Valamikor nagyon régen, az aranykorban, az óriások földjén nagytermetű, nagy tudású emberek éltek kényükre-kedvükre, míg-nem, földrészük süllyedni kezdett. Néhány óriás a nagy partra úszott és utat nyitott magának az új földön. Az egyik errefelé egyengette lépteit, és a hegyeken túlról be is lépett ide, majd a hegyeknek koszorújára hajtván fejét, hosszasan megpihent. Aztán elkezdtek a csudájára járni a bámuló szomszédok, az ilyen-olyan nyelven beszélő törpék. Imígyen tengetvén életét, egyszer csak a törpék országában vélte lelni magát. A törpék békésen szolgálták őt, ő pedig gondos-kodott dolgos és virágos életükről. Mindezt egy nála lévő varázslatos kincsnek köszönhették, egy fényes szent koronának, kis arany-kereszttel. A törpék kifürkészték a titkot, és mindenki tudta, hogy e páratlan kincs varázslata által az Úr színe előtt mind a tizenhárom törpeségnek egyformán igaza vagyon. Így aztán békében és jól éltek együtt az óriás és a törpék, tiszta vizű patakok kanyarogtak a teremtett természet ölén, életet adtak a szomjas földnek. Voltak, kik arany- vagy sóbányában dolgoztak, kik földmívesként szántottak, a malmok búzát őröltek, a lisztből az asszonyok kenyeret sütöttek, vasárnap mindenki pihent. Így ment ez szépen, az óriás pedig egyre hosszabban kezdett szenderegni a törpék országában, mígnem jól el is szunnyadt.
Több év is eltelt, mint ezer, mikor valami rosszat álmodott, amire nagyon mélyről fel is riadt. Hát, amit látott, az már nem álom volt, hanem színtiszta valóság. Amint lassan körülnézett, nem hitte el, mit lát. Törpe lett, egy óriások országában. Hisz a lábuk előtt hevert a földön, a feje körül héthatárról jött bocskorok és csizmák mere-deztek. Aztán sosem volt sajgó fájdalmakat kezdett érezni. Nem is csoda, hiszen a lábaiból, a karjaiból is levágtak egy-egy véget, sőt,
60
arról a fertályról, amerre lebukni megy „a nap véres koronája”, még utoljára a fülét is levágták. Aztán eszmélni kezdett, hirtelen magához kapott, és megérintette ködmönébe rejtett kincsét, a koronát. Érezte, hogy annak varázsereje ugyan meggyengült, de legalább nála maradt.
Azóta a törpévé lett óriásnak határtalan fájdalom lett az élete, s így hagyták magára napnyugat papjai, körülvéve a fejére nőtt törpesé-gekkel, amelyek addiglan gonoszokká változtak. Legyőzni azonban így sem tudták máig sem, mert nem értik se nyelvét, se észjárását.
És még egy látomás is rettegésben tartja őket. Ha az egykori óriás felnéz, ma is az égig ér fel tekintete, amit a meghízott, de meg nem nőtt törpék nem tudnak követni, s így nem is látják az égig érő lajtorját. Márpedig, amit nem látnak, arra felmászni sem tudnak, s ezt ők is erősen érzik. Tudva tudják, hogy számukra csak a lenti világ marad, és ez bizony nem felemelő érzés.
Mi pedig, mert rólunk szól a mese, belül még mindig szunnyadó óriásnak érezzük magunkat, de ezt kifelé nem mutatjuk, és a fájdal-munkról sem beszélünk, de mindig, mindig gondolunk reá.
Csitt! Az igazi óriás most éberen alszik. Már nem is olyan mélyen, mint régen, inkább csak szendereg és álmodik, s mind azon tűnődik: tán csak lesz „Kis valóság nagy remény után”?
[Az írás a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület történelmi mese-pályázatára készült, 2012-02-16.]
61
Mesetudomány
Tisztelt Kollégák és Vendégek!
A mesetudomány szót keresve, egyetlen találat olvasható, az is a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület honlapján, így nem kétséges számomra, hogy itt egy új tudásformáról lehet szó, amit legalább is tisztelettel illik üdvözölni. Úgy is mondhatni, hogy az egyesület szándéka szerint itt egy tudományteremtő munka kezdődik.
Talán, mert még túl friss ez az élmény, számomra kicsit furán hangzik a mesével kapcsolatban a tudomány szó, amely a közhasz-nálatban inkább természettudományos kifejezésként értelmezhető, a mikro szinttől a makró szintig, a nanoszférától a sztratoszféráig érő ismeretekkel.
Ha hétköznapi hangzással mondom, hogy tudomány, akkor az lehet egy gyermeknek is a tudománya, az, hogy például mozgatni tudja a füleit, vagy visszafelé mond el egy mondókát, vagy szépen míveli a furulyázást. Ahogy mondani szoktuk, ez az ő tudományuk.
A saját szakmámból kiindulva, másképpen is meg lehet közelíteni ezt a meghatározást. Mert, ha a közgazdaságtan lehet tudomány — ezt sokan vitatják —, akkor a mese is lehet az. Még összefüggésbe is hozhatjuk a kettőt.
A közgazdaságtudomány egyik nagy meséje például a GDP állandó hízlalásáról szól, ami előbb-utóbb a Kis gömböc sorsára juttatja az ország nagyotmondóit, de nem hoz jobblétet A szegény ember szőlőjében. VAGY. Az állam rossz gazda című tanmese jól hasonlít Athéni Timonhoz, akinek a gazdagsága szétolvadt a határ-talan tékozlástól, de magyar közmondással is jelezhetjük a véget:
Fenn az ernyő, nincsen kas. Igaz, hogy az előző nem népmesei idézet, ugyanis Shakespeare-től származik, az utóbbi azonban már tapasztalt magyar szólás-mondás. VAGY. A legutóbbi rablóprivati-zációs hullám leginkább egy Kinn a bárány, benn a farkas játékot
62
testesített meg. Azóta úgy látom, az európai képernyőkről az ismert magyar népmesei alakok néznek ránk guvadt szemekkel: a gonosz mostoha, a vicsorgó farkas, a loncsos medve, a ravasz róka és a többiek. VAGY. A fenntartható fejlődés elmélete valószínűleg az Égig érő fa hasonlatosságára született meg. Növekedj, légy óriás!
Csak arra nem gondolnak, hogy minél óriásibbak leszünk, annál nagyobb lesz az ökológiai lábnyomunk is! Hiszen több erőforrást használunk, és több hulladékot termelünk, mint azt a fenntartható fejlődés elve szerint tehetnénk. És ha ezt így folytatjuk az üveg-hegyen innen és túl, akkor egyszer majd bolygónk történelme is csak egy mesében élő történet lesz.
Sok mese az időben távoli valóságból született, és mégis, mostanság egy másik fajta valóságba is beleillik. Ezt legtöbbször örömmel állapítjuk meg, de van dermesztő párhuzam is e tekintetben. A Húsvét-szigetek példája nemsokára megismétlődhet, de egész földrészekre kiterjedően, hiszen már a történelem billenési pontjának közelében vagyunk, aminek utána pedig, már nem lesz Három kívánság sem.
[Felkért hozzászólás, elhangzott a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Mesetudományos Konferenciáján, Budapest, 2012-02-16.]
63