A színház mint identitásképző

A nemzeti emlékezet mindig a hősi tettek és hősies szenvedések köré szerveződött, s ezeket úgy alakította, hogy elősegítsék az identitásképzést és önmaguk megünneplését. Az identitásképző elemek politikai mítoszokká álltak össze, így segítve elő a túlélést, mintegy

„önhipnózissal” (Peter Sloterdijk kifejezése). „Ami a traumatikus eseményeket illeti, ezek a mítoszok hatékony védőpajzsot jelentenek azok ellen a tapasztalatok ellen, amelyekről az illető nemzet legszívesebben megfeledkezne. Amikor egy nemzeti közösség negatív múltbeli tapasztalatokkal szembesül, mindössze három olyan szerep van, amelyet a közösség magára ölthet: a gonosz fölött diadalmaskodó győztesét, a gonosznak hősiesen ellenálló harcosét, valamint az áldozatét, aki védtelenül szenvedi el a gonosz kínzásait. Minden más kívül esik az emlékezet ezen perspektíváján, és ennek megfelelően a feledés jótékony homályába merül.”¹⁸⁸

A kollektív emlékezet azonban nem teremtődik meg magától, tanulással kell elsajátítani, s csak akkor válik csoportképező („mi”) elemmé, ha internalizálódik.¹⁸⁹ A múlt reprezentációja mindig egy narratíva formájában jelenik meg, amelyet a nemzet megőriz és áthagyományoz, biztosítva ezzel a folytonosságot és a nemzeti identitást. A történelmi események láncolata meghatározza, hogy egy nemzet (vagy csoport) hogyan definiálja önmagát, és hogyan viszonyul más csoportokhoz, s a konkrét leíráson kívül (személyek, események, idő) a lehetséges érzelmi viszonyulást is. A múltbéli események

„átalakíthatósága” különösen érvényes érzelmi töltetükre. A múlt jelentős eseményei, akár pozitívak, akár negatívak, olyan érzelmi csomópontot alakítanak ki, amelyet be kell építeni a nemzeti történelem narratívumaiba, fel kell dolgozni őket, majd egységes reprezentációt kell kialakítani róluk.¹⁹⁰ A nemzet fogalmának más és más implikációi vannak a nyugat-európai és a kelet-közép-európai államok számára. A kelet-közép-európai államokban, Magyarországon is, az ország függetlenségének folyamatos veszélyeztetettsége miatt a nemzeti azonosságérzet fenntartásában fontos szerep jutott a nemzeti szimbólumoknak, emlékeknek, elbeszéléseknek,¹⁹¹ s ezek kialakításában és fenntartásában az oktatásnak is kitüntetett szerep jutott.

188 ASSMANN 2012, 16.

189 ASSMANN 2008, 52. Idézi S. VARGA 2012B, 33.

190 FÜLÖP 2008, 99–100.

191 BIBÓ 1984, 185–266.

A 17–18. századi iskolai színjátszásban komoly szerepet kap nemcsak a nemzeti, hanem a lokális (Nagy Imre kifejezésével territoriális¹⁹²) identitás kialakulása is. Az egyes régiók vagy az egyes városok múltjának bemutatása,¹⁹³ az azokhoz kötődő történelmi események heroizmusa,¹⁹⁴ a városalapítás története nemcsak példát ad a diákoknak, hanem a kötődést is erősíti a lakóhelyükhöz, az iskolájukhoz, főként a jezsuitáknál és a piaristáknál. Jó néhány drámaszerző (a későbbiek közül például a pesti piarista diák Kelemen László és Katona József¹⁹⁵) a „lokális patriotizmus” felől jut el a „nemzeti patriotizmus” képviseletéig, így a szűkebb közösséghez való tartozás egy nagyobb nemzeti közösséggel való azonosulás első lépcsőfokaként jelenik meg.

Érdekes felismerésük a mai kutatásoknak, hogy az intézményes és folyamatos történelemtanítás ellenére „a társas emlékezet csupán azokat a társadalmi-politikai változásokat őrzi meg, amelyek hosszú távú hatásokkal járnak”,¹⁹⁶ és leginkább azok a történelmi események vésődnek be a köztudatba, amelyeknél a narratív sémák képszerű magok (centrális nukleuszok) köré szerveződnek (a magyar történelemből ilyen például Árpád fehér lovon, István megkoronázása, Dugovics Titusz, amint lerántja a törököt stb.)¹⁹⁷ Ugyanakkor egy közösség saját múltjáról kialakított toposzainak rendszere az identitásteremtés része is, ahogyan ezt például a protestáns irodalmi hagyomány toposzrendszere is bizonyítja.¹⁹⁸ Bényei Péter a történelmi regénnyel kapcsolatban az egyik legfontosabb jellemzőnek azt tartja, hogy az átvállalja a történelem (jelenre vonatkoztatott) szemantizálásának és narratív elbeszélésének feladatát.¹⁹⁹ Ezt a funkciót a magyar történelmi regény megjelenéséig a történelmi dráma töltötte be. A történelmi dráma a narratív elbeszélés mellett a Magyarországról alkotott toposzok illusztrálására, elmélyítésére (is) szolgált, s ennek a gyermekkorban elkezdett „tanulási folyamatnak” a fontos eszköze volt.

192 NAGY I. 1993, 23.

193 De superiore Hungaria, Privigye 1777; De Sancto Benedicto in Comitatu Barsiensi situato, Nyitra, 1742;

Ungopolis novos Arcis cineres deplorans, Ungvár 1728; Saxopolis id est Szakolcza libera regiaque civitas a musis adamata, Szakolca, 1733; Komaromium Arte et Marte munitum, Komárom, 1726; Nova Fodina Salis in Marmatia, Máramarossziget, 1733. Vö. VARGA–PINTÉR 2000, 193–196. Nagyszombat alapításáról 1741-ben mutattak be drámát, KILIÁN 2002, 63., STAUD 1984 (I), 173–174.

194 Egerben, Kőszegen, Esztergomban az ottani várostromokról több előadás is volt, például Strigonium a Lotharingiae Duce expulsatus, Esztergom, 1766.

195„Ha a történelemmel való foglalkozásához esetleg a lokálpatrióta elkötelezettség volt az első, s jó ideig bizonyára a legfontosabb mozgatórugó, ez a stúdium később kibővült, s ráadásul olyan tanulságok sorát kínálta, amely már független volt ettől az indíttatástól.”BÍRÓ 2002, 54.

196 LÁSZLÓ–EHMANN–IMRE 2002,157.

197 Uo., 159.

198 BITSKEY 2006A, 37., 57.

199 BÉNYEI 2007, 46.

Az egyik legismertebb toposz „a kereszténység védőbástyája” eszme, amelynek kérdésével mostanában több kitűnő tanulmány foglalkozott²⁰⁰ (s amely az iszlám és a kereszténység határterületein formálódott ki). Ez a gondolat nagyon határozottan jelent meg nemcsak a magyar, hanem a lengyel jezsuita iskolai színpadon is, s a törökellenes harcok ábrázolásakor ez lett az egyik legfontosabb motívum.²⁰¹ A magyar történelemről szóló darabok egy részében Magyarország Európa védőbástyájaként, védőpajzsaként tűnik fel (propugnaculum Christianitatis, murus et antemurale fidei christianae, scutum fidei christianae). A 17. század végén ez a toposz már átszáll Bécsre (elsősorban Thököly miatt). A történelmi hősök, például Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás mint a keresztény hit védelmezői (defensor fidei) tűnnek fel, de Buda visszafoglalásával már a Habsburg királyok kapják meg ezt a címet is.²⁰² Nagyon erősen jelen van a jezsuita drámákban a Regnum Marianum toposza is, mint a rekatolizációs folyamat retorikus propagandájának állandó eleme. Nemcsak a Szent Istvánról szóló drámákban jelenik meg identitásképző, közösségteremtő erővel, hanem a többi szent királyról szóló darabban, és az Esterházy családról szóló drámákban is. Mária mint Patrona Hungariae megjelenik a bibliai Judit allegóriájaként is. A történelmi toposzok tehát együttesen képesek voltak megjeleníteni a közösségi sorskérdéseket, és a nemzeti önszemlélet lényeges alkotóelemévé váltak.²⁰³ Mindez szorosan összekapcsolódik a kultuszképzéssel is (amelynek színházi vonatkozásait még komolyabban vizsgálni kellene): a Szent Istvánról szóló drámák a Mária-kultusz erősítésére (is) szolgáltak, a szentekről szóló darabok az egyes szentek (pl. Kosztka Szaniszló, Szent Vencel, Szent Eustachius és a magyar szentek) kultuszát is terjesztették. Külön csoportba tartoznak a Habsburg uralkodói kultuszokat erősítő (katolikus) darabok, de nagy szerepet kaptak a történelmi drámák a családi kultuszok (családi mitológiák) kilakításában is, például az Esterházy, a Batthyány, a Csáky család esetében.²⁰⁴

Nagyon fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a 16–18. században a színház a felekezeti és a nyelvi identitásképzésnek is az eszköze. Az iskolai színház (fenntartó közegén, az iskolán keresztül) egy vallási közösség színháza, így az előadások elsődleges funkciója az adott vallási felekezethez való tartozás megélése, az adott közösség folytonos megerősítése. A katolikus restauráció idején virágzó eperjesi evangélikus színház például minden megmozdulásával, minden szimbolikus gesztusával a fenyegetett evangélikus közösség

200 SZÁRAZ 2012, 51–67.

201 HOPP 1989, 67–78.

202 BITSKEY 2006A.56.

203 Uo., 60.

204 VARGA–P^INTÉR 2000, 197–210.

összetartását szolgálta, ugyanúgy, ahogy a csíksomlyói iskolai színpad is, amely a katolikus székelység szinte kizárólagos identitásképző helye lett.

A felekezeti identitás hangsúlyosan megjelenik az alkalomban, amihez az előadás kötődik és a drámai műfajok típusaiban is, kevésbé van jelen azonban a szcenikában: a színházi megjelenítésben nem az evangélikus és katolikus iskolák között húzódik éles határ, hanem a „gazdag” és a „szegény”, vagyis a jól felszerelt, sok mecénással rendelkező, nagy hatósugarú, jól képzett tanárokat foglalkoztató iskolák, és a falusi, kisebb jelentőségű és létszámú, mecénások nélkül működő intézmények között. Az eperjesi kollégiumi színház színpadtechnikája, világítása, zenéje alig különbözött a pozsonyi vagy a nagyszombati kollégiumétól. Ami a darabok tematikáját illeti, a katolikus iskolákban a mártírokról és a szentekről, a rend- és iskolaalapítókról szóló előadások nagy száma segítette a katolikus közösség saját identitásának megélését²⁰⁵, a protestáns iskolákban a klasszikus (közös, európai) mitológiai hagyományra építő színjátékok adták meg a közösségi élményt, és tették lehetővé az elkülönülést a katolikusoktól. A felekezethez való tartozást folyamatosan meg kellett élni: ezt segítette az ünnepek és a rítusok állandó visszatérése, például a minden jezsuita iskolában kötelező – és színjátékkal köszöntött – ünnep, Loyolai Szent Ignác ünnepe (július 31.), a nagypénteki passiójáték, az úrnapi körmenetben bemutatott ószövetségi játék stb. Ugyanígy tért vissza a protestáns iskolákban a Gál-napi játék, az évzáró vizsgaelőadás, a vízkereszti játék, újra és újra emlékeztetve a befogadókat a közös szokásokra és értékekre. „A múlt így folyamatosan újraalkotott konstrukció, amelyre az adott virtuális közösség kollektívan emlékezik, és társadalmi alkalmakon keresztül ünnepel meg” – írja Imre Zoltán.²⁰⁶

A nyelvi és etnikai identitás kérdése hangsúlyosan a 18. század közepén jelenik meg, amikor a közösség már ezzel a jelöléssel is meghatározza önmagát, és az előadások nyelvének a kiválasztásában már nem pedagógai, hanem politikai-társadalmi szempontok érvényesülnek, ahogy ezt több tanulmányomban is elemeztem már.²⁰⁷

205 Jean-Marie Valentin a Krisztusban kiteljesedő keresztény identitás megélését tartja a jezsuita színház központi kérdésének: VALENTIN 2013, 259.

206 IMRE 2003, 60.

207 PINTÉR 2005; PINTÉR 2013B.