Budapest, június 4.
A budapesti törvényszéken tegnap óta folyik a 13-as bizottság vesszőfu-tása; az ügyészség kérlelhetetlen szigorral vádolja a vasutasokat — látható-lag — azért, hogy az ítélet után következő királyi kegyelmi aktus, melyről mint befejezett tényről beszélnek, annál hatásosabban domborodjék ki.
Ezalatt pedig a pénzügyi bizottság ülésén a vasutasok fizetésrendezéséről folyik a vita, s a kormány előteijesztette javaslatát.
A bíróság előtt tegnap jellemző jelenet folyt le, melyben a védelem s a vád közötti éles ellentét érdekesen domborodott ki. A vád képviselte az államhatalmat, a védelem az elnyomott vasutasokat. És élesen kidomboro-dott az elvi kérdés, mely ezen az egész elfajult ügyön végigvonul: állam-hivatalnok-e a vasutas, vagy pedig nem?
A kormány álláspontja régi időktől fogva az, hogy az államvasutasok államhivatalnokok, mert ezáltal természetesen a fegyelem kérdése sokkal szigorúbb alapokra helyeződik. A nyolcvanas években hozotf a Kúria egy döntvényt — akkor is a kormány szempontja volt szem előtt —, melyben államhivatalnokoknak mondják ki a vasutasokat. Ennek a döntvénynek története az, hogy akkor nagyon elszaporodtak a vasútnál a sikkasztások, tehát célirányos volt a vasutast államhivatalnoknak deklarálni, mert a hiva-tali sikkasztás kemény büntetésének réme jó elrettentő eszköznek mutat-kozott. Ez az eset áll fenn most is, s nem forog kétség az iránt, hogy az államhatalom mint államhivatalnokokkal fog elbánni a „fegyelemsértő"
vasutasokkal.
Nem akarunk rémképeket rajzolni, de nem kell nagy fantázia annak el-képzeléséhez, hogy a vasutasoknál most milyen viszonyok uralkodnak.
A bíróság sorba veszi elő a vezetőket, s hogy mennyire melletük van az ún.
hivatalos hangulat, mutatja - negatíve — a budapesti s a nagykanizsai tár-gyalások lefolyása. A kormány el van határozva, hogy elrettentő, könyö-rületet nem ismerő példaadással végleg kedvüket veszi a vasutasoknak min-den jövőben elkövetendő excesszustól a megfélemlítés kipróbált eszközei által.
Irányítja pedig az egész ügyet Hieronymi úr, a kereskedelmi miniszter, kiről meg vagyon írva, hogy mikor a vasutasok bizottsága jelentést tett neki, hogy mivel a mozgalom veszélyesebb mérveket kezd ölteni, ők félre-állnak, azt mondá nekik: — Ellenkezőleg! Én kérem az urakat, maradjanak a mozgalom élén — s a tizenhármak engedelmeskedtek a miniszteri akarat-nak. Ám ezért Hieronymi miniszter úr még meglehet, hogy tanúskodni is fog esetleg az ellen a bizottság ellen, melyet a vádbeli cselekményre ő bíz-tatott fel azzal a felhívással, hogy maradjanak a mozgalom élén.
A vasutasok pedig némán tűrik a középkori színezetű vesszőfutást. Már ameddig tűrik.
SZEZON V É G É N
Párizs, június 26.
Amikor éled a holt évszak ... A meleg és a por jelzi csak igazán, hogy el-következett, máson aligha venni észre. A pezsgő élet, a hatalmas utaknak áradatszerű vérkeringése, a zegzugos, szűk és ócska kis utcáknak örökös forrongása egy változatlan, útján diadalmasan tovahaladó életnek a tanú-sága.
Ha az előkelő világ el is siet a füllesztő levegőjű kőházak tömegéből, he-lyébe tolul a nagy boulevard-okra s az elegáns avenue-kre a nép, az izzé-kony, minden iránt fogékony párizsi nép, amely szétömölve, mint a hi-gany, nem hagy egyetlen rejtett zugot sem betöltetlenül. Az ő világa ez, a könnyű ruhájú, könnyű megélhetésű nyári idő, amikor, hacsak teheti, siet az árnyas parkokba és hatalmas kertekbe, amelyeknek lombos fái alatt heverészve üti agyon az időt. Annyira, hogy különösen vasárnaponkint a sétáló ember a Bois de Boulogne-ban, Párizsnak ebben a nagy teijedelmű, gyönyörű kertjében ugyancsak rászorul a gyalogúira, mert a fák között a szanaszét heverő, újságot olvasó vagy jóízűen hortyogó férfiak és nők kö-zött bajos volna járkálni.
Legnyüzsgőbb azonban vasárnaponkint az élet, s ez jellemzi legjobban a nyári idő elkövetkeztét, a külső avenue-kön, nevezetesen az avenue de Neuillyn, ahol százezrekre menő embertömeg hömpölyög föl és alá a szé-les út két oldalán felállított lenge múzsasátrak művészeinek fülsiketítő lár-mája között. A nagy tömegben itt igazán nem lát tovább az orránál az em-ber, s ha elbámészkodik, és néhányszor meg is fordul, igazán nem fogja tudni, hogy merre megy hát vajon, befelé vagy kifelé. És ember legyen a talpán, aki végig tud ilyenkor menni ezen az úton. Eltart egy délután, ami máskor egy félórájába se telik. De nézgélődni jön, és nem sietni. S látni-való, az van elég. Kétoldalt, mint egy végtelen hosszú sátortábor fut el a nyári színházaknak, ringlispileknek, lövöldéknek, mézeskalácsosoknak ren-geteg tömege. S nyílt színen történik minden, igaz, csak addig a fokig, amennyi arra szükséges, hogy a különben is nagyon kíváncsi párizsiakat lépre csalja. Az egyik sátor előtti emelvényen öles, élemedett kövér asz-szonyság lejt gyöngéd táncokat, amott vékonypénzű, kiéhezett művész erőmutatványokkal ugrasztja be egy-két hatos erejéig a nézőit. Itt látható az óriási kígyó, a liliputi asszony, Mária Antoinette, Napóleon csatáijele-netek a forradalomból, csepűrágók és kötéltáncosok s mindaz az eddig nem látottnak ígért, zseniális furfanggal kitalált hűhó, melyre mint mézre a legyek, úgy sietnek az emberek. Gőzzel hajtott, hatalmas ringlispilek harciriadószerű füttyentéssel jelzik az indulást, amikor a lovakon, zebrá-kon és hattyúzebrá-kon kuporgó publikum megkezdi kerge forgását. S a divat itt az, hogy a dadák, sőt talán maguk a mamák is nem a gyermekeiket ültetik fel rá, hanem maguk foglalnak rajta helyet. A párizsi gamintól a legelegán-sabb, selyembe öltözött hölgyekig s cilinderes urakig a párizsi társadalom alsóbb felének egész skálája forog körben az ördöngös masinérián.
*
A nyári idő jele, hogy ilyenkor Párizsnak nagy számban levő kétes ele-mei az utcákra teszik át működésük terét. Egyrészt azért, mert a legtöbb ember ott mozog, másrészt, mert ott szabadabb a levegő, s szemnek, kéz-nek tágabb tere nyílik a működésre. Az a sok náció, amelykéz-nek mulatni vá-gyó, gazdag urai itt találkoznak, ugyanolyan mértékben o n t j a ide a köny-nyű megélhetést kereső, tilosban munkálkodó alakjait. És sajátságos, hogy ezekben a kétes lelküsmeretű emberekben milyen élénken dobog a szív
honfitársaik vagy az annak vélt idegen iránt. Tanyájuk rendesen az állomá-sok előtti terek, amelyeken lebzselve éles szemmel azonnal felismerik az érkező utas közt az idegent, sőt azt is, aki honfitársuk.
Párizsba érkeztemkor magamnak is volt némi kis kalandom egy ilyen úr-ral. Mikor a Keleti pályaudvaron leszálltam, hordárt fogadtam, aki kézitás-kámat egy közeli szállóba vitte. Mikor kifizettem, a j ó öregnek többet kel-lett adnom, mint amennyiben megegyeztünk, mert nem volt nálam annyi aprópénz. Csak másnap tudtam meg, hogy mi volt a következménye ennek a véletlennek, sőt már aznap este is jelentkezett a hatás. Mikor ugyanis délutáni sétámról a szállodába hazaértem, a szállodatulajdonos elmesélte, hogy egy úr keresett, aki Németországból velem j ö t t Párizsba, s nagyon szeretne velem találkozni. ígérte, hogy másnap fölkeres. Azonnal tisztában voltam a dologgal, mert senkivel sem utaztam együtt, annál kevésbé, akivel barátságot köthettem volna. Másnap reggel 9 órakor azonban, amikorra látogatását ígérte volt, nem jelentkezett. De ismeretlen ismerősöm, aki megérkezésemkor kikérdezte a hordárt, hogy mennyi borravalót k a p o t t , s hogy milyen nemzetiségű vagyok (a j ó öregnek, mikor megkérdezett, hiába magyaráztam, hogy hongrois vagyok, ő még ma is abban a szent hit-ben él, hogy hongrois vagy allemand egyre megy), engem ezzel még le nem tárgyalt, hanem a nagy boulevard-okon jártamban-keltemben egy elegáns, panamakalapos s általam soha nem látott úr alakjában hozzám szegődött azzal a kérdéssel, vajon nem tudnám-e neki megmondani, hol az Olympia mulató. S mivel épp abban az irányban haladtam, velem tartott. Német volt az istenadta, s pár francia szó váltása után azonnal rá is tért honi nyel-vére. Hat napja van csak Párizsban, s még nem tud elég jól tájékozódni, magyarázta, bár az éjjeli mulatókat már végigjárta, s éppen csak az Olym-pia, amit eddig nem látott.
Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, észrevehetőleg elment tőlem minden illúziója, egyben azonban én is rájöttem, hogy őkelme telivér pári-zsi, mégpedig a cipőjéről, arról a hegyes, most divatos párizsi formáról, amelynek sajátságos alakja és készítési módja az, amiről itt az igazi párizsit megismerni lehet. Hogy nem hat nap alatt szerezte, azt láttam a kopottsá-gáról, azonkívül a kalapja s ruhájának többi része is arra vallott, hogy igazi párizsivá vedlett német csirkefogóval van dolgom. Mikor anyagi viszonya-imról túlontúl tájékoztattam, meglehetősen letörtek reményei, s csak a menekülésre gondolt, annál is inkább, mert kioktattam, hogy veszedelmes ember vagyok. A legközelebbi trafiknál, amelyek itt egyúttal kávéházak és borozók is, s három-négy ajtajuk is van, bocsánatot kért, hogy cigarettát megy venni. Vártam reá egy ideig, de a szökésben, úgy látszik, ügyesebb volt, mint a hálókivetésben. Bottal üthettem a nyomát.
»
A forrón alátűző n a p izzó fényében sietve-futva keresi kenyerét a mun-kája után látó nagy tömeg. De ha teheti, szakít magának időt, hogy meleg-től száraz torkát jeges italokkal hűsítse. A nap minden szakában telve van-nak az óriási kávéházak, s a gyalogjárót is teljesen ellepik az asztalok,
ame-53 lyeknél a párizsi elfogyasztja mindennapi likőijét, feketéjét, de főként ab-szintjét. Lát az ember itt asszonyokat is, gyakran egyedül, amint abszint-jük mellett üldögélnek. A szesz igazi munkája azonban mégsem megy vég-be az emvég-ber szeme láttára, csak akkor bukkan fel a homályból, amikor eredményre jutott, amikor a mámor teszi rabjává az embert...
Nincs még egy városa a világnak, ahol oly hamar tudna összeverődni a tömeg valami látnivaló körül, mint itt Párizsban. Egy kurjongató, részeg embernek a garázdálkodását olyan tömeg élvezi végig, hogy megakad az úton mindenféle közlekedés. Nagy a „liberté", s a rendőrség is csak akkor juthat munkájához, ha a nagy tömegben el tudja érni a „tettest", akit az abszint őrülete hajt végig az izzó utcákon, míg végre ki nem t ö r belőle a láz, az öntudatlan állatnak veszett dühe. Markos rendőrlegények szaladnak utána, de a rongyos, az út sarát, piszkát magán viselő ember kitépi magát közülök, s ég felé emelt arcából kimeredő üvegesedő szemeivel, széttárt karjaival a mögötte hullámként összecsapódó emberrajba veti magát. Ez már nem a mámor, nem a részegség, ez a delírium, a szaggató, agyat tépő őrületnek a munkája. A küzdelem rövid. A lázt kimerültség követi, s az ember összerogy, mint a beteg k u t y a , tátogó szájjal, búsan maga elé me-redő arccal.
A rendőrök felemelik, s amíg roskadt, ingadozó járását egyengetik, látni az arcán, hogy fiatal ember, s nem is a legalsóbb osztályból. A ruhája is úrias, de piszkos, rongyos, s csak itt-ott látszik ki a por és szemét alól az eredeti színe.
A menet lassan halad előre. A tömeget nem lehet szétkergetni, mert a szabadság szerint joga van ott taposni az utcát, ahol jólesik. S ahogy men-nek, egy szűk kis utcából egy síró, fuldokló asszony csatlakozik a menet-hez, aki, mikor a tömeg végre megunja a látnivalót, és elmarad, egyedül kíséri az embert. Egy örökre bevégzett életnek az utolsó útján, nem a bör-tön, hanem a kórház felé. Az asszony menti meg a börtöntől Georges Ver-laine-t, Paul Verlaine-nek, a modern francia líra eme nagy alakjának a fiát.
Az az örökös mámor, amelyben Paul Verlaine, a költő végigtántorogta a világot, a fiában nőtte ki magát őrültséggé, hogy a sötét korcsmákban, pin-cékben s az út sarában eltöltött élet után majd mint egy patológiai tanul-mány, a megfigyelő orvosok keze között hunyja le a szemét, mint igaz fia a költő apának, aki részegen és nyomorogva halt meg egyedül, elhagyot-tan ...
A PÁRIZSIAK GEORGE SAND-ÜNNEPE