A színház mint az emlékezés helye

Gerald Sigmund szerint a színház mint emlékezet kétféleképpen gondolható el. Az egyik szerint a színháznak különleges időszerkezete van. „A színház specifikus ideje a tiszta jelen. Ami a színpadon látható, az csak a közönség jelenlétében létezik közvetlen hatásösszefüggésként. Az előadás befejeztével a rendezés éppoly gyorsan szétesik, mint ahogy létrejött. Esztétikai szöveg lévén, nem tárolható, és csak a közönség, illetve az alkotók emlékezetében él.”¹⁶⁰ A színházi előadás tehát csak az emlékezet révén rekonstruálható, ennek a rekonstrukciónak pedig az ember szubjektuma szab határt. A 20. század második felében, a kép- és hangrögzítési technikák megjelenésével ez az állítás elveszti érvényességét, az előadás egyes elemeit a film, a televízió vagy a videofelvétel részlegesen vissza tudja adni, de a rögzítés mikéntjét, a nézőpontot, a kameraállás változásait még ebben az esetben is az emberek (a felvétel készítői) irányítják a maguk szubjektív szempontjai szerint. Ráadásul a rögzítés csak egy adott előadásra vonatkozik, az összes többi előadásra ugyanúgy érvényes a megállapítás. A 20. század előtti színházi előadások rekonstruálására nincs ilyen segítség, az előadás csak a nézők, színészek, rendezők naplója, visszaemlékezései, levelei (tehát az emlékezet különböző formái révén) őrződik meg. Szerencsés esetben ezek közül legalább kettő rendelkezésre áll, de általában csak egy nézőpontot ismerhetünk meg (pl. a Historia Domust vezető, író-tanár visszaemlékezését, a rendező-drámaíró vagy a színész visszaemlékezését). Ezek esetlegességére jellemző példa Fogarasi Sámuel önéletírása, aki a marosvásárhelyi első előadás kapcsán csak a bevétel nagyságát őrizte meg figyelemre méltó

156 DEMETER 2012, 15–16.

157 SZŰCS, 2003, 53, 61, 99.

158 Lengyel Dániel önéletrajzának színészettörténeti vonatkozásai, HEREPEI 2005, 50–69.

159 VÁLI 1887, 156.

160 SIEGMUND 1994, 214–235.

tényként az emlékezetében;¹⁶¹ Esterházy Miklós visszaemlékezése, aki a Gualbertus előadása kapcsán csak a botrányra emlékszik vissza,¹⁶² vagy a drámaíró-rendező Buchholtz György naplója az előadásról, amelyből csak az előadás megrendezését fenyegető szélvihart érzi fontosnak lejegyezni.¹⁶³ Magukról az előadásokról tehát semmilyen releváns tényt nem tudunk rekonstruálni az emlékezetük nyomán. Igaz tehát Sigmundnak az a megállapítása, hogy „az emlékezet problémája magának a reprezentációnak a problémája”.¹⁶⁴ „A színházat emlékezetként szemlélni annyit tesz, mint egyrészt a történelem, a szerep és a játék, másrészt a történetről való lemondás, a phüszisz és a nem játszás csataterének tekinteni.”¹⁶⁵

A másik értelmezés viszont az emlékezetnek azt az erejét emeli ki, hogy képes rendet teremteni. „Olyan tárolóként funkcionál, amelyben minden sértetlenül megőrződik, hogy aztán később aktivizálódjon. Az emlékezetnek ez az archívumnak is nevezhető formája teremti meg a hagyományt, a kontinuitást és az identitást, s ezáltal a színház mint intézmény könnyen az emlékezet horizontjába kerül.”¹⁶⁶ A színház, „akár régi, akár új drámákkal, folyamatosan felmutatja egy csoport önmagáról alkotott bizonyos képét”, ily módon biztosítja tehát az értékek folytonosságát.¹⁶⁷

Disszertációmban elsősorban a színházi emlékezetnek ezzel a második értelmezésével foglalkozom, miközben minduntalan beleütközöm az elsődleges értelmezésből adódó módszertani nehézségekbe. Postlewait szerint a történetírás „a nyomokba szétszórt személyes és kollektív emlékeink látóterét szervezi”,¹⁶⁸ ugyanúgy, ahogy a színház is, amely a kollektív emlékek folytonosságának egyik biztosítéka a 17–18. században.

A történelmi drámák esetében különösen érdekes kérdés az, hogy mi a fikció szerepe a nem fiktív beszédmódban, vagy legalábbis abban, amely egyfajta „nem fiktív” helyzetbe pozicionálja magát. Hayden White szerint „mindenki, aki írásban elbeszél valamit, irodalmat ír.¹⁶⁹ A történelmi narráció tulajdonképpen ugyanolyan eljárások, szövegalakító erővel rendelkező trópusok alapján működik, mint az irodalmi szövegek.¹⁷⁰ Szerinte ugyanis „a művészi és a tudományos kijelentések egyaránt konstruktivista jellegűek”, s a történetírás

„szövegét narratív módban jeleníti meg […], annak érdekében, hogy a »tényeket« az

161 „Az három úrfi költségre adott hat aranyat […] a nézők sok pénzt hánytak, valami 30 forint gyűlt volt.”

VARGA 1988, 450.

162 STAUD 1984,103.

163 VARGA 1988, 188–189.

164 SIEGMUND 1994, 38.

165Uo., 39.

166 Uo., 36.

167 Ua.

168 POSTLEWAIT 1999, 66.

169 DOMAŃSKA 1995, 42.

170 WHITE 1997A, 68–102.

»elbeszélés« elemévé alakítsa, olyan reprezentációs technikákat kell alkalmaznia, melyek a fikcionális írásmódot jellemzik”.¹⁷¹

Az utóbbi években a történettudomány erőteljesen hangsúlyozza tehát az irodalmi

„történet”, a „történetmondás” és a (tudományos) „történetírás” közötti kapcsolódási pontokat.

A történelem, sőt történelmek azonban nem azonosíthatók az emlékezettel, sokkal inkább olyan emlékező aktivitások eredményei, amelyeket az adott közösség magáénak érez, felismer és megerősít. Ugyanakkor „az emlékezés – a múlthoz való jelentéses viszony – társadalmi-antropológiai szükséglet”.¹⁷²

Ennek fontosságát a 17–18. században is felismerték: a jezsuita gimnáziumok

„célközönségének”, a Magyar Királyság nemesi társadalmának identitását elsősorban a közös múlt, a történelem határozta meg, a vallásos és a regionális tudat mellett. Szükség volt tehát olyan kanonizált narrációra, amely összefűzhette ezt a közösséget.¹⁷³

Pierre Nora a dicsőséges nemzeti múlt elvesztésének és a megmentésére tett (kétes kimenetelű) törekvéseknek a leírására alkotta meg az „emlékezethely” fogalmát, s létrejöttét összekapcsolta a modern nemzetek kialakulásával. Elmélete szerint a múlt és a jelen közötti megszakítottság felismerése emlékezésre sarkallja a nemzetté szerveződött közösségeket, ami a folyamatosság érzését biztosító emlékezethelyek által valósul meg.¹⁷⁴ Egyszerre beszél az anyagi (a fizikai voltukban megtapasztalható), a szimbolikus, valamint a funkcionális helyekről, amelyek olykor át is alakulnak egymásba. „Egy látszólag tisztán anyagi természetű hely, például a levéltári raktár, csak akkor válik emlékezethellyé, ha a képzelet szimbolikus jelentéssel ruházza fel. Egy tisztán funkcionális jelenség, például egy iskolai tankönyv, egy végrendelet, egy bajtársi szövetség csak akkor tekinthető emlékezethelynek, ha valamilyen rituálé kapcsolódik hozzá. Az egyperces néma csend, amely a szimbolikus megjelenés szélsőséges példája, valójában egy időbeli egység.”¹⁷⁵

S. Varga Pál szerint a premodern és a modern emlékezet leglényegesebb különbsége a múlt és a jelen viszonyának érzékelésében van. A premodern a múltat és a jelent egyetlen folyamatként kezeli, a múltat nem a jelentől különállónak és a felejtéstől megóvandónak, hanem példák olyan gazdag tárházának látja, amelyből a jelen fontos tanulságokat

171 Uo.,27.

172 S. VARGA 2012C, 2.

173 BITSKEY 2006C, 219.

174 NORA 2010, 13–14.

175 Uo., 27.

meríthet.¹⁷⁶ Ugyanezt látjuk a 17–18. századi jezsuita történelemszemlélet (illetve annak hiánya miatt) a történelmi drámák legfontosabb jellemzőjének is, ahol a történelem kortól és helytől független példatár, ezért cselekménysémákra és sztereotípiákra redukálódik. Mivel a történelem egyúttal a Gondviselés működésének a bizonyítéka,¹⁷⁷ nincs valódi történetiség, a birodalmak emelkedését és bukását csakúgy, mint a héroszok sorsát a Gondviselés irányítja.¹⁷⁸ Mindig voltak olyan kollektív tudatelemek, amelyek különösen sokat tettek az etnikai és a vallási csoporttudat kialakulásáért és fennmaradásáért. Az előadások és a szövegek együttese tehát olyan színházi hagyományt alkot, amely a többi kulturális szegmenssel együtt alakítja (bizonyos korokban meghatározó módon) a kollektív emlékezetet, a nemzeti tudatot és az identitást. Ezt fejezi ki Baróti Szabó Dávidnak a kassai színház megnyitására írt epigrammája is 1789-ből: „Tüz-óltó szekeret tartó ház vólt ez előtt itt; /Tüz-gerjesztö ház annak helyére kele.”¹⁷⁹

A színház olyan hely, amelynek keretében az emlékezés kollektív módon is lehetővé válik. Ahogy a témarepertoárból látni fogjuk, valóban nem egyenletes és nem írható le állandó mutatókkal az egyes történelmi események megjelenítése, hanem folyton változó dinamikát mutat. A történelmi események, hősök és emlékhelyek kiválasztásában is a hagyomány és az újítás kettősségét látjuk. A történelemről szóló diskurzusok eseményei igen gyakran metonimikusan és metaforikusan reprezentálódnak, tehát az irodalom és a nyelv sajátos kategóriáival írjuk le őket. A metonímia nagyon gyakran az adott földrajzi hely azonosítását jelenti az adott eseménnyel (Eger, Buda, Mohács, Várna stb.), így a hely neve jelenti az ott történt eseményt, annak következményeit, sőt általánosíthatja is azt, így a történeti eseményen túlmutató asszociációk – például nemzethalál (Mohács,¹⁸⁰ Várna, Muhi), illetve dicsőséges győzelem (Kenyérmező, Nándorfehérvár) – társulhatnak hozzá. Éppen a metonimikusság miatt nincs szükség részletes kifejtésre, reflektálásra, az ok-okozati összefüggések felfejtésére, az asszociációs háló magától is működik, ezért ezeknél a témáknál az egyéb poétikai szervezőelvek erősebben érvényesülhetnek.¹⁸¹ Az emlékezetre méltó személyek és helyek, illetve események kánonja már a 17. század elejére kialakul, de az egyes iskolák

176 S.VARGA 2012A.

177 „De az ájtatos fejedelmeknek veszett dolgaikat helyre állató istennek másként teczék mindeneket forgatni…

meg-szabaditván Attyát, boszút-állana a’ Tyrannuson.”Az ifjú Theodosus, Nagyszombat 1737, Jezsuita iskoladrámák II 1995, 1033.

178 VALENTIN 1978, II. 337–338.

179 A’ kassai komédia-házról, B^ARÓTI 1789, II. 182.

180 Pl. Luctuosus Ludovicii, hungarorum regis ad Mohacs occasus, Nyitra. KILIÁN 1994, 175.

181 Sajnos éppen a Mohácshoz és Várnához kapcsolódó drámaszövegek nem maradtak fenn, de a Comoedia generalis de conflictu turcorum et hungarorum jól mutatja azt a poétikai szándékot, amely a konzultációs dráma, más esetekben pedig a cseldráma irányába viszi el a szöveget.

igazgatói és tanárai maguk is alakítják (saját érdeklődési körüknek, pedagógiai céljaiknak megfelelően¹⁸² – a rend által megszabott kereteken belül) a történelmi témák repertoárját.

Jól látható ez például Dugonics András esetében, aki ezt írja a Toldi előszavában:

„Azon iparkodtam, hogy honnyi Történeteinket vegyem irásomnak tárgyáúl, ’s-fő-képpen azon embereket Országunkban, kik, midőn éltek, nagy névben és böcsűletben vóltak, de holttjok után olly feledékenségbe jöttek, hogy ha annyi derék tetteik vagy hittván kis Iráskákban vagy a’ parasztok szájában nem forogna, mivel Iróink semmit sem hagytak irva felőllök, örök feledékenségben, a’ setét tartománynak vőlgyeiben hevernének.”¹⁸³ Később fel is sorolja, hogy kiket szeretne beemelni a nemzeti pantheonba, bár az ígért darabok nem készültek el: „Hátra vannak még egynehány érdemes magyaraink, kiknek emlékezeteket méltó vólna a’ hoszszabb időkre terjeszteni. Ilyen Kinizsi Pál, ilyen Magyar Balázs, Mátyás-királyunknak győzhetetlen vitézjei. Ha Tóldi Miklóssal kedvet találhatok, (a’mint nem kétlem, mert hazám ditsőségére dólgozom) elő-vészem, ha ürességem leszen, a’ tőbbit-is.”¹⁸⁴

Néhány esetben azonban a színház szükebb értelemben vett emlékezethely is, vagyis a nemzeti múlt kitüntetett, valós helyszínei, emlékezethelyei konkrétan is összefonódnak a színházzal, mint az emlékezés helyével. Ilyennek tekinthetők például az Egerben vagy Kőszegen bemutatott, a várvédők hősiességének emléket állító előadások, de ilyen a pesti hivatásos színtársulat előadása is 1792. szeptember 24-én, amikor is a Hunyadi László bemutatója kapcsán megképződött a nézőkben a fizikai emlékezethely is: „Hunyadi Lászlónak fejevételét jádzotta Budán a Német Társaság. A teátromi kölső készületek, újjak és jók voltak.

A Magyar szív majd könyvezve, majd rémülve nézte ezen iszonyú történetet, és az illetődés annyival nagyobb vólt, mivel a játéknak helye, a történetnek igaz helyétől, Szent György piattzától tsak egynehány lépésnyire vagyon. – A Német Jádzók, mind magyar ruháikban diszeskedtek ez úttal. – Vóltak három vagy négy magyar Asszonyságok is talpig Nemzeti köntösökben…” – írta a tudósító.¹⁸⁵ A színház a Martinovics-féle összeesküvés vezetőinek kivégzésekor az emlékezés egyetlen színhelye lett: amikor Sehy Ferenc¹⁸⁶ aznap este, 1795.

május 20-án színpadra lépett, a közönség hatalmas tapssal fogadta: ez volt az egyetlen nyilvános rokonszenv-megnyilvánulás a mozgalom mellett.¹⁸⁷

182 Ezért kerül bele az emlékezetre méltó dolgok sorába például Holló Zsigmond esete: az apai fenyegetés ellenére a katolikus hitre áttérő, a szüleit is megtérítő gimnazista története. Vö. PINTÉR 2014E, 67–78.

183 DUGONICS 1794, 5.

184 Uo., 6.

185 Bécsi Magyar Hírmondó, 1792. október 5. II. 524. = WELLMANN 1982, 109.

186 Sehy a mozgalom egyik besúgója volt (bár addigra már az összesküvést felgöngyölítették), így csak azért tartóztatták le, hogy a gyanút eltereljék róla.

187 KERÉNYI 2004.