Két évtizede minden évben, november 7-én együtt emlékezünk Méhes Attila posztumusz őrnagy ’56-os mártíromságára és koszo-rúzunk a Hűvösvölgyi úti Katonai Akadémia falán elhelyezett emléktábla alatt. Idén már eggyel kevesebben voltunk. Szinte Gábor honfitársunk, aki annak idején kiharcolta az állami szintű megemlé-kezést is, ez év szeptember 30-án végleg elfáradt, lelke elhagyta földi pályáját, teste a Farkasréti temetőben talált örök nyugodalmat.
1928-ban Budapesten, unitárius ősi székely családban látta meg a napvilágot. Csíkménaságból származó édesanyja, Erdély Vilma, otthon szülte meg Gábor nevű fiát, kinek édesapja a Sepsikőrös-patakról eljött Szinte Ferenc postai altiszt volt. Édesanyja testvéreitől annakidején Bartók Béla gyűjtött csíki énekeket.
Sokoldalú egyénisége és tevékenysége rendkívül gazdag élet-művében sűrűsödött össze, amely még hosszú évekre nyúlóan ad majd felfedezési lehetőséget mindnyájunk számára, akik az arany-ásók lázával vetik be magukat a mester szellemi hagyatékának feltárásába és átélésébe.
Szinte Gábor oktatási tevékenysége már önmagában életműnek számít, amelyhez tudatos honszerető nevelés és példamutatás párosult. A művészeti tárgyak mellett a hallgatók évtizedeken át kaptak avatott útbaigazítást is a tanár úrtól, ami nagyban hozzájárult magyar központú világlátásuk és történelmi tudatuk kialakulásához.
Nemzeti elkötelezettsége egész életét átszövi. A nemzetközi érvényesülés fellegvárai helyett a magyarországi létet választotta, ahol az olaszországi tanulmányait követő hazatérése után kizárták a Képzőművészeti Alapból, elismerés helyett szakmai féltékenység és hatalmi bosszú vette körül újra induló életét. Ennek ellenére mindenkor a nemzet nagy sorskérdései foglalkoztatták, ez műveiben
136
mindenkor tetten érhető; ragadjuk ki itt a nemzet nagyjairól festett remek portréit, amelyek történelmet és erényt hordoznak magukban.
Emberi és szakmai önzetlenségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy műtörténészként ismeretterjesztő video-sorozatokat írt „Híres magyarok a nagyvilágban” címmel, negyven magyar képzőművész munkásságát népszerűsítve. Ha nem megy másképpen, az egyéni áldozathozatalról sem mond le. Saint-Simon-i és Rezső téri monu-mentális alkotásaiból nem származik bevétel számára, csak kiadásai vannak, mindezért jutalma csak a nemzet hálája lehet. Így állt ő az Úr színe előtt.
Szinte Gábor művészi nagyságát talán csak tudatos mellőzöttsége múlja felül. A hatalommal nem alkuvó, éppen ezért partvonalra szorított erdélyi származású művészt ma – még – jobban ismerik egész Európában, mint itthon. Első önálló kiállítását az olasz köztársasági elnök nyitotta meg. A magyar államelnökök ezzel szemben nemcsak a művészt, hanem az általa létrehozott francia-országi magyar zarándokhelyet is nem létezőnek tekintik, az állam ezt hivatalból bűnösen máig is elhallgatta. A Külügyminisztérium, a miniszterelnökség, a Párizsi Magyar Intézet – felkérés ellenére – elzárkózott minden segítségnyújtástól, sőt, az avatáson történő részvételtől is.
A művészóriás egész életében egymaga állt ki, mint Ábel.
„Festőként csak azt mondhatom: nagy a művészet hatalma. Kár vesztegetni az időt mások sikereinek utánzásával, a siker nem másolható. Saját gyökereinket kell használni, abból indulhat ki az, ami mások számára igazi és valóságos.” – olvasható egyik könyvében. A hatalommal soha nem alkuvó tudós alkotóművész éppen ennek köszönhette, hogy műveit és őt ma jobban ismerik külföldön, például Németországban, Franciaországban és főként Olaszországban, mint itthon.
„Ez festőművész…”
137
Szinte Gábor csúcsra érő pályájának ismertetése előtt idézzük fel hazatérésének pillanatát, amely a lentről újra induló küzdelmes élet jellegzetes példája.
„A magyar határon a katona megnézte a római követség haza-térési engedélyét. — Jöjjön velem! — Az épület végébe, külön-szobába kísért. Az asztalnál egyenruhás nő ült az írógép mellett, előtte állt az államvédelmi tiszt, odaszólt felém: — Gyerünk, vet-kőzzön! Meztelenre!
Szétrakták ruháimat, mindent kitettek a bőröndömből egy kopott asztalra. Hazám fogadtatást rendez. A tiszt egyenként kézbe vette a könyveket, melyeket magammal hoztam. Ritkaságok voltak, olasz kiadások a századfordulóból, a freskófestés régi receptjeivel. Nem akartam föladni postán, nehogy elvesszenek. Bedobta valamennyit egy zsákba. Gúnyosan nézett rám:
― Aztán mégse volt kolbászból a kerítés?
― Valóban nem. Aranyból volt.
― Na ne mondja. Akkor miért jött haza?
― Van ilyen is – mondtam.
Az írógép mellett ülő nő, abbahagyva adataim másolását közbeszólt:
― Ez festőművész, hadnagy elvtárs, persze, hogy tetszett neki Olaszország.
A tiszt kezébe vette a firenzei Akadémia bizonyítványát.
― Mi ez?
― Bizonyítvány arról, hogy két kurzust végeztem a Firenzei Szép-művészeti Akadémián.
― Erre nem lesz szüksége! — Kettétépte, és bedobta a zsákba.”
Így fogadta kebelére és akarta elemészteni híressé vált művészét Magyarországon az emberarcú szocializmus.
Ha szabad így fogalmazni, valóban nem volt szüksége a diplomára. Életútját ugyanis biztos kézzel, fentről egyengették, méghozzá miniszteri magaslaton. Szinte Gábor itthon néhány év alatt a Madách Színház díszlettervezőjeként tett szert hírnévre. Ennyit
138
engedtek meg neki. Aztán eljött az idő, amikor önálló kiállítást is rendeztek díszletterveiből a színház előcsarnokában, amelyet Aczél György maga is megtekintett. A főrendező — felbátorodva a miniszter jelenlétén —, figyelmébe ajánlotta Gábor egyéb műveit is, tisztelettel javasolván egyben, hogy azok megérnének egy önálló kiállítást is Budapesten. Erre a miniszter elvtárs röviden csak ennyit mondott: „Amíg én vezetem a kulturális tárcát ebben az országban, addig Szinte Gábornak nem lesz semmilyen kiállítása.” A nagy megmondó egy igazi jellem volt, kimondott szavaihoz mindvégig hű maradt. Szinte Gábor nem mutathatta be műveit önálló kiállításon magyar közintézményben. Ennek ellenére nem félt soha, kimondta, leírta, tanította az igazságot, festette a valóságot, az igazi, az eredeti természetes szépséget, és az örökölt ősi történeti szemlélet szerint hagyományozott az utána következőknek.
Alkotói munkásságát a nemzetközi művészeti élet nagyjai és a hazai műkedvelő társadalom méltán elismeri, a szakirodalomból és az önálló kiállításokból ez egyértelműen kiviláglik.