Nagyapám nyolcadikos volt, amikor október 23-án kitört az 1956-os forradalom. Akkor a családjuk a Fehérvári út 147-ben lakott, kint, Albertfalvához közel, a Major utca sarkán.
Napirendjébe beletartozott, hogy minden másnap sorba álljon kenyérért. Reggel háromkor kapott egy bögre forróteát, és már szaladt is a közeli pékséghez, hogy fogja a sort a családnak. Reggeli után a papája váltotta le, aztán vissza kellett mennie addig, amíg meg nem kapta a két vekni kenyeret. Aztán csak várták az eseményeket.
Október 25-én ebéd után döbbenetes meglepetés érte a bérház lakóit. Ebéd után egyszer csak beesik a kapun a földszinten lakó fiatal lány, akinek össze-vissza szakadt szoknyaruháján nagy rászáradt vérfoltok keményedtek. Nagyon ijedt és zavarodott volt, és amikor kérdezgették, hogy mi történt vele, hol járt, kitört belőle a sírógörcs, és beszaladt a lakásukba. Este tudták meg a ház lakói a szülőktől, hogy lányuk az Országház előtti téren járkált, amikor sortüzekkel rengeteg embert lekaszaboltak. Ő a fekvő halottaktól és sebesültektől valahogy félrekúszott és gyalog hazavánszorgott.
Nagyapámat ez a történet igen kíváncsivá tette, másnap ő is elinalt otthonról. Öt villamosmegállónyi távot gyalogolt be a Móricz Zsigmond körtérre, ahol utcakövekből már álltak a barikádok, kilőtt tank és lőszeres teherautó állt keresztbe a téren, egy légvédelmi ágyú forgott körbe az ég felé, még égett a Népbüfé és a felette lévő nagy lakóház. Rettentő izgalmas volt neki az egész, be is akart állni a forradalomba, fegyvert akart szerezni. Sajnos nem adtak neki, mindig hazaküldték. Ő ugyanis vézna és szemüveges gyerek volt akkor, és a felnőttek biztosan féltették. Miután nem állt odébb, csak adtak neki feladatokat, mert éppen nem lőttek. Ládákat, üres üvegeket segített cipelni kapualjakba, aztán a légvédelmi ágyúra is
132
felengedték, hadd tekerje, éppen nem volt légi veszély. Sok élményt gyűjtött, és estére hazament. Kapott két pofont, és másnap reggel a papája bezárta őt a ház lichthofjába, nehogy el tudjon szökni. Amikor megígérte, hogy többet nem kószál el a környékről, kiengedték.
Onnantól kezdve – a kenyérért sorba állás után – a srácokkal kint voltak az utcán, várták, hátha történik valami. Egy két nap múlva néhány Csepel teherautó jött oszlopban a Fehérvári úton Budafok felől. Amikor hozzájuk értek, érdeklődtek, hogy hol érdemes szét-osztani a rengeteg élelmet, amit faluról hoztak fel a budapestieknek.
Több se kellett nagyapáéknak, nyélbe ütötték a dolgot. Az autók leálltak a padkára, ők pedig elrohantak a környék összes utcájába, és elkürtölték, hogy élelmiszer érkezett, mindenki vihet haza belőle. Fél óra múlva jöttek az emberek szatyrokkal, kosarakkal, vödrökkel minden irányból, és sorba álltak az autóknál. Ők pedig, már vagy tízen-húszan, felmásztak a platóra, és osztották lefelé a hagymát, krumplit, répát, szalonnát, kolbászt, tejet, túrót, tojást és még libazsírt és libamájat is kis piros és kék zománcozott bödönökben.
Az öregeknek lent is segítettek néhányan. Aki harmadszor is jött, azt már elküldték, mert a halmozás nem tisztességes – ahogy mondták.
Így ment ez egészen november 3-áig, mindenki nagyon meg volt hatódva.
November 4-én hajnalban aztán mások jöttek. Hajnal két óra körül soha nem hallott furcsa, erős zajra ébredtek, rezgett az egész ház, még sötét volt és köd. Az ablakhoz szaladva azt látták, hogy végtelen hosszú oszlopban tankok vonulnak a Fehérvári úton, befelé a Körtér felé, a homályban szinte csak a kék féklámpájuk látszott.
Akkor mindenki rögtön ráérzett arra, hogy a forradalom elbukott.
Délután már ismét nyugodt volt a külvárosi környék, csak a távoli lövöldözések zaja hallatszott el odáig. Ekkor jött még egy meg-lepetés. Valahonnan odakeveredett egy magányos tank, lánctalpát csikorgatta a bazaltkockás úton, egyre közeledve az utcán nézelődő nagyapáékhoz. Ott berántották a féket, csak úgy hintázott a hatalmas
133
monstrum. A toronyból lemászott egy ferdeszemű pufajkás katona, tatár vagy miféle lehetett, és üvöltve kérdezte, hogy hol van egy élelmiszerüzlet. „Ggye gasztronóm”? Nagyapáék értettek oroszul, hiszen akkor az orosz nyelv kötelező volt. Bemutattak a Major utca felé, ahol az elején volt egy húsüzlet. Mondták neki, hogy tele van kolbásszal, és, hogy ők ismerik a hentest, elmennek érte, majd az ad nekik. El is indultak, de nem a henteshez, hanem elrejtőztek az üzlettel szembeni kertben. Nem kellett sokáig lapulniuk, mert a ruszkinak sietős lehetett a dolog, visszamászott a tankba, és már fordult is be az utcába. Az üzlet előtt befékezett és várt egy percet.
Aztán lassan ráfordította a lövegtornyot az üzletre. Irdatlan erős géppuska tűzet eresztett bele a lehúzott vasredőnybe, körbelőtte az egészet, az meg lezuhant a földre. Ott tátongott nekik a fehéren kicsempézett bolt az üres húskampókkal és pulttal. Ettől úgy dühbe gurultak, hogy az ágyúval is belelőttek a bolt közepébe. Hatalmas robaj, porfelhő, majd egy óriási luk maradt a hátsó falban, amin át lehetett látni a mögötte zöldellő veteményesre. Még látták a kertből, hogy a tank helyére fordítja a vastornyot, feldübörög a motorja, és visszafordulva kidörög a Fehérvári útra, elmegy a Körtér felé.
Ahogy ez a szovjet tank belelőtte üdvözletét a hentesboltba, úgy tett akkor a többi is, belelőttek a forradalomba. Ez volt a nagyapa utolsó emlékképe az ’56-os felkelésről.
[Az írás Miklauzič Simon 12 éves tanuló kérésére született, ő olvasta fel 2016. februárban az iskolában.]
134
29–32. Szinte Gábor falképei Saint Simonban, Franciaország (2004)
135