyel, hogy az ember látja is már a boldogságot, azaz a darab végét. A remény azonban korai, még csak az első és a máso-dik felvonásban vagyunk. A harmamáso-dik felvonásban, a már-már megoldha-tatlannak látszó bonyoldalmak idején Lebonnard-né és Róbert kijátsszák legnagyobb ütőkártyájukat Lebonnard és Jeanne ellen: megtudják és érté-sére is adják az ellenpártnak, hogy Andréról mit sem akarnak tudni, nem-csak ők, de D'Estrey márkiék sem, mert André múltja botránypört fedez;
a szerencsétlen szerelmes orvos egy hűtlen anyának gyermeke, s mi több, a hűtlenséget a férj annak idején a válópör alkalmával a bíróság előtt szemébe is vágta az anyának. Mindez meg van írva annak rendje és módja szerint a Figaro egy régi számában, mely két példányban szerepel a darabban, egyik Lebonnard-é, a másik Lebonnard-néé. Mert Lebonnard a botrányt ismeri,
169 de Andréból nem enged, sőt áldását is adja már a szerelmesekre. André el-feledettnek hitt múltja olyan fontos szerephez jut, hogy miatta Blanche kész lemondani Róbertről, akit szeret, mert arisztokrata vére nem engedi, hogy egy fattyúval rokonságba keveredjék. Az izgalmak tetőpontján a ma-gáról megfeledkezett Lebonnard az anya jelenlétében Róbertnek szemébe vágja, hogy nem fia, hanem f a t t y ú , aki jogtalanul viseli az ő nevét; Lebon-nard-né ugyanis, akit valamikor a szép aranyművesnének hívtak, megcsalta a férjét egy márkival, Róbert vérbeli apjával. Lebonnard-nak tudomása volt a hűtlenségről, a családi béke érdekében azonban hallgatott, és tovább piszmogott az órákkal. Hallgatott mindmáig, a lánya boldogságának s André becsületének megtámadásáig, amikor hosszú évek tűrése után kitör belőle a keserűség és az igazság. Coc«3 volt bizony az öreg, mégpedig a ja-vából. Az anya és Róbert megtörik, az utóbbi a szégyen súlya alatt katoná-nak akar menni, mert tovább nem viselheti az őt meg nem illető nevet, s nincs jussa idegen ember vagyonához és szeretetéhez. Katonának azonban nem mehet nyomban, mert beteg, s e betegség idején Lebonnard-ból újra kidől a szeretet a fiú iránt, nem ereszti el, ellenkezőleg, bocsánatot kér, és ráadja az áldást a közben megengesztelt Blanche-ra és Róbertre s a másik boldog párra, Andréra és Jeanne-ra, akik végre behajókázhatnak a jól meg-érdemelt házasság kikötőjébe.
Hogy ki írta meg négy felvonásban ezt a históriát? Nem fontos, de a tel-jesség kedvéért ide kell írnunk a nevét: Jean Aicard 4 A fordítás dr. Hevesi
Sándoré, aki a tőle megszokott színtiszta magyarsággal, amennyire lehe-t e lehe-t lehe-t , színesen és művészelehe-tlehe-tel üllehe-telehe-tlehe-te álehe-t az eredelehe-tilehe-t hazai használalehe-tra.
II. Dr. Klausz
(Vígjáték 5 felvonásban. írta LArronge Adolf.5 Fordította Sebestyén Ká-roly. Először adták a Vígszínházban december 29-én.)
Nemcsak nagyon régi, de nagyon német is ez a vígjáték, mely nem is annyira fehér, mint inkább szürke, rettenetesen szürke. Fél nyolctól fél tizenkettőig tart, s az ember egyre azon töpreng, mi is történik hát tulaj-donképpen a színpadon ilyen sokáig. A megoldás végeredményben az, hogy a Fliegende Blátterből kivágott alakok, a goromba, de áldott jószívű orvos, a kifizethetetlen adóságokkal terhelt báró, a komolyan szerelmes ifjú feleség, az ennivalóan ostoba szerelmes jegyző, az ugyanolyan enni-valóan ostoba és szerelmes bakfis, a házsártos vén cseléd és még sokan mások járnak-kelnek a színpadon, végszóra nevetnek, eltűnnek és megje-lennek, megharagszanak és kibékülnek, vicceket mondanak és elkomo-lyodnak, sírnak, elérzékenyülnek, kánkánt táncolnak és megházasodnak, mindezt azon naiv szándékból, hogy a közönséget legjobb tudásuk és kép-telenségük szerint mulattassák.
Adva van tehát egy Griesinger Lipót nevű pénzes ékszerész, akinek lá-nya, Júlia, Boden Miksa bárónak a felesége. Ez a báró viharos évek s mér-hetlen adósságok hátrahagyása után a nagyszívű és bőkezű após keblére
borul, mert az após a kifizetett adósságokról szóló listát ad át neki. Az após ezzel szemben csak egyet kíván vejétől, hogy Júliát minden körülmé-nyek között boldoggá tegye. Az alku oly előnyös, hogy a báró kezet ad rá.
A fogadalom beváltása azonban nem olyan könnyű, mint hinnők. Az ifjú asszony olyat kíván férjétől, amire ez csak a negyedik és ötödik felvonás-ban áll rá, hogy komolyan dolgozzék, mégpedig azon a birtokon, melyről a báró úr sokat beszél. Ez a birtok nincs ugyan a holdban, hanem, ami még rosszabb, a hitelezők kezében. Boden bárónak kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy erre a birtokra vonuljon, annál kevésbé, mert apósával sikerült megkedveltetnie az előkelő, pezsgős életet, s most már együtt szó-rakoznak a Griesingerékhez gyakran hivatalos nagy társaságokkal. Júlia azonban nem mond le féijkomolyító szándékáról, sőt mivel atyjában nem talál segítőre, nagybátyjához, dr. Klauszhoz fordul, a hihetetlenül gorom-ba és hihetetlenül nemes szívű orvoshoz. Ennek a Klausznak, akinek a fü-lig adós s csak a pénzre spekuláló báró nincs ínyére, van egy felesége, Mária, és van egy leánya, Emma. Az Emma az a bakfis és a Gerstel Pál az a bárgyú törvényszéki jegyző akik a második felvonásban az alvó mama mellett édesen szerelmet vallanak egymásnak. A szerelem azonban még korai az ifjú szívekben, mert mielőtt rájuk kerülhetne a sor, előbb a másik pár ügyét, Bodenét és Júüáét kell rendbe hozni.
Ez pedig nehéz dolog, mert a harmadik felvonásban Júliát síráson éri az apja, ami kétségtelen jele annak, hogy Júlia nem boldog, s e boldogtalan-ságnak a félj és léhasága az oka. Griesinger észre tér, és segítség után kap-kod. A segítség ki volna más, mint a nagy Klausz. Ö azonban még nem ér rá, mert egyrészt folyton a betegeinél lót-fut, másrészt gorombáskodik, harmadrészt Emma leányának meggondolatlanul elmesél egy megható tör-ténetet orvosi praxisából, mellyel t ö b b e t árt, mint használ, mert a megin-dított szívű leány Gerstel iránt való nagy szerelme dacára elhatározza és kijelenti, hogy csak orvosnak lesz a felesége. A bírói vizsga előtt álló Gers-telé abban az esetben, ha az pályát változtat. A negyedik felvonásban, bár ekkor gorombáskodik legtöbbet, mivel a betegeit kezeli, végre ráér a nagy-eszű Klausz Júlia ügyét rendbe hozni. Csodálatos leleményességgel kisüti és beadja a könnyelmű és arisztokratikusán önérzetes Bodennek azt a gyermekmesét, hogy a gazdag após, Griesinger egyszerűen, de velősen tönkrejutott. Boden abban a pülanatban megjavul, elmegy feleségével a birtokra, hogy komoly munkában és pénzkeresésében robotolja le életét.
A válság ilyeténvaló szerencsés megoldását csakhamar követi a teljes ki-egyezés. Boden mintagazda és mintaapa lesz, az após nagyapai minőségé-ben olyan boldog, hogy madarat lehetne vele fogatni, boldog Klausz, bol-dog Emma és bolbol-dog Gerstel, akik, hála Istennek, mégiscsak egymáséi lesz-nek. Ma is élnek, ha meg nem haltak.
A sok hűhó semmiért ügyekből a szereplő személyzet nem sok megját-szanivalót tudott kipréselni. Az előadás általában alig emelkedett a darab nívója fölé. Igaz, hogy ment, ment helyenként - a szöveg a szokott vígszín-házi fürgeséggel, a tempóban azonban másutt olyan logikátlan vontatottság
ásított, hogy míg egyrészt a különben is hosszú s minden vígjátéki frisses-ségnek híján levő darab rémítően ellaposult és elnyúlt, másrészt olyan zök-kenésekből került ki a darab menete, melyek hasonlatosak a villamos vas-útnak forgalmas időben való járásához: egy perc sima haladás és öt perc fékezés, megállás, indítás minden megállóhelyen. A darabból hiányzó ter-mészetes vidámságot egyik-másik színész azzal pótolta, hogy lemondva minden vígjátéki tónusról, bohócsipkát vágott a fejébe, és bukfencet hányt. Minden szót „megjátszott", elmondott elülről hátra, hátulról előre, alulról fölfelé és fölülről lefelé Vendrey, csak hogy egy kis nevetést csikar-jon ki a közönségből. Ambícióját siker koronázta. Közönség ugyanis ter-mészetesen sok volt a színházban. A közönség domináló része hölgy.
A hölgyek selyemben. A hölgyek unatkoznak, izegnek-mozognak. A sely-mek összedörgölődnek, zizegnek, suttognak, mosolyognak, sőt nevetnek;
Vendrey azt hiszi, hogy a közönség nevet; vérszemet kap, s olyan erőlkö-déseket visz véghez a derültség érdekében, hogy csakugyan harsány kacaj veri a fel a bágyadt házat. A karzat derülésétől eltekintve őszinte vidámsá-got csak Hegedűs és Kiss Irén tudott kelteni. Hegedűs egy hülye paraszt ízről ízre megjátszott alakjával, Kiss Irén friss, eleven, elragadó tempera-mentumával. A többi szereplő nagyrészt ismert alakításainak részleteit va-riálta, ki-ki azt, amivel a legtöbb sikert aratta, mindenkor annak a nagy rutinnak, mesterségbeli készségnek segítségével, mely a látszólagos termé-szetességre aspirálva annak a bizonyos kaptafának juttat minél több szere-pet napról napra. Áll ez Balassára, aki szintén szívesen pályázott karzati elismerésekre; Tapolczaira, Góthra, aki a külsőségeknél alig ment tovább, kivéve a harmadik felvonás egy ízlésesen megjátszott jelenetét; Pappra, aki mintha csak mindig ebben az ensemble-ban mozgott volna; Pécsi Paulára, Haraszthy Herminre, Komlóssy Ilonára, akik lehetőleg kedvesek voltak, s nem sok vizet zavartak. Mindent összevetve, úgy a tapsok, mint a derültsé-gek inkább a játszó személyzetnek szóltak, mint a darabnak, amely aligha lesz hosszú életű e földön.