Párizs, július Július 14-én a szürkületben kigyúl az első lampion, fölröppen az első rakéta, a muzsikusok rágyújtanak a cake-walkra,1 s íme az első pár táncra perdül. Megkezdődik az éjszaka, amit a párizsi azzal a jelzővel különböztet meg a többitől: ,,quand tout Paris est f o u " — amikor egész Párizs bolond.
A zene első hangja elragadja a tömeget, amely sodor magával irgalmatla-nul, utcáról utcára, térről térre, ahol mindenütt nemzetiszínű drapériával bevont emelvényeken fújják a muzsikusok trombitájukat. A kocsik nem járnak ilyenkor, s ha mégis a tömegbe botlik valamelyik, lefogják, és
fel-ugrálnak rá, hogy jobban lássák a tűzijátékot. A melegtől izzó fák vörös lángban égnek: lombjaik tele vannak piros lampionokkal, amelyek mintha hatalmas narancsok lennének.
A levegő izgalommal teljes: az ártatlan ember úgy szívja magába, mint a vörös fényben úszó asszonyi uszályoktól fölvert port. A láz végigfut a tö-megen, s mire egy-egy sarokra, térre ér, beleszáll az emberek lábába, s úgy megtáncoltatja őket, mint a szél a leveleket. A zenéjük is a láz kompozíci-ója, vad, lüktető táncmuzsika, ugráló ritmussal, amelyben azonban annyi a hév, a láng, hogy nem lehet neki ellentállani.
S az „ünneprontók" itt nem azok, akik tánccal vétkeznek a szent na-pon, hanem akiknek a lába nyugodtan marad, akik nem dobálják az ég felé.
Soha csodásabb bűvészetet, mint ez éjszakáé: jobban már nem lehet összekeverni Párizs legellentétesebb elemeit. A fényes kávéházak előtt ivó urakat és elegáns hölgyeket minden pillanatban ostromolja valami kérege-tő, tántorgó férfi, szegény asszony, aki hat gyereke számára kér ennivalót (bizonyságul hármat mindjárt magával is visz, a többi három a város másik részében koldul, mint apátlan-anyátlan árva); lányok és asszonyok táncol-nak együtt, közel egymáshoz, pedig máskor áthidalhatatlan az árok, amely elválasztja őket, s a pincér is kiugrik a kávéházból az út közepére, hogy megtáncoltassa azt az elegáns hölgyet, aki az előbb jó borravalót adott neki.
Az utcán van egész Párizs: az út közepén, egész vidámságával, ötletessé-gével, erkölcstelenségével és hóbortjával. Az útra van kirakva ez a sok por-téka, csak válogatni kell belőle. Az egységet egyszer-egyszer megzavarja valami menet, éneklő lányok vagy diákok csapata, akik összeölelkezve da-lolják végig az utcákat, s minden utcasarkon megállanak ismeretséget kötni s táncolni egyet.
Vad csatazajjal jönnek a fiatal festők, a jövő reményei, oszlopai. Amerre száguldoznak, valóságos füstfelhő jelzi az útjukat, amit rövid pipáikból eresztgetnek. Vannak néhány százan, csupa kócos, marcona alak, fehér vá-szon dolgozóköpenyegben, mely festéktől maszatos, s hogy még ijesztőbb legyen, a hátára halálfej van festve, körülvéve ijesztő jelenetekkel és
jel-57 szavakkal, melyek közül nem hiányzik: „Halál a hűtlen lányokra!" Minde-niken egyforma, hátracsapott bársonysipka, amely alól hosszú sörény le-beg utánuk. Párjával haladnak, ki-ki a modelljével, s együtt éneklik az
„Internationale"-t vagy a „Carmagnole"-t.2 Lehetetlen közéjük keveredni, mert amily rendetlenek, olyan büszkék, s a j ó kabátra éppen olyan utálat-tal néznek, mint a műkritikusra. Mikor a nótában pihenőt tartanak, csó-kok csattanása hangzik, s a modellek szerelmesen simulnak mestereik vál-lára.
A menet elején és végén a tömegből néhány lány emelkedik ki magasra, a középen pedig egy, aki királynői fenségben trónol jobbágyai fölött: vér-vörös posztóval bevont, hatalmas, kétkerekű szekereken tolják, húzzák őket, ami láthatólag jólesik nekik, mert biztató mosollyal tekintenek alá a hullámzó tömegre. A királyné! ... Hátracsapott bársonysapkája alól haja hullámosan omlik alá, égő, nagy szemeiben tűz és erő: ő parancsol a tö-megnek, s úgy viszik őt, mint a forradalom idején az ész istennőjét. Gyö-nyörű fehér arcán a méltóság, a hatalom tudata ömlik el; nem jó volna azonban látni, amikor megfosztják trónjától, s egyszerűen kirántják alóla a tákolmányt.
Ez az éj a mámor ideje is, nemcsak az ünnepé. Az ünnep éjfélkor befeje-ződik, akkor eloltják az épületeken a kivilágítást, s mindenfelé lampionok-kal változtatják piros nappallá a várost. Zene, bor és szerelem ég a szemek-ben, ebből fakad a mulatók táncos kedve a Panthéon téren, s ettől szorul ökölbe a munkás keze a sötét cabaret-kban.3
Mikor már mindenütt csillapul a mulatság láza, el-elhal a zene, az utolsó hely a Panthéon előtti tér, az egész mulatságnak központja. Itt van az egész Quartier Latin. Kétoldalt kávéház, középen emelvényen a muzsiku-sok, akik húzzák a talpalávalót. Ha a párok elfáradnak, letelepszenek az asztalokhoz, amelyek végig ellepik a széles gyalogutat. Minden tánc és minden leülés egy újabb lépés a részegség felé, egyre fogy a tömeg, míg végre csak az igazán edzett mulatók maradnak együtt, megvárni — a reg-gelt.
A jobb oldalon levő kávéház előtt nagy tömeg gyülekezik össze. Köze-péből emberfej látszik ki, meg egy kar, amelyik söröskancsót tart magas-ra. Az asztal tetején áll az ember, s úgy énekel a körötte állóknak. Akik vele vannak egy asztalnál, tele poharakkal állják körül, s segítik az ének-ben, váiják a végit, amikor az egyiknek ki kell inni a poharat. Ha lány az illető, aki nagyokat erőlködik, míg véghezviszi ez erőmutatványt, hatalmas hó, hó, hó! kiáltással üdvözlik. Észbontó bordal, még a józan embernek is vére forr tőle.
Az asztal ura egy hatalmas termetű férfi, fekete szakállú, szellemtől ra-gyogó arccal, sűrű, összevont szemöldöke alól apró, élénk szemek csillog-nak elő. A válla széles, csupa erő, s a termete olyan, hogy amint mozdul, csupa elegancia, kedvesség; szellem, ötlet minden, amit csinál, az a sok szörnyű ostobaság, amit összehadar, a nótái, a bakugrásai, de neki minden jól áll, akárcsak az a fél lampion, amit a fején visel korona gyanánt. Mert ő
a király, aki uralkodik fölöttük, ő a társaság zsenije, aki, ha azt parancsolja valamelyik alattvalójának, hogy ugorjon át az asztalon, az siet engedelmes-kedni, még ha mind lesöpri is a poharakat. Gyönyörű lány a hatalmas em-ber párja: fehér, ártatlan arcú, nagy, gömbölyű fekete szemű kislány, fá-tyollal bevont, félrecsapott, kis, fehér sipkában. Ha együtt táncolnak, a legszebb pár, amit el lehet képzelni. Mindenki őket nézi, az erőt és bájt, amint a zene ritmusára együtt forognak, összesimulva, lágy hullámzással lejtenek, majd vad láz fogja el őket, amikor a cake-walk rángatódzó dalla-ma hangzik fel; ordítozva, kurjongatva dobálják a lábukat, hátrahajló test-tel, melyen feszül minden idom, minden porcika, úgyhogy a lágy selyem mely összefogja, majd kipattan.
— Tararirararirara — ordítja velük a tömeg a nótát, amelynek nincs szö-vege, de amely a legvadabb szenvedélyeknek a lüktetéséből van összetéve.
A levegőben a vörös fénybe bele villan valami szürkés, kékes világosság:
a Panthéon mögött kékül az ég. A legsötétebb feketéből átmegy a legsöté-tebb kékbe. Ez már a világosság. Jobbra a Panthéon fölött ragyogó csillag, amely szerteszét szórja sugarait, s amint világosodik, nem veszít fényéből, ragyogásából. Az utca végén csodás misztikummal bontakozik ki a Panthé-on sziluettje: semmi részlet, semmi szín, csak egy hatalmas vPanthé-onal, amely jelzi, hogy az ég valamivel világosabb, mint ez a gyönyörű építkezés. S ahogy mindjobban világosodik, a Panthéon is egyre jobban válik ki a sötét-ből. Mindenfelé változás, amit a reggel okoz, csak a társaság áll még ellent neki. Nincs már más táncoló, csak ők, de kitartanak, összefogódznak mindnyájan széles körbe, s úgy forognak körös-körül szédítő forgással.
Kocsi jön az úton. Benne egy férfi s egy nő. A fekete szakállas férfi megfogja a ló zabláját, mire a kocsi megáll. A támadó odalép a benn ülő párhoz, mély meghajlással üdvözli őket, mire azok — mit tehetnek? — jót nevetve kiszállnak, s közéjük állnak táncolni. Maga a kocsis gömbölyű, borotvált képű alak, akinek az arcáról csakúgy ragyog a jólét, szintén kö-zéjük áll, s cilinderjét ölelve át, táncol a hűséges tökfödővel.
Hátul a Panthéon egyre világosodik.
Egyik-másik ember már egész elázott, de józan a király, s józan a párja.
Közben lejtenek fáradhatatlanul, s nem veszik észre, hogy amint libegnek, már nincs árnyékuk, mert a nap világít már, a nap, amely most bukik fel a házak mögött. Nem veszik észre, hogy lefoszlik róluk minden fönség, porba hull a lampionkorona, mely még az imént olyan volt, mint a selyem;
az arcok lázas ragyogása átvedlik izzadtsággá, s a sötét nézésű, mély tűzű szemek semmitmondók és élettelenek minden árnyék nélkül. A hófehérség is bágyadtság, sápadtság a leány arcán, s nem a szerelemtől, hanem a kime-rültségtől hajol a férfi vállára.
A Panthéon felett még fényesebb az ég. A világosságban hatalmasan emelkedik ki az óriási kupola az oszlopokkal, melyek alatt nagy emberek alusszák örök álmukat. Átveszi uralmát az egész környék felett, kupolája jelzi a hatalmat. S mire egész nagyságában látható, egy fénysugárkéve is
5 9 odacsúszik a tetejére. És kiürül a tér, s az emberek futva menekülnek a nappal elől...
MŰVÉSZEK
Párizsjúlius Aligha van még egy városa a világnak, mely oly nagyszámú s nagyjelen-tőségű művészi eseménynek lenne színhelye, mint Párizs. Nem múlik el hét, hogy valami kiállítás meg ne nyílna, vagy be ne zárulna. Eltekintve a Szalonoktól, amelyeknek megnyitását az egész világ érdeklődése szokta kísérni, minden héten van valamelyik nagy képkereskedőnél igen magas nívójú kiállítás, rendesen egy-egy, akár élő, akár halott festőnek az össze-gyűjtött képeiből. Maguk a Szalonok is, bár különösen az ideiek nagyon gyarlók voltak, sok nevezetes tehetséget vetnek felszínre, vagy tanúságát adják egy-egy ismert tehetség fejlődésének, erősödésének. A világ legkü-lönbözőbb részeiből verődnek össze a két Szalon termeiben nevezetes és ismeretlen tehetségek, s alig van művészettel bíró ország, amely itt képvi-selve ne lenne. A magyar művészet az idén is, mint előző években rende-sen, képviselve volt erős tehetségekkel, akiket természetesen Magyarorszá-gon széltében ismernek, egyúttal azonban k é t fiatal, nálunk még jóformán ismeretlen festőművészünk is itt lépett a nyilvánosság elé, többé-kevésbé először. Wagner Géza1 az egyik, s Székely Andor2 a másik, mindkettő olyan tehetség, akikkel még gyakran fogunk találkozni. Wagner igen finom hangulatú, erős technikájú rézkarcokkal debütált, míg Székely képei közt különösen sok érzéssel megfestett Nocturne-je keltett feltűnést.
A minden ízében modern, új és eredeti művészetnek legigazibb tanyái azonban a párizsi képkereskedők termei. Egy-egy ilyen műkereskedőnél a modern művészetnek valóságos kincsei vannak felhalmozva, s hogy egyet említsek, Durand-Ruelnak a raktára értékben s a képek mennyiségét tekint-ve is tekint-vetekszik a világ nem egy nagyszerű múzeumával. A közeli napokban fogja megnyitni éppen Durand-Ruel egy nagyszabású kiállítását, a legna-gyobb modern francia festők képeivel. Monet, Pissarro, Renoir és Sisley a kiállítás főalakjai, akik között különösen az elsőnek olyen képei látha-tók, amelyek máris valóságos forrongásba, lázba ejtették Párizs művészvilá-gát s műértő közönségét. Háromévi londoni tartózkodásának a munkáját állította itt k' Monet, a londoni ködnek oly zseniális megfigyeléseit, a leve-gőnek, napfénynek oly tökéletes megértését, mely a nagy művészt kétség-kívül Európa élő leghatalmasabb tájképfestőjévé avatja.
•
Egy igazi párizsi ízű történetnek van most nagy közönsége művész és nem művész körökben. Egy festőről, egy szobrászról s a festőművész fele-ségéről szól a nóta, s bizony egy kissé csintalanul. Mindhárman ifjak és
bohók, mindhárman telivér párizsiak, s a fátum, amely őket összekeverte, az igazi párizsi mitológiáé.
A festőművész képet akart festeni, merészet és nagyot; olyat, amellyel egyszerre feltűnést is keltsen, s pénzt is szerezzen. Ködös levegőben egy csókolódzó párt álmodott meg, amint szerelmi mámorban csüggnek egy-más ajkán. Mikor végigálmodta a hangulatot, a formákat, a színeket s — a sikert, modell után nézett, mint jó vérű naturalistához illik. Soká keresett szegény, de hiába, úgy csókolni, ahogy ő megálmodta, egyik modell sem tudott. Mikor már csaknem a kétségbeesés mardosta gyötrődő lelkét, men-tő gondolata támadt. Egy verőfényes, napsütéses napon magához hívta a szobrászt, aki legjobb barátja, aztán behívta a műterembe feleségét — s örömében csaknem sírva fakadt.
Nézte, nézte őket, izgatottan, örömtől repesve, a szobrászt s az asz-szonyt, akik szemmeresztve bámultak rá. Azt hitték, megbolondult. Végre megmagyarázta nekik a tervét, a nagyszerűen végigálmodott gondolatát, s beállította őket — modellnek. Gyönyörű szép pár volt, amint a férfi át-ölelve tartotta a karcsú, szőke asszonyt.
A festő szeme csak úgy tobzódott a színekben: a szobrász barna arc-bőre, duzzadt ajka, izzó szeme és t ö m ö t t barna h a j a ; az asszony arcának halvány píija, remegő keskeny ajka, álmodozó szemei csaknem megbolon-dították. Vásznat, palettát és ecsetet ragadott, és lázas izgalommal látott a munkához. Teremtő ecsetje alatt gyönyörű változatosságban fakadtak a színek és vonalak, s nagy lelkesedéssel bontotta ki a két alakot a misztikus kékes ködből, amellyel körülvette ő k e t . Nap-nap után folyt a munka, s a festő lelkesedése egyre n ő t t : a csókolózó párt egyre szebbnek találta, egyre több mámort, több szerelmet, több odaadást fedezett fel bennük. S mind-ezt hűen meg is örökítette vásznán. Egy napon azonban, mikor már csak két-háromszori ülés kellett volna a k é p teljes befejezéséhez, rettenetes do-log történt.
Eltűnt a szobrász, s eltűnt vele az asszony is, mintha csak a föld nyelte volna el őket. A festő sírva kereste őket mindenfelé, lótott-futott léleksza-kadva — mindhiába. Mikor aztán kimerülten hazaért, megállt a kép előtt, s nézte, nézte kidülledt szemekkel a gyönyörűen megfestett csókolózó párt, aztán holtra fáradtan, öntudatlanul ráborult arcával a nedves vászon-ra. Kétségbeesése azonban csak néhány napig rartott. Mikor kínjaiból ma-gához tért, erőre k a p o t t , s befejezte a képet fantáziából, talán még szeb-ben, mint ahogy gondolta. Ezzel azonban nem elégedett meg. Fogott egy másik ugyanakkora vásznat, s munkához látott. Minden ecsetvonása a lel-kének egy zokogása volt, s valósággal a vérével dolgozott: piros, izzó köd-be odafestette a két alakot, ugyanolyan állásban, mint az előző képen, csakhogy megvénítette őket, a férfit is, az asszonyt is. A férfit, amint ki-merült arccal, rémült szemekkel tolja el magától az asszonyt, a nőt, amint izzó ajakkal tapad a férfi ajkához, s egyik kezével görcsösen magához vonja, a másikkal pedig nesztelenül, mint a kígyó, siklik a férfi torkához, hogy megfojtsa. A képet még rettenetesebbé tette, hogy a férfi vénhedt,
61 kiaszott arca mögé odaföstött egy vigyorgó halálfejet is, amint éles fogait a férfi homlokához feni. Sokat szenvedett a festő, amíg ezt a képet befe-jezte. De mikor elkészült vele, meg volt elégedve művével. Az első kép alá
írta: a jelen, a másik alá: a jövő, s aztán kiállította őket. A két képnek nagy sikere volt: heteken át csak arról beszéltek, s nem volt olyan ember, aki-nek a hátán végig ne f u t o t t volna a hideg a jövő láttára.
Egy hónap múlva a festő ajtaján kopogtattak. A felesége lépett be, egy kicsit megtörten, de még mindig viruló szépségben. Akik a képeket látták, azok közt a szobrász volt az, aki legjobban megijedt a második jelenettől.
S a festő ... megbocsátott a megtért bűnösnek, hálából a sikerért.
*
A Quartier Latin egyik műtermében borzalmas tragédia játszódott le a napokban, amelynek szövevénye, bár hamar lebonyolódott, sok izgalom-mal teljes.
Egy tehetséges fiatal festőművész, járván az éjszakát, egy cabaret-ban remek típusra bukkant: rongyos, züllött, hatalmas termetű emberre, aki-nek az arcán az állati szenvedélyek s az ital mámora rettenetesen tükrö-ződött. Egy pohár abszint mellett ült a korcsmában, s mélyen szemére hú-zott kalapja alól sötéten nézett maga körül. A festő nem tudta levenni a szemét róla: a piszkos ivószoba kétes, füstös levegője még visszataszítóbbá, de még érdekesebbé is tette ezt a magányos alakot. Nem tudott ellenállani a vágynak, hogy szóba ne álljon vele, s felszólította, hogy jöjjön el hozzá másnap modellnek jó fizetségért. Az ember ráállt az alkura, s másnap a mondott időben beállított a festőművészhez. Egy-két ember látta, amint délelőtt bement a műterembe, de kijönni nem látta senki, s a festőt sem látták. Másnap, amikor a takarítónő beállított a festő műtermébe, rettene-tes látvány tárult eléje.
A fiatal művész a földön feküdt megmerevült testtel, holtan, nyakán a fojtogató kéz ujjainak nyomával. Mellette hevert a palettája s egy csomó ecset, amelyekre arccal volt borulva. A szobában iszonyú rendetlenség, a szekrények tárva-nyitva, ami azt bizonyította, hogy a művész rablógyilkos-ság szomorú áldozata. Az állványon nedves vászon volt kifeszítve, egy zül-lött, rongyos embernek a nagyjában odafestett alakjával, aki egy fiatal lányra emeli az öklét. Széles ecsetvonásokkal volt csak odafestve az ember, de arcán megvolt a züllött vadnak minden állatiassága, szenvedélye, vér-szomja. Maguk a hivatalos vizsgálat emberei is megborzadva nézték ezt a jelenetet: a szerencsétlen fiatal művészt egy emberi vadállatnak a képe alatt. A hajsza természetesen azonnal megindult: kihallgattak mindenkit, akit csak lehetett, de mindhiába. A gyilkosnak nyomára se lehetett jutni.
Párizs legjobb rendőrkémei szimatolták a rablót, míg végre egy lebujban egy fiatal festő, a meggyilkoltnak jó barátja, ráismert egy emberben a le-festett emberre, épp abban a pillanatban, mikor az egy gyűrűt kínálgatott egyik társának. A fiatal festő jegygyűrűje volt. Egyszeriben előhívtak né-hány rendőrt, akik a hatalmas termetű embert hosszas küzdelem után
le-teperték. Minden jel ellene vallott, de ő konokul tagadott. Nem akarta ma-gára vállalni a gyilkosságot s egy ideig sikertelen volt ellene minden bizo-nyítás. Csak mikor a képet mutatták meg neki, akkor döbbent meg igazán:
felordított, és neki akart rohanni, hogy széjjeltépje. Ez a düh azé a képé volt, ugyanaz az arc, ugyanazok a csattogó fogak s vérben forgó szemek:
borzadva fordult el tőle, s megtörve, megrogyva kivallotta rettenetes bűné-nek minden mozzanatát. Hogy támadt benne a gondolat, hogy a festőt ki-rabolja, mikor az vászna előtt gyanútlan dolgozott néhány órán keresztül.
S hogy ugrott reá, mikor festékesdoboza fölé hajolt egy pillanatra. Aztán ami értéktárgyat talált, magához vette, de a képet nem ért rá elpusztítani, mert emberek jártak a műterem körül. S a legelső alkalmas pillanatban ki-menekült, anélkül hogy látták volna. Az utolsó holmi, amit nála megtalál-tak, a művész jegygyűrűje volt, amin már szintén túl akart adni. Vékony karikagyűrű, egy kora tavaszi hónap s egy fiatal leánynak a nevével...