A SZÉT sajátos használata

A SZÉT sajátos használata kicsit hasonlít az 1.5.-ben, illetve az 1.6.-ban tár-gyalt mozgásokhoz, azonban ebben az esetben csak SZÉT viszonyként észleljük a mozgásokat. Ez a lexéma is alkalmas arra, hogy negatív irányú változást jelöl-jön. A mozgás során azt észleljük, hogy egy egységes M úgy esik darabjaira, hogy az eredeti állapotot nem lehet visszaállítani, és ez rendszerint negatív irá-nyú állapotváltozással jár. Az igének nincs össze igekötős párja. Rendszerint ha össze igekötővel is társul ugyanaz az alapige, az nem az ellentétes mozgást, ha-nem egy teljesen más típusút nevez meg: szétvet – összevet, széthull – összehull stb. Ide tartozik pl. annak a mozgásnak az eredménye, amit a szétmállik (1880), széthull (1718), széthány (1653), szétvet (1811), szétmegy (1775), szétmorzsoló-dik (1775) igékkel jelölünk. Ezeket a mozgásokat rendszerint úgy észleljük, mint egy belső erő hatására induló mozgást, amely eredményeként a M teljesen da-rabjaira esik szét. A mai nyelvből a következő igék tartoznak még ide: szétrob-ban, szétporlad, szétvisz(i a földrengés a házat), szétpattan, szétpukkan, szétesik, széthasad, szétfeszül, széthord (pl. cipőt), szétbomlaszt stb. Ugyancsak ide sorol-hatók azok az igék is, amelyek azt mutatják, hogy a M jellege teljesen vagy a felismerhetetlenségig megváltozik: szétázik, szétfő stb. Ezek azonban a régiség-ből nem adatolhatók.

5. Összegzés

A párban megjelenő viszonyok közül általában az egyik kidolgozottabb, mint a másik, még akkor is, ha ezek egy időben jelentek meg és alakultak a magyar nyelv története során (vö. Fazakas 2007, 2013). Az ÖSSZE és a SZÉT viszony szemantikai struktúrájának vizsgálatakor azonban feltűnően kevés a SZÉT vi-szonyt felmutató történeti adat, pedig a szét ~ széjjel már az ómagyar korban je-len van nyelvünkben. Ennek azonban viszonylag későre alakul ki az ’elszórtan, szanaszét’, valamint a ’céltalanul mindenfelé’ jelentéstől eltérő használata. Az említett jelentések már a 16. század közepétől adatolhatók.

Ugyancsak 16. századi használat mutatható ki az ÖSSZE és a SZÉT határán meghúzódó lexémákban. Ennek a csoportnak az az érdekessége, hogy valójában

SZÉT viszonyt észlelünk, de ezt mindkét igekötővel megnevezzük, részben azért, mert árnyalatbeli különbség alakult ki idővel közöttük, részben pedig azért, mert a korábbi össze használatát még nem váltotta fel a szét. A kialakult használatbeli különbség pedig később megakadályozta azt, hogy a szét teljesen az össze he-lyébe lépjen ezekben az esetekben.

A SZÉT sajátos használata is csak a 17. század közepén jelenik meg. Legtöbb esetben csak a középmagyar kor közepétől vagy inkább vége felé szaporodik meg használata több jelentésben és több igéhez kapcsolódva (l. az elsőként a 19.

századból adatolható lexémák nagy számát).

Az egybe és az össze megoszlása, használata – egy csoport kivételével – a történeti grammatikákban eddig már jelzett jelenséget igazolja vissza: az egybe korábbi, mint az össze, és az össze a legtöbb esetben mára átvette az egybe sze-repét. Természetesen ahhoz, hogy teljesen láttatni lehessen a viszony alakulását és az egymáshoz kapcsolódó elemeket, a teljes EGYÜTT viszonyt kell megvizs-gálni, azaz be kell vonni az egybe, együvé, valamint a ketté, kétfelé lexémák tel-jes körű vizsgálatát is.

Szakirodalom:

Fazakas Emese 2007. A fel, le és alá igekötők használati köre a kései ómagyar kortól napjainkig. Erdélyi Múzeum-Egyesület. Kolozsvár.

Fazakas Emese 2010. La structure sémantique de la relation ÁT. Études Finno-Ougriennes 235–69.

Fazakas Emese 2013. Egybe, egyben vagy együvé, netán össze? In: Benő Attila–

Fazakas Emese–Kádár Edit (szerk.): „... hogy legyen a víznek lefolyása ...”

Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Kolozsvár. 121–142.

NySz. = Szarvas Gábor–Simonyi Zsigmond1890–1893. Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig. Hornyánszky Viktor Aka-démiai Könyvkereskedése. I–III. Budapest.

Szabó Csilla 2000. Az össze és szét igekötők kognitív struktúrája magyar–német összehasonlításban. Kézirat, egyetemi szakdolgozat. BBTE. Kolozsvár.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Erdélyi Tankönyvtanács.

Kolozsvár.

SzT. = Erdélyi magyar szótörténeti tár I–XIV. 1976–2014. (I–VIII. főszerk.:

Szabó T. Attila, I–IV. Kriterion Kiadó. Bukarest.; V–VIII. Akadémiai Ki-adó–Kriterion Kiadó. Budapest–Bukarest.; IX–XI. főszerk.: Vámszer Márta, Akadémiai Kiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület. Budapest–Kolozsvár.; XII.

főszerk.: Kósa Ferenc, Akadémiai Kiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület. Buda-pest–Kolozsvár.; XIII–XIV. főszerk.: Fazakas Emese. Erdélyi Múzeum Egyesület. Kolozsvár.)

Fehér Erzsébet

„…a másképp elmondhatatlan…”

(Nemes Nagy Ágnes: Vadkan)

1. A kortársi kritika egy része Nemes Nagy Ágnes érett költészetét − a szerző nyilatkozataira is alapozva – az ún. objektív líra vonulatához sorolja. Mások tár-gyias szemléletének egyediségét, poétikai megoldásainak összetettségét tekintve ezt a minősítést elnagyoltnak tartják (Rónay 1971: 194; Rába 1986: 52; Schein 1995: 65. 27. jegyz., 67. 61. jegyz.). A költő maga számos alkalommal értelmezte saját művészi törekvéseit a modern költészet közegében, rámutatva a magához közel érzett megoldásokra és kiemelve azokat, amelyeket ő dolgozott ki önmaga számára. (Árnyalt elemzéseiből csupán a témámhoz kapcsolódókat említem.)

A tárgyiasságot Nemes Nagy Ágnes nem annyira irányzatnak, mint inkább az adott költő alkatából következő módszernek tekinti, amely a közvetlen vallomá-sosságot mellőzve a művészi mondanivalót közvetett módon: a tárgyi, emberi vagy a természeti világ különböző jelenségein keresztül fejezi ki. Az életrajziasság hiánya átértelmezi a költői célokat, a személyesség helyett az eg-zisztenciálisra, a névtelen, a fogalmilag megragadhatatlan létállapot érzékeltetésé-re helyezve a hangsúlyt. Az objektív költő eszköztára igen gazdag: a műfaji hatá-rok átlépésétől kezdve mítoszok, legendák, fiktív személyek, élethelyzetek, alteregók felhasználásán át a különböző sűrítő, tömörítő szerkezeti eljárásokig, az ékített vagy töredezett versbeszédig. Mivel minden művészet szubjektív indíttatá-sú, az objektív költészet alapja is személyes élmény. Önjellemzésül egy verskötet előszavában a következőket írja: „Könnyű volna […] azt állítanom magamról, hogy úgynevezett objektív lírikus vagyok, olyan értelemben is, hogy a tárgyak vonzanak, és olyan értelemben is, hogy a lírai hang bizonyos tárgyilagossága vonz. Ugyanakkor azt is mondhatnám, hogy a szenvedélyes feszültség vonz, ami-nek ezek a tárgyak az erőművei, amint éppen kiemelkedami-nek a veszélyeztetettség közérzetéből, annak kifejezőiként vagy talán ellenpontjaiként.” (1982: 389; a fen-tiekre uo. 49–53; 1987: 111–113; 2004. II. 392–393).¹

Ösztönzőiként a modern objektív líra két előfutárát említi: Babitsot és Rilkét.

Mindkettő az intenzív belső élmények tárgyiasítására, poétikailag az érzékletes és elvont együtthatására adott példát. A fiatal Babits költészetében az „egzisztenciá-lis témakörökben” megnyilvánuló „ontológiai indulat” szolgált mintájául, a

„kö-1 A Nemes Nagy Ágnestől idézett szövegek esetében csupán a gyűjteményes kötetek kiadási évére és a megfelelő oldalszámokra hivatkozom, külön nem jelölöm sem a szer-ző nevét, sem az egyes tanulmányok címét.

zépső” Rilke esetében a még ismeretlen, „a szóig nem jutott tudattartalmak” tár-gyakban, fiktív helyzetekben, sorsokban való kifejezése (1984: 9–19; 1982: 195–

208). Rába György (1986: 52) ide tartozó megfigyelése szerint Rilke „a lelki érin-tettséget még állatok alakjába eltávolítva is megmintázta”. E szerint az elemzésre választott vers témájának is köze lehet költőnk meghatározó Rilke-élményéhez.

2. A Vadkan a háromrészes Napforduló című verskötet középső ciklusában