Télen, éjfél előtt az emberek többsége már az otthonában alszik, míg a szél fútta város kihalt utcáin még néhányan fázósan sietnek, hogy elérjék az utolsó buszt, amely néhány megállót kihagyva igyek-szik a végállomásra. Kevés már az utas ilyen tájban, üres megállók díszelegnek az elsuhanó autóbusznak. Amikor az utolsó utas is leszállt, elsötétül az utastér, és irány a garázs. Ez a szokásos életkép éjfél körül.
Nem így történt advent egyik estéjén, amikor a tizenegyes busz elindult az utolsó járatra a Batthyány térről. Zuhogó esőben várta a busz az ázott utasokat, akik szokatlanul sokan lettek, félig meg is telt a jármű belseje. A vezetőfülke is megtelt. Az ülés mögé beprése-lődött egy férfi, hogy videóra vegye az utat, baloldalt egy iskolás gyerek kuporodott, s vékony hangján figyelmeztetett az indulásra, majd bemondta a megállókat. A fülke jobb elülső sarkában egy fogyatékos fiatalember görnyedt, és örömmel nyomta meg a gombot a megállókban, minek köszönhetően kinyíltak az ajtók. Az utasok által feldíszített fülkében végre helyet foglalt a buszvezető, indított, és jókedvűen kormányozta az utolsó járatot a Rózsadomb felé.
Szokatlan volt aznap este az is, hogy majd minden megállóban várt néhány ember, akik örömmel integetve üdvözölték az érkező járatot.
A hegyen is népes társaság várta az éjszakai buszt, egy szánhúzó kutya is örömteli vonyításba kezdett, amikor megindult a felszállás a megállóban. A busz úgy megtelt, mint a reggeli csúcsban, az embe-rek vidám élcelődése keveredett a kutyaugatással, fiatalok egy helyben kiötlött rigmust énekeltek. A be nem avatott néhány utas számára ekkorra már kiderült, hogy mindenki más „törzsutas” volt.
Így érkezett meg az utolsó járat a fenti végállomásra.
Éjfél is elmúlt már, de itt is népes társaság és még egy kutya várta vidáman a beállást. Nem akartak ők sehova se utazni, csak várták az esőben az érkezést, és amikor kinyíltak az ajtók, zengett az üdvözlés,
182
parkoló autókból bort és pogácsát kezdtek kínálni szíveslátásképpen.
Kiderült, a jövevények Tokaj vidékéről érkeztek a nagy alkalomra.
Mindenki a buszvezetőhöz akart férkőzni, megölelni őt, sokan ajándékot is hoztak neki. Az egyik idős utas megkérdezte:
― Mondja, mi történik itt tulajdonképpen?
―Tetszik tudni ― mondja az egyik tokaji autós ―, a testvérem, a buszvezető ma este vitte utoljára ezt a járatot, nyugdíjba ment.
Tizenhét évig ült ezen a hegyi járaton, minden, a vonal mentén lakó utast ismert, őt is mindenki ismerte, ráadásul nagyon meg is szerették. Ő mindig mindenkit megvárt, a felszállókat üdvözölte, a közönségnek jókívánságokat mondott, és a buszt mindig kíméletesen vezette, jó érzés volt vele utazni. A fogyatékosok is nagyon szerették, mert nekik meg sokat segített. Ezt szerette csinálni, ez volt az élete.
Éjjel félkettőig állt Szentimrey György buszvezető az utasok szerető gyűrűjében, a fiatalok megint elskandálták Gyuri bácsinak faragott nótájukat, az emelkedett hangulatban néhányan már szipogtak egy kicsit, eljött a búcsúzás ideje. Letelt a nap, a járat ideje, és egy rokonszenves ember élete munkájának ideje is. A 11-es jelzés Garázsmenetre váltott, a volánhoz egy jó kolléga ült be, Gyuri bácsi pedig a középső ajtónál egyenként ölelte át a leszálláshoz készülődőket. Ő szállt le utolsónak a buszról, hogy másnap vonatra szálljon Sárospatak felé, ahonnan annakidején eljött.
Miklauzič István törzsutas
[Az írás megjelent a Budai Polgár 2008-12-29-i számában. A szerkesztőség ennek adta „Az év legjobb cikke” címet.]
183
Szívkórház
Az Ember, kétségek és szorongások kíséretében bejön ide a szívsebészetre. Szívélyesen fogadják, lepakol és várja sorsának alakulását egy kórteremben frissen vetett ágyban.
Egyszer csak szólítják, és lépdelni kezd vagy kerekessel viszik az ismeretlen folyosókon célja felé, bekísérik a műtőbe. Ott barát-ságosan üdvözlik, bíztatják. Nincs visszaút.
Beindul a megállíthatatlan, de kíméletes gépezet, berántva magába az Embert. Nemsokára eljön az idő hirtelen vége. A műtét után kezdődik valójában az észlelés, ahogy fokozatosan alábbhagy a kábulat. Az átélt kínzó fájdalmak emléke egyre távolodik, hiszen annak helyébe rögvest új élmények jönnek. Az orvos, a segítő társai, a műtős, a betegszállító, egymás után köszönik meg az Ember együttműködését, örülvén vele együtt a sikeres beavatkozásnak, néha kis humorral fűszerezve jobbulást kívánnak és jön az ágyhoz kísérés.
És jön a nővérek jószívű gondoskodása, ennek nyomában könnyebbül az Ember lelke. Életének alkalmasint szűk környezete itt tisztán szigorúságból és szeretetből áll, ami a szinte simogató gondosságban jut kifejezésre.
A szívkórházban érezni lehet, hogy az orvosoktól a nővérekig mindenki szívből cselekszik. A messzi vidékről jött beteg Ember sem érzi magát árvának, mert ágyát szívének kedves segítők veszik körül, legyen az bárki is az intézet létszámából. Az ápoló személyzet édesanyaként, az ágyhoz kötöttek jó honvédként igyekeznek fellépni ebben a gyógyulásról szóló darabban. Aki az utóbbiak közül zárkózottabb személyiség, az is sóhajt egy nagyot, elmosolyogja magát és megnyílik, noha annak előtte ilyet még nem követett el. Aki még életében nem kapott gyengédséget, az itt erősen megkapja.
Több értelemben is szívvel dolgoznak itt a szívklinikán, s ettől mindenkiben a békesség lesz úrrá, és kellemes hangulatra derül.
184
Óhatatlanul is belénk lopakodik a gondolat: itt az orvosok talán Szent Damján és Szent Kozma utódai, akik áldozatkészek minden-kor, akár szolgálatban vannak, akár nem? Merthogy útközben, jártukban-keltükben is megszólítják, aki gondot vagy panaszt cipelni látszik, s bíztató szóval gyógyítgatják.
A nővérek cselekedeteit talán a háborús hadikórházak rendít-hetetlen ápolónőinek vagy Teréz anyának a példája tölti fel és adja nekik a lelkierőt? Fáradhatatlanul és tapintatosan suhannak a betegek között reggeltől estig, csak adnak, s nem várnak el semmit.
Nem feltétlenül jön le ez így mindnyájunknál, ahogy le van írva, de bizonyára nem a véletlen műve, hogy mindez az Embernek eszébe jut. Ezt érezzük a Semmelweis Orvostudományi Egyetem szívkórhá-zában a falakon belül, ahol kívülről, az egyetem főbejárata előtt talán Tóth Ilonka szoboralakja is vigyáz arra, hogy e jótékony szellem éltető ereje soha ne távozzon el innen, hiszen hasonlóképpen, ő is minden idegével és érzésével hivatásának élt, amíg hagyták. Innen nézve, bizony nem hiába.
A Városmajorban egy különleges csapat dolgozik. Senki nem igyekszik kimagasodni a csapat vonulatából, a régmúltból már alig fennmaradt mellérendeltség elve, erkölcsi parancsa tartja össze a gyógyító közösséget. Egyik orvos sem tartja többnek magát kívül-állók előtt, s láss csodát, többen hallották, egymásról csak dicsérő véleményt mondanak, amikor egy újabb beavatkozást egy másik szakorvosnak érdemes átengedni. Ilyen példaértékű élménnyel ritkán találkozunk manapság.
Azt lehet mondani, élmény itt megfordulni, ha már idehozták az Embert. Jó itt lenni, ha már muszáj. Hálás köszönetünk kísérje áldásos munkájukat!
Dr. Miklauzič István, billentyűs
[Az írás megjelent a Hegyvidék 2013-01-29-i számában.]
185