Budakeszin, fafűtéses, békés otthonában él a templom közelében, szerényen és büszkén, gazdag könyvtárának szorgalmas olvasója-ként, történelmi könyveinek írójaolvasója-ként, saját festményei szemlélő-jeként, négy nemzedéket felölelő családjával, a 95 éves Nagy Kálmán hadtörténész, honvéd ezredes, huszár kapitány, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia ny. tanszékvezető-helyettese, a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület örökös dísztagja, a Mindszenty-mentő per fővádlottja, 1944 és 1956 hőse. Példás tetteinek se szeri, se száma, szinte hihetetlen, hogy mi minden képes beleférni egy emberöltő életbe. Mindenkor és minden körülmények között hittel, becsülettel és hősiesen állt helyt, mégis hol kitüntetést, hol büntetést kapott érte. Ki érti ezt ép ésszel? Senki. De ő, és mi sokan, tudjuk, hogy a Kárpát-medencében az érdemek elismerését is a forgószél irányítja, Kálmán bácsi is ekként kapott hol hálát, hol megvetést.
Megkeresésünkre kitárta ajtaját, és bepillantást engedett élményeinek gazdag tárházába.
Tizenöt hónapig volt első vonalbeli huszár századparancsnok.
Ukrajnában, a Bug folyón túl vonultak, amikor az oroszok vonultak vissza, de azért bombáztak.
„1941. augusztus 15-én – Szűz Mária mennybemenetelének az ünnepén – egy óriási nagy tarlón álltunk már harmadik napja, ötezer lovas harmincöt-negyven fokos melegben, egyetlen fa, árnyék, kút sehol a környéken, a lovak már pusztultak. Reggel hét óra után volt.
A tarlón nem lehetett leülni, arrébb mentem, negyven-ötven méterrel az oszloptól egy kis szalmakupacot láttam. Odamentem, leültem.
Egyszer csak motorzúgást hallok, fölnézek, a fejem fölött egy repülőgép, ha ez bombáz, a bomba pont a fejemre esik. Már jött is a bomba, süvített lefelé, levetettem magam a földre, befúrtam a fejem
104
a szalmába, és már robbant is a bomba. Jött a második, a harmadik, végiggondoltam az életemet, hogy volt, mint volt, süvített a negyedik bomba, és – csodálatos módon – más hangja volt, nem robbant, belefúródott a földbe. Óriási füst, a tisztjeim és az őrmester rohantak oda. Ők csak azt látták, hogy én fekszem. Felálltam, leráztam a homokot, semmi bajom nem volt. Mikor novemberben hazavittek bennünket Nagyváradra, mesélem ezt a családomnak, s a feleségem azt mondja: ― Mikor volt ez? ― Mondom: ― Augusztus 15. ― Hát én éppen akkor voltam a templomban, s a Szűz Mária-szobor előtt imádkoztam érted. ― Ez reggel a hét órás misén volt, hét és nyolc óra között. Hát én úgy gondolom, hogy ez egy imameghallgatás volt, és egy csodálatos megmenekülés.”
Vegyünk elő – későbbi életének előfutáraként – egy Felvidékről induló emléket, amely erősen sugallja a küldetés szerepét. 1943-ban a doni visszavonulásnál a Rimaszombatról kiküldött két huszár-század hősi harcok után átverekedte magát az óriási túlerőn, a mellig érő havon, és a mínusz negyven fokos hidegen, veszteség nélkül rendben hazavonultak. Fogadásukra ünnepséget rendeztek Rima-szombatban, sikerült a századnál egy gyönyörű hősi emlékművet állítani október 6-ra, és Nagy Kálmán mondta az avató beszédet.
1944-ben a háború a vége felé közeledett, de még sok kutya-szorítóra és hőstettre alkalmat adván. „A huszárszázad 300 lovas katonával Békés alá ért. ― Rejtőzés! Rejtőzés! ― kiabálom. Az oroszok már bent voltak előttünk a városban, a németek már bombázták is őket. Egyszer csak egy asszony kirohan az egyik házból, és elkezd csattogni, hogy ― Jaj, szegény magyarok! Jaj, meneküljenek, itt vannak az oroszok! ― Kiáltom neki: ― Az Isten áldja meg, ha itt vannak, akkor ne kiabáljon! Hallgasson! ― Fölálltam a kengyelben, és átnéztem a töltésen, a hajam szála égnek állt, mert a töltés túlsó oldalán, két vízi csatorna volt közben és egy töltés, azon ott állt egy harckocsioszlop. Körülbelül hatszáz harckocsi volt ott, tüzérséggel, fogatolt vonattal – ez lett aztán a
105
debreceni páncéloscsatának az ereje. Hát most mit csináljunk? Hát, lapulunk. Egyszer csak hátulról mellém vágtat a Barna őrmester: ― Százados úr! Hátulról harckocsik! ― Hát elől harckocsi, hátul harckocsi, mit csinál a huszár lóháton? Elkiáltom: ― Kézigránát kézbe! – mert kardunk akkor már sajnos nem volt, elvették – és Irány utánam! Hajrá! Az oroszok dermedt pofával álltak velünk szemben, mi kirántottuk a kézigránátot, közéjük hajítottuk és a század háromnegyed része átment. Utánunk lőttek vagy kettőt, de akkor mi már integettünk nekik. Később a többiek is beértek minket, előtte egy kis virtust mutattak be a muszkáknak. Összesen egy ember maradt le, akinek kilőtték a lovát. Egy nádasban húzta meg magát, de ő is megkerült. 1988-ban keresett fel, azóta is jó barátságban vagyunk.
Mi hisszük, hogy aki nem fél, az égi oltalom alatt áll. Én – hitem szerint – mindig a Szűzanya oltalma alatt harcoltam és így értem meg szép koromat. Jelenleg a legöregebb huszártiszt vagyok Magyarországon.”
A háború után majd’ minden katonatisztet és középosztálybeli családot meghurcoltak, kitelepítettek, megbüntettek. 1945 nov. 24-én Nagy Kálmán került sorra, letartóztatták. „A vád ellenem az volt, hogy ’41-ben, amikor a lovasdandárral kint voltunk, azt írtam az édesanyámnak egy zöld tábori lapon: remélem, hogy győzelmesen minél hamarabb visszatérünk. Kilenc hónapot ültem emiatt.”
1946-ban Györke Gusztáv üzemvezető úgy akarta megszerezni a család karcagi üzemét, hogy feljelentette Nagy Kálmánt mint hábo-rús bűnöst. Rimaszombaton összeszedett jó néhány zsidó fiút, hogy pereljék be és valljanak ellene, miszerint ő ütötte, verte a munkaszol-gálatosokat. Berendelték kihallgatásra, géppisztolyt a lapockájába nyomva, ordítva követelték tőle a beismerő vallomást. Hiába.
Eredmény és bizonyítékok hiányában végül kiengedték, a pert megnyerte. Később egyetemet végzett, hadtörténész lett, írt és előadásokat tartott. A forradalom kezdete a Zrínyi Akadémián érte.
106
Most csak a forradalom leverésének egyik leghíresebb epizódját elevenítjük fel.
„1956. november 4-én arra ébredtem, hogy dübörögnek az ágyúk, és tankok csikorognak az utcákon. Gyorsan felöltöztem, a családom könyörgött, hogy ne menjek sehova. Mindig hallgattam rájuk, akkor nem, rohantam be a minisztériumba, s mikor odaértem, pont akkor mentek be előttem szuronyt szegezve az orosz bakák. Hát nem volt mit tennem, gyerünk haza Budára. Visszafelé a Kossuth téren át indultam el, akkor még állt a Kossuth híd az Országház déli részétől a Batthyány térig, arrafelé mentem, és akkor látom, hogy az Országház déli kapujánál áll egy fekete ruhás ember, nézeget jobbra-balra, felismertem, hogy ő Mindszenty József. Odamentem hozzá, és mondtam neki: ― Hercegprímás úr, a minisztériumba most mentek be az oroszok, valószínűleg vége a szervezett ellenállásnak. ― Megköszönte, még nézegetett valamit és visszament. Én pedig, mentem a hídon tovább, akkor látom, hogy a Margit-híd felől, a Balassi Bálint úton egy óriási orosz harckocsioszlop vonul föl, és zárkózik fel támadásra készen, az Országházzal szemben. Hű – mondom – én már a Mindszentynek szóltam, talán nem ment volna vissza? Gyerünk vissza Mindszentyért, én nem hagyom az oroszok kezébe kerülni. Visszafordultam. Mikor odaértem a híd pesti hídfőjéhez, már ott állt egy páncélgépkocsi, rám szegezve a géppuskát. Nem törődtem vele, mentem be az Országházba, ott pont a Zrínyi Akadémiának voltak a tanárai éjszakai és nappali őrségben.
Kiabáltam: ― Mindszenty hercegprímás úr merre van? Merre van?
― s mindenki útbaigazított, sose voltam még a Parlamentben azelőtt.
Így végig tudtam menni, és a túlsó oldalon, ott látom egy folyosón – padok voltak, asztalok, ilyen várakozóhely –, ott ül Mindszenty hercegprímás úr, mellette Turchányi Egon, a titkára. Ott ültek szemben, imádkoztak, beszélgettek? – nem lehetett tudni, szóval magukban voltak. Ha én nem megyek oda, akkor ott marad Mindszenty, az biztos, mert senki nem tájékoztatta. Nekem támadt az
107
a gondolatom, esetleg nem azért hívták-e le őt a Várból, hogy ő legyen ott utoljára, aztán otthagyták, elküldték az autót, még az is lehet. Mindegy, én odamentem hozzá, és akkor megijedve fölugrott, hogy ez az egyenruhás ember mit akar, de mondtam:
― Én voltam, aki a kapunál szóltam. Hercegprímás úr, most még nagyobb baj van: az oroszok felvonultak a tankokkal, táma-dásra kerülhet a sor, itt veszélyben van a Hercegprímás úr!
Azt mondtam neki:
― A hercegprímás úrra még szükségünk van! Valami biztos helyre kellene menni.
Azt kérdi:
― De hová?
― Az amerikai követségre, az van a legközelebb.
― Tényleg, az tényleg jó lesz.
Akkor elhatározta, hogy elmegy. Ezután végigmentünk megint az Országház épületén, ugyanannál a déli kapunál kimentünk, föl-gyűrtük a kabátja alá a reverendát, elindultunk szembe, ott álltak a harckocsik lehúzott fedéllel, támadásra készen. Sem ő, sem én, nem ijedtünk meg, nem féltünk, egyszerűen nekiindultunk. Hát én lóháton már átmentem köztük, gyalog nekem ez volt az első alkalom, szépen keresztülmentünk. Se el nem tapostak, se le nem lőttek, se nem igazoltattak, nem fogtak el. Keresztülmentünk az amerikai követség-re, ott elbúcsúztunk, s akkor, mikor kezet fogtunk, kiugrott egy fotóriporter és fölvett filmre bennünket. A hercegprímás úr bement, én mentem haza, feldúlt állapotban, hogy vége a mi terveinknek, meg minden, de azért legalább a hercegprímás úr megvan, és szerencsém volt, mert két évig nem tudták fölfedezni, hogy én voltam, aki bevittem.”
Nagy Kálmán ezért a tettéért kitüntetés helyett tizenöt év börtönt kapott. Több mint öt évet ült Márianosztrán, Mária kegyhelyén, mondhatjuk úgy is, hogy még mindig a gondviselés oltalma alatt, hiszen megint csak életben maradt. 42 katolikus, két református és
108
egy unitárius pap társaságában, 1963-ban amnesztiával szabadult. Az ítéletet aláíró S. Gy. hadbíró 1990-ben saját ítéletét is meghozta, és végre is hajtotta. A mélybe vetette magát, talán a pokol kapujáig meg sem állt. Kálmán bácsi pedig, ma is küzd sokadmagával azért, hogy Mindszenty József hercegprímást boldoggá avassák. Dicsőség a küzdőknek!
[Az írás megjelent a Magyar Jelen hetilapban, 2004-12-09.]
20. v. Nagy Kálmán ezredes 100 éves a Budai Várban (2009)
109