Ki gondolta volna hét évvel ezelőtt, hogy az amerikai légierő éppen a délszláv háborúban szenvedi el minden idők egyik leglát-ványosabb kudarcát. A láthatatlannak hitt bombázó légierőd, a Lopakodó, itt vált először láthatóvá és olyan sebet kapott, hogy lebukva a földbe fúródott.
Vajon minek köszönhető a kisebbik ellenfél világhírré nőtt meghökkentő sikere? Annak, hogy egy székely ember, veleszületett góbé észjárásával gondolkodni kezdett. Így okoskodott: látható repülőgép már pedig nincsen, csak kevésbé látható.
Dani Zoltán, a jugoszláv hadsereg egyenruháját viselő főtiszt gondolta így sok évvel a háború előtt, és tanulmányozni kezdte a gép tulajdonságait. Alapvetésének helytállóságáról egyre inkább meg-bizonyosodott, olyannyira, hogy a támadás előtti vészterhes időre el is készített egy szerkezetet, amelyet fel lehet szerelni az elavult szovjet gyártmányú rakétarendszerre, ezáltal a Lopakodó a légvédelem számára „láthatóvá” válik. Az amerikai támadás előtt a törzskari értekezleten javaslatot tett a találmány alkalmazására, azonban elutasították azzal, hogy a rakéták nem tudnák lelőni a gépet. Kérte, hogy legalább saját alakulatának a radarjain elvégez-hessék a módosítást, ám ismét elutasították.
Ekkor Dani Zoltán merész döntést hozott, és ezzel bizonyította, hogy egy nagy képzelőerejű és energikus vezető milyen fordulat létrehozására képes. Míg feletteseit lebénította az ellenséges elektronikai hadviselés, amellyel a NATO harci gépei támogatták a bombázók bevetéseit, ő hitt abban, hogy rég elavult rakétáit halálos fegyverekké tudja átalakítani. Intézkedéseinek hosszú sora és az elért eredmények figyelmeztetnek mindenkit, aki azt hiszi, hogy a min-denható technológia önmagában döntő győzelemre vezethet egy
148
ütközetben, arra, hogy az emberi lelemény minden fejlett techno-lógiánál magasabb rendű
Megszületett a bátor döntés, innentől kezdve nem volt visszaút.
Zoltán összehívta egységének minden tagját. Közös esküt tettek arra vonatkozóan, hogy most már engedély nélkül, titokban elvégzik a Dani-féle rendszer beépítését, és minden áron megvédik területüket a NATO támadásokkal szemben. A feladatokat mindenki pontosan megkapta, és saját felelősségükre munkához láttak. Mintegy kétszáz alakulat tartozott Zoltán parancsnoksága alá. Dani számos olyan hatékony megoldást használt, amelyeket az amerikai légvédelmi szakértők is valószínűsítettek, de nem igazán számoltak ezek hatékonyságával, mert az ellenség hadvezetésének képességét nem tartották sokra. Nem ismerték a mondást: soha ne becsüld alá ellenfeledet.
Zoltán tisztában volt azzal, hogy fő ellenségei az amerikaiak által használt radarelhárító rakéták, az elektronikus védelmi rendszerek és azoknak a gépeknek a bombái, amelyek bemérik őt. Ezek hatás-talanítása céljából nem használt rádiótelefont, csak vezetékes távbeszélőt. Ez ugyanakkor kavarodást is okozott, emiatt sokszor gépkocsizó vagy gyalogfutárok hozták-vitték a híreket. Másfelől viszont ez azt jelentette, hogy az amerikai felderítés parancsnoksága soha nem tudta, hogy ő éppen hol van lőállásban.
Radarjainak és rakétaállásainak helyét sűrűn változtatta, ami néhány emberének azt a feladatot jelentette, hogy állandóan új helyszínt keressenek, a berendezéseket állandóan le- és felszereljék.
A rakétaütegek a bombázások 78 napja alatt több mint 100 000 kilométert utaztak, csak, hogy megelőzzék a rájuk mérhető csapásokat. Végrehajtották, és minden alakulat megértette, hogy megérte az erőfeszítés.
A szerbek kémeket küldtek ahhoz az olasz repülőtérhez, ahonnan a legtöbb bombázó indult. Amikor a bombázók felszálltak, az információkat a gépek típusáról és számáról azonnal továbbították
149
Zoltánnak és a többi ütegparancsnoknak. A szerbek felállítottak egy megfigyelő élőláncot is, az emberek mindig jelezték, ha meglátták a bombázókat, amint belépnek Szerbia légterébe, majd folyamatosan követték és jelentették azok útját az égbolton.
A hírszerzők és a megfigyelők lehetővé tették Zoltánék számára, hogy radarjaikat csak a legrövidebb ideig tartsák bekapcsolva. Ez igen megnehezítette az amerikai légi ellenőrzés számára, hogy a radarelhárító rakétákat rájuk küldjék. Zoltán egyetlen radart nem vesztett el ennek köszönhetően.
A délszláv háború negyedik napján vagyunk. A szövetséges harci gépek egyre hevesebben támadnak, lebombáznak minden elérhető katonai létesítményt. Dani Zoltán légelhárító rakétaütegei Belgrád körül összevonva várják, hogy célpontra találjanak.
1999. március 27-én este felhős volt az égbolt. Az Avianóból érkezett F-117-es csapásmérő gépek ledobták bombájukat, majd visszaindultak az olasz támaszpontra. Az egyik Lopakodó, mielőtt elhagyhatta volna a légteret, berepült a harmadik rakétaüteg látókörébe.
„Nyolc kilométer magasan repült, pontosan felénk. Amikor 13 kilométeres távolságban volt, megjelent a radarernyőn, és 20 óra 42 perckor egymás után lőttünk rá két rakétát. Az egész 18 másodpercig tartott” – emlékszik vissza Dani Zoltán. A Lopakodó találatot kapott, pilótája katapultált, a gép pedig, lezuhant és a földbe csapódott. A CNN bejelentette az esetet, így az egész világ értesülhetett arról, hogy Zoltán „levette” a gépet.
Sokan máig is csodának tulajdonítják a sikert. Ennek ellentmond az a tény, hogy az amerikaiak még egy F-16-os harci gépet is elvesztettek a háború folyamán. Összesen ezt a két gépet veszítették el az amerikaiak az öreg szovjet légvédelmi rakétarendszernek köszönhetően. Mindkét gépet Dani Zoltán ütege vette le. Hol van itt a csoda?
150
Dani minden katonáját felterjesztette kitüntetésre, amit ők megérdemelten meg is kaptak. Őt nem tüntették ki sehol, ezredessé léptették elő, amit már amúgy is kiérdemelt. Rövidesen nyugdíjba küldték, tudására, munkájára hirtelen nem volt szükség. Gyakran jár hozzánk Magyarországra, de itt sem süvegelte meg mostanáig senki.
Ez alól kivétel a Pilisi Turul Társaság, mi nyilvánosan bemutattuk őt és méltattuk hősi tettét. Ezt azért mondhatjuk így, mert kimagasló személyes bátorságról tett tanúbizonyságot akkor, amikor a szerb hadseregben a tiltó paranccsal szembefordult, katonáit is maga mellé állítva, csak a tudásában bízva, amit senki felmérni sem tudott.
Minden katonatársa szerb volt, ő volt egyedül magyar, szerb egyen-ruhában. Ismerve az akkori viszonyokat, ez még nagyobb kockázatot jelentett számára. A félreállítás ellenére Zoltán csak annyit mond:
sikerült levenni a Lopakodót, ez a lényeg. Ehhez hozzáteszi, hogy a kollégák nélkül, egyedül ezt nem tudta volna véghezvinni.
Dani Zoltán ma Nándorfehérvár közelében, Székelykevén él, ahová bukovinai székely felmenői települtek azt követően, hogy a császári katonák tömegmészárlása után Madéfalváról 1764-ben menekülniük kellet, kétszáz vértanút hagyva a sírokban maguk után.
A család azóta itt él, ma 2500 lelket számlál a kicsi falu. Két fiú és egy kisleány van a családban, úgy a család, mint a falu lakói magya-rul beszélnek. Nemzeti hagyományaikat erősen megőrizték, és ebben Zoltánnak is nagy része van. Ugyan nyugdíjas, de egy nemzetközi céget vezet Kevevárán, testvérével egy pékséget és egy fogadót üzemeltet, hogy mihamarabb kiépítsék a falusi turizmust a szülőfalujukban. A háborús emlékeket ma már a béke és a létért folyó küzdelem feledteti.
[Dani Zoltán előadása elhangzott a Pilisi Turul Társaság rendez-vényén, Pilisvörösvár, 2007-02-03. Az írás megjelent a Magyar Világ hetilap 2007-02-15-i számában, valamint a Vörösvári Újság és a Szentiváni Tükör havilapok 2007. márciusi számában.]
151
36–37. Dani Zoltán ezredes a rakétáival és a roncsokkal (1999)
152
38–39. Ébredés és pálos zászlóáldás a Pilisben (2004)
153