Kedves Barátaim! Felnőtt nyelven szólva kimondhatjuk, mint szülők, nagyszülők, hogy a fiatalok nemcsak hogy jövőnket jelentik, hanem életcélunkat is, őket támogatjuk minden téren. A szülők, nagyszülők féltve nevelik őket, a gyermekorvosok gyógyítják, az óvónők anyai gondoskodással istápolják, a tanárok tanítják őket.
Fontos is ez a szolgálat abban a világban, ami most vesz körül bennünket. Ez egy kétarcú világ. Ugyanúgy, mint ahogy ez a középkort is jellemezte. Az inkvizíció rémséges sötétségével szem-ben, azzal egy időben terjedt és virágzott a reneszánsz művészet és a humanizmus.
Mai kettős életünkben, saját értékeink a tudatunkban és lelkünkben háttérbe szorulnak, mert helyükbe az idegen kultúra igyekszik beférkőzni, persze hazai segédlettel. Miről van szó?
Arról van szó, hogy a tévé és az internet, rabul ejtve az emberek nagy részét, éllovas az amerikai álom terjesztésében. Az árubőség és a fogyasztás bűvölete költözik az emberek tudatába, ami boldogságot sugall – „csúcs ez az érzés” –, és édes a mézes madzag. Így születik és terjed a konzumidiotizmus. Csak a bőség jegyében említem meg a legújabb amerikai rekordot. Egy sikergyógyszer a legfényesebb karriert futotta be Amerikában, depresszió ellen hatmillió ember szedi a szert. Az anyagi jólétben erre is futja, éppen abban a jólétben, ami depresszióba taszította e milliókat, az amerikai álom nagy veszteseit. Együtt a jólét, a magány, és a gyökértelenség. A közép-kelet európai értékek, mint a múltból való építkezés, a nemzeti együvé tartozás, a család pillérszerepe a társadalomban, ez mind elvetendő konzervatív eszmerendszer lett. Egy világpolgár szem-pontjából, akinek tudatilag nincsenek követendő ősei, családja és kötöttsége, felelőssége, aki mindenütt otthon van, akinek csak ma
76
van és holnap, annak a szempontjából mindez csak egy haszontalan lomtár. Ezt akarjuk itthon is meghonosítani? A többség biztosan nem.
Az elmondott történeti kép inkább a felnőttek terhe. De mi van a fiatalokkal? Ők másképpen sínylik meg az álmot Amerikában.
Amikor már a média beérett gyümölcsének számítanak, akkor egyre inkább fogyasztják a pláza-életmódot, az agresszív és pornófilmeket, márkacipőt, kólát, kábítószert, csillogó motort, autót, és később áttévednek a bűnözés területére is. Hiszen igényeik magasra nőttek, ahhoz pedig pénz is kell, amit már csak törvénytelen úton lehet megszerezni. És ekkor történik a baj. Bíróság elé kerülnek, és ha még nem lehet börtönbüntetést kiszabni rájuk, akkor kötelező „átnevelő”
táborba küldik őket. Ott aztán kiszolgált kemény katonák veszik kezelésbe őket, vagyis testi és lelki alkatukat apróra törik, amiből nem hiányzik a hátukon történő csizmás menetelés sem. Egy vagy két hónap után a társadalom hasznos tagjaiként adják vissza őket szüleiknek. Csakhogy a statisztika szerint a visszaesők száma jóval nagyobb ebben a műfajban, mint a fegyházra ítélt felnőttek esetében.
Tessék megkapaszkodni. A szabad világban, szép számban vannak szülők, akik, ha már nem bírnak az általuk elnevelt csemetével, pénzért adják be őket ilyen táborba. És tessék még jobban megkapaszkodni. Ez az átnevelő táboripar intenzív fejlődési szakaszban van, egyre több profitot hoz. És Amerika szárnyal.
És most a modern sötétség után hadd térjek át azokra, akiknek ezekkel szemben van gyökerük és ennél fogva van tartásuk. De, hogy ne hazai példát vegyünk, és hogy a gyerekek is halljanak egy jó kis történetet, hozzuk fel példaként az ugyancsak amerikai megavilágban szigetként élő navahó indiánokat. Ők Arizonában, rezervátumban élnek, saját közigazgatásuk van, főleg bányászatból és nehezen élnek. Ellentétben sok más indián közösséggel, ők elutasították, hogy földjükön kaszinókat létesítsenek, tilos bevinni területükre alkoholt és fegyvert. Az iskolákban a navahó nyelvet tanítják. Háború előtt
77
azonban annak, aki navahó nyelven szólalt meg az iskolában, büntetésből mosószappannal mosták ki a száját. Aztán – láss csodát – éppen ez a nyelvtudás szolgálta a nagy Amerikát szorult helyzetében.
A navahó nemzetnek ekkor nem több mint ötvenezer, rezervátumban élő tagja lehetett. A navahó nyelvnek nem volt írásos változata!
Miről is van szó, gyerekek? A második világháborúban Amerika súlyos harcokat vívott a Csendes-óceáni térségben, hadban állt Japánnal. A sarkalatos tét a titkosítás és az ellenség rejtjeleinek megfejtése volt. A legjobb módszerek sem bizonyultak biztosnak.
Ezért az amerikai hadvezetés a navahó indiánokat vetette be, hogy saját nyelvükön közvetítsék a telefon- és rádióüzeneteket a haditengerészet számára. Az első próbán az indiánok húsz perc alatt rejtjeleztek, továbbítottak és fejtettek meg egy háromsoros üzenetet, amihez a rejtjelező gépnek harminc percre volt szüksége. A telefon két végén angolul is beszélő indiánok ültek, akik angolul kapták a szövegeket, és navahó nyelven továbbították, illetve vették azokat. A lehallgatott beszélgetést azonban a japánok soha nem tudták megfejteni. Néhányukat ezért ki is végezték, holott nyilván nem a japánok képességével, a tanult tudásukkal volt baj. A kísérlet után megkezdődött a navahók toborzása, kiképzése és bevetése. Szerepük pótolhatatlan volt. A japánok ugyanis meg tudták fejteni a légierő és a hadsereg rejtjeleit, ám a navahó kódbeszéddel nem boldogultak.
Végül még az atombombát is sikerült ledobni. A kicsi, de értékeiben és tudásában gazdag, bátor indián nemzetség világra szóló győzelemre segítette egész Amerikát.
Mi a tanulság az elmondottakból? Az, hogy a mai kétarcú világban, a modern idők kísérte általános hanyatlás mellett is érvényesülhet a kicsi, de értékes közösségek igyekezete az egészséges szemlélet és életmód megtartására és továbbadására. Így van ez Tatabányán is. Itt még honos a családközpontú élet – íme még a Rotaryban is itt vannak a családok. Rotariánus barátaink igye-keznek segíteni másoknak abban, hogy tudjanak élni a szabadság
78
adta lehetőségekkel. Mert ez a legnehezebb feladat. Hiszen a szabadságban óriási a kockázat az ember számára: fel lehet emelkedni és el lehet bukni. A rabságban nincs kockázat. Se nyerni, se veszíteni nem lehet, csak tűrni és túlélni. A navahó indiánok ennek köszönhetően élnek még ma is, hiszen a mag megmaradt, remélhetőleg még a rabtartó hatalmat is túlélik, és majd újból elnépesednek egyszer.
A mi közösségünk – amely olyan kis közösség, mint az indiánoké volt, kicsi, de erős – tud életeszményt adni azoknak, akik esetleg nem tudnak eligazodni a világ kettős volta miatt. Azt mondjuk, hogy ha a piacon kapható életképek nem felelnek meg számunkra, akkor azokat ne próbáljuk úgymond jobbá tenni, hanem cseréljük le újakra, amelyek egyben a saját régi emlékváraink. Ezek az összetartó család, a tiszta játszótér, a barátságos iskola, a kirándulásokhoz illő tiszta természet, az istenhit, egymás kölcsönös elismerése és szeretete.
Bár gondjaink néha lehúznak a földre, reményeink felemelhetnek a magasba. Álmodjuk újra az életünket!
Ma még talán „kódbeszédnek” tűnik mások számára, amit mi mondunk, de az biztos, hogy előbb vagy utóbb mindenki meg tudja majd fejteni az általunk visszahozandó humanizmus rejtjeleit.
[A beszéd a Rotary Club Tatabánya családi ünnepségén hangzott el 2002-ben.]
79