IX. EGYÉB PUBLIKÁCIÓK
2. Az az, ez mutató névmásnak is él az elemismétléses tárgyragos formája:
aztat, eztet. Ezek minden bizonnyal a őt : őtet analógiájára keletkeztek. Az őt : őtet kapcsán megvizsgált ómagyar kori források nem tartalmaznak aztat, eztet adatot, noha az azt, ezt gyakran szerepel bennük. A JókK.-ben például az azt 33-szor, az ezt 23-szor fordul elő (Jakab 2002: 505, 512). A többi forrásban szereplő adatok is megtalálhatók a fentebb idézett földolgozásokban. Az aztat ~ aztot ala-kot Simonyi a XVI. századi levelekből idézi (Simonyi–Balassa 1895: 651), az általam ismert első előfordulása Balassinál található: De az sok közül is kit vá-lasszon, kevés, Kinek aztat mondhatnak: Ennek mind erkölcs, vidámság termete, illik szolgálatjának (Venus Cupidót küldi elvált szolgája után, ki által visszahí-vatja). Az eztet-re Balassinál nincs példa (Jakab–Bölcskei 2000). XVII. század-ban az aztat és az eztet megtalálható Zrínyinél (vö. Beke 2004).
Csokonai prózai műveiben nincs az az, ez elemismétléses alakjára példa.
Verseiben azonban az aztat 2-szer, az eztet 5-ször is előfordul. Ez természetesen elenyésző mennyiség a nagy számú azt, ezt formákhoz képest, és használatukat
nyilván a verselés indokolta. Rolla ha bánat rá hárúl Aztat el nem szenvedheti (A Poëta leg kissebbért is meg haragszik); Esmérek én eggy vént. – Ki az? – Ne-ve nintsen; Régen el adta már aztat is a’ kintsen (Zsugori uram 2); Esmérek én egy vént, ki az? — neve nintsen; Régen el adta már eztet is a’ kintsen (A’ fös-vény 2); Kik eztet bizonyíttyák Musákat fel indíttyák (Egyedűl a tudományok te-szik halhatatlanná az embert kivált a’ Poëzis 35); Az atyámtól nyertem eztet A’
kettős keresztet Jeruzsálemi hadba (Batrachomachia vagy Békaegérhartz Blumauer módja szerént 116); ’S ím maga Bacchus amazt, Vénus maga ölte meg eztet (Anakreon ’s Ovíd 3); Eztet Vétzy elragadta A’ kevély Kőszáritól (Az Aranysujtásos nadrág 8).
A Nyelvművelő kézikönyv szerint a reformkorban még legnagyobb költőink is használták az aztat, eztet (Grétsy–Kovalovszky 1980: 583) alakokat; a mai köznyelvben azonban hibás alaknak tekinthetjük őket (Grétsy–Kovalovszky 1980: 265). Említésre méltó, hogy Petőfi műveiben már az 1512-szer előforduló azt mellett csak három aztat van, de érdekes, hogy van egy aztatat is. A 714-szer szereplő ezt mellett pedig két eztet található (vö. J. Soltész–Szabó–Wacha 1978).
Simonyi szerint a Dunántúlon aztotat, eztëtet alakok is élnek (Simonyi–Balassa 1895: 651).
3. A szóvégi -t elem ismétlődésének van még egy változata, de ennek kiala-kulása eltér az előbbiekétől. Én magam szülőföldemen, a Szabolcs megyei Ke-mecsén a kora tavaszi virág nevét tulipánt alakban tanultam meg. Ennek tárgy-esete pedig: tulipántot. De nemcsak Kemecsén, szinte országszerte ismert ez a forma. Az ÚMTsz. számos helyről hoz rá adatot. A tulipánt mellett több más szóban is megvan ez a jelenség: araszt, galacsint, lepényt, majoránt, paszománt, puszpánt, rozmarint, rormalint, rubint, szappant (vö. TESz., ÚMTsz.). Ezekből az új -t végű tövekből számos származék keletkezett. Pl. arasztol, arasztos, arasztoz; galacsintás; majorántos; paszomántos, paszamántos; rózmarintos; ru-bintos; szappantol, szappanytoz (vö. ÚMTsz.).
A TESz. szerint ezeknek a szavaknak a szóvégi t-je szervetlen járulékhang.
Egyedül az araszt-ról állítja, hogy „pleonasztikus tárgyesetből tévesen visszakö-vetkeztetett alanyeset”. Ez azt jelenti, hogy a -t tárgyrag megismétlődött benne.
Szerintem a többi szónál sem lehet ezt a lehetőséget kizárni. A gyakori használat következtében a tárgyragos alakot lassan alanyesetnek értelmezték, és hozzáfűz-ték még egyszer a -t végződést. Természetesen egyes esetekben más tényező is segíthette az elemismétlés létrejöttét. A rubint kialakulását például a gyémánt analógiája is befolyásolhatta (TESz.).
Szakirodalom:
Beke József (szerk.) 2004. Zrínyi-szótár. Argumentum Kiadó. Budapest.
Benkő Loránd 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Akadémiai Kiadó. Budapest.
Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.) 1980. Nyelvművelő Kézikönyv. I.
Akadémiai Kiadó. Budapest.
G. Varga Györgyi 1992. A névmások. In: Benkő Loránd (szerk.): A mai magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó. Budapest. 455–569.
Jakab László 2002. A Jókai-kódex mint nyelvi emlék szátárszerű feldolgozásban.
Számítógépes Nyelvtörténeti Adattár 10. DE Magyar Nyelvtudományi Tan-szék. Debrecen.
Jakab László 2011. Csokonai-szókincstár II. Számítógépes Nyelvtörténeti Adat-tár 12. DE Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Debrecen,
Jakab László–Bölcskei András 2000. Balassi-szótár. Számítógépes Nyelvtörté-neti Adattár 6. DE Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Debrecen.
Jakab László–Bölcskei András 1990–1996. Csokonai Vitéz Mihály költeményei-nek konkordanciája. KLTE. Debrecen. (kézirat)
Jakab László–Bölcskei András 1993. Csokonai-szókincstár I. Számítógépes Nyelvtörténeti Adattár 5. KLTE Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Debrecen.
Jakab László–Bölcskei András 2003. Egy XVI. századi emlékirat szókincstára.
Zay Ferenc: Az Landor feyrwar el wezessenek oka e woth es igy essewth (1535 k.). Számítógépes Nyelvtörténeti Adattár 11. DE Magyar Nyelvtudo-mányi Tanszék. Debrecen.
Jakab László–Kiss Antal 1983. A Birk-kódex ábécérendes adattára. Számítógépes Nyelvtörténeti Adattár 3. KLTE Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Debrecen.
Jakab László–Kiss Antal 2001. A Festetics-kódex ábécérendes adattára. Számí-tógépes Nyelvtörténeti Adattár 9. DE Magyar Nyelvtudományi Tanszék.
Debrecen.
Jakab László–Kiss Antal 1994. A Guarÿ-kódex ábécérendes adattára. Számítógé-pes Nyelvtörténeti Adattár 6. DE Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Debrecen.
Jakab László–Kiss Antal 1997. Az Apor-kódex ábécérendes adattára. Számítógé-pes Nyelvtörténeti Adattár 7. DE Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Debrecen.
J. Soltész Katalin–Szabó Dénes–Wacha Imre (szerk.) 1978–1987. Petőfi-szótár I–IV. Akadémiai Kiadó. Budapest.
Simonyi Zsigmond–Balassa József 1895. Tüzetes magyar nyelvtan történeti ala-pon. MTA. Budapest.
TESz. = Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1984. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–IV. Akadémiai Kiadó. Budapest.
ÚMTsz. = B. Lőrinczy Éva (főszerk.) 1979–2010. Új magyar tájszótár. I–IV.
Akadémiai Kiadó. Budapest.
Jenei Teréz
Interperszonális kapcsolatok nyelvi eszközei Balogh Mátyás Bársony Erzsike című meséjében
A mese definiálhatatlanságából, műfaji komplexitásából eredően sokféle szempontú megközelítést rejt magában. Vizsgálható filozófiai-antropológiai, néprajzi, irodalmi-esztétikai, szociológiai stb. szempontból egyaránt. A mese-elemzések között azonban viszonylag ritkán bukkannak fel olyan vizsgálatok, amelyek a nyelvhasználat, nyelvi stílus szemszögéből közelítenének a meseszö-vegekhez. A Grimm testvérek nyomán Európában, így Magyarországon is olyan mesegyűjtési-lejegyzési módszer honosodott meg, amely a mesének csak mint műfajnak nyelvi-stilisztikai elemzésére adott lehetőséget. (A műfaji stílusjegyek mellett legfeljebb a gyűjtő stílusa tanulmányozható ezeken a szövegeken.) A Grimm testvérek1 a lejegyzett, vagy csupán az emlékezetből leírt meséket átala-kították, stilizálták, „a polgári gyermekszobák világához alakították” (Nagy Ilo-na 2003). A XIX. század folyamán a Grimmék-féle mesegyűjtési metódus virág-zott egész Európában. Így gyűjtötte a magyar mesekincset Kriza János, Arany László és Benedek Elek is. Ez az ún. rekonstruálási eljárás azért is terjedhetett el, mivel a gyűjtők sokszor csak adatközlőkkel, nem vérbeli mesemondókkal ta-lálkoztak. Ilyenkor csak a mesei történet szikár vázát kapták, amit az olvasók számára élvezhetővé kellett tenniük. Faragó József Kriza János Vadrózsák című gyűjteményéhez írt előszavában Arany Jánost és Kriza Jánost is idézi, akik mindketten a rekonstrukcióra biztatták a gyűjtőket. Arany a következő tanácsot adja: „A gyűjtőnek az előadási és öltöztetési modor annyira hatalmában álljon, hogyha valamelyik mesének a puszta vázát kapná, képes legyen azt olyanná ten-ni, mintha a legjobb mesemondó ajkáról vette volna”. Kriza János pedig a kö-vetkezőképpen fogalmazza meg a mesegyűjtők-meseközlők feladatait: „korrigá-lás, fejelés, javítgatás, purizá„korrigá-lás, travesztá„korrigá-lás, igazítás, toldás, átöltöztetés” (idézi Faragó 1975: 13−14).
A XX. század első felében a technika fejlődésének következményeként lehe-tővé vált a meseszövegek hiteles rögzítése. A mesegyűjtéssel, gyűjtővel szembe-ni elvárások megváltoztak. A modern folklórkutatás nemcsak a lejegyzés hite-lességének, hanem a mesemondó személyének is jelentős szerepet tulajdonít. A mesékben ugyanis nemcsak a nemzeti, területi kultúra jelenik meg, hanem a
me-1 Grimmék nagy érdeme az, hogy felfedezték a mesékben az ősi mítoszmaradványo-kat, s megalapították a mitológiai iskolát. S a mítoszi relikviák keresése elvezetett a mo-tívumokhoz, ez pedig a mesék szerkezeti tanulmányozásához, s megszületett a mesetipo-lógia.
semondó egyénisége is. Az 1930-as évektől kezdődően bontakozott ki a folklo-risztikában az egyéniségkutatás irányzata, amely a folklór alkotásaiban nem va-lami személytelen alkotó erő megnyilvánulását látja, hanem a nép körében élő alkotó személyiségek tudatos tevékenységét kutatja, és azt alkotáslélektanilag, esztétikailag, ritkábban társadalomtörténetileg is vizsgálja. Az egyéniségkutatás az 1940-ben meginduló Új Magyar Népköltési Gyűjtemény módszertani alapel-ve lett. Alapelalapel-veit elsőként Ortutay Gyula fogalmazta meg Fedics Mihály meséi-nek közreadásakor. Ortutay a kötet bevezető tanulmányában kifejti, az orosz me-sekutatóké (Ribnyikov, Ontscsukov, Szokolov)2 az érdem, hogy a mesevizsgálat körébe a mesemondók egyéniségének vizsgálatát is bevonták. Abból indultak ki, hogy a mese nem csupán hősi kalandok elmondása, hanem mélyen benne gyöke-rezik a hallgató és mesélő mindennapi életviszonyaiban (vö. Ortutay 1978:
12−15). Az egyéniségkutatás egyik nagy eredménye, hogy a kutatók felfigyeltek a mesei elbeszélőstílusra. A mese többnyire egyéni improvizációra épül, a mese rangját csak a mesemondó adhatja meg. A mesemondó nem csupán a közösség egyik tagja, hanem „képes kiemelkedően egyéni költői világot teremteni” (Nagy Olga 1978: 184). A mese mint műfaj csak akkor válik esztétikummá, ha rangos mesemondó tolmácsolja. A tehetséges mesemondók között is különbséget tehe-tünk abban a tekintetben, hogy az egyik csupán reprodukál, a másik pedig alkot.
Minden mesemondó mindig modell-mesét vesz át, amely a szerkezetet és a mo-tívumokat tartalmazza, s ezt a vázat a saját elbeszélő művészetével varázsolja élővé. Ebből következik, hogy nincs két azonos mese, a típusváltozatokban min-dig kimutatható az egyéniség. Még az azonos közösségekben élő mesemondók stílusa is különbözhet, éppen ezért célszerű „népmese-dialektusokról” beszélni (vö. Nagy Olga 1978: 183−189).
A mese eredendően narratív, szóbeli műfaj, a mesemondási körülményekből eredően kommunikatív és interaktív jelenség. Sajátos abban a tekintetben, hogy egyszerre megy végbe benne a kódolás és dekódolás folyamata, itt nem olvad-nak egybe a „mesélői” és „hallgatói” szerepek. A mese természetes közege egy olyan kommunikatív helyzet, amely egy szertartásrendbe illeszkedik, gyakran ri-tuális külsőségek kapcsolódnak hozzá3. A mese a hallgatóság és a mesélő közé ékelődő, egy kívülálló számára nem is érzékelhető szellemi mezőben keletkezik, amelyet egyfelől a beszélő szándéka, másfelől a befogadók akarata hoz létre. A
2 Ortutay Gyula írja, hogy Mark Asadowskij az Eine sibirische Märchenerzählerin (Helsinki, 1926) c. munkájának bevezető fejezeteiben foglalkozik az egyéniségkutatás tudománytörténeti alakulásával. Az adatokat, utalásokat onnan merítette (Ortutay 1978:
17).
3 Pl. Amikor egy mesemondó befejezett egy mesét, úgy akart meggyőződni arról, folytassa-e a mesélést, hogy azt mondta: csont. Ha nem válaszolt a hallgatóság, azt jelen-tette, nem kíván több mesét, tehát a mesemondó abbahagyta a mesemondást. Ha ilyen válaszokat kapott: hús, leves, gulyás, akkor újabb mesemondásba kezdett (vö. Banó 1988: 21).
mese genezisének mindkét szereplője tehát intencionált helyzetben van, amely egyik részről a jelentésadás, másik részről pedig a jelentéskeresés szándékát fog-lalja magában (vö. Biczó 2006: 17−18). A mesemondás mindig elkülönül min-denféle olyan tevékenységtől, amely elvonná a hallgatóság figyelmét a hallottak-ról, a mesei és a reális valóság közötti analógiára alapozva a hallgatóságot érdekeltté teszi a megértésben. Nagy Olga figyelmeztet arra, hogy az emberiség első szellemi megnyilatkozási formája a szóbeliség, és nem az írásbeliség. Tehát ha a mesét igazi funkciójában akarjuk megismerni, akkor nem a fél-irodalmi, fél folklórformákból kell kiindulni, hanem azokból a hitelesen lejegyzett variánsok-ból, amelyekben az ősi világlátás még tetten érhető (vö. Nagy Olga 1994: 17).
A mese olyan nyelvi szöveg, amelynek többnyire a fiktív és imaginatív jelle-gét szokás hangsúlyozni. Nem elhanyagolhatóak azonban a mesének a valóság-vonatkozásai sem, mivel a mesékben szociális rendszerek tükröződnek. Hangsú-lyozni kell azonban, hogy a mese esetében sem egyszerű tükrözési funkcióról van szó. A mesemondó emberek mindig egy reális világban éltek, így elképzel-hetetlen, hogy a „mesehordozók” (Märchenträger) azaz a mesélők és mesehall-gatók szociális valóságát ne jelenítették volna meg. Egy adott közösségben sok-szor bekövetkeztek olyan események, amelyek nyomot hagytak, tematizálódtak a mesékben.
A mesehősök fiktív, de sokszor valószerű emberek, szociális környezetük a mesemondó szociális valóságának felel meg. A kiindulópont is reális szituáció, a hős a mindennapok világából indul, s kalandjai végén ugyanide érkezik vissza.
A mesék gyakran az emberi tapasztalatokat adják vissza, reális konfliktusokat írnak le, privát és társadalmi kapcsolatokról számolnak be. De a fantasztikum és a szociális valóság is összekapcsolódik bennük. A természetfölötti lényeknek vagy a királyi kastélyok lakóinak is olyan szokásaik vannak, és ugyanúgy visel-kednek, mint a mesélők és a mesehallgatók. A téma pedig gyakran a hős szociá-lis felemelkedése.
A mese mint modell utánzási, szereptanulási alkalmat nyújt a befogadó szá-mára. A mesehallgató/-olvasó egyén internalizálja a közvetített magatartási min-tákat, normákat. Az internalizáció kettős spirálja, a megismerési és a késztetési spirál az egyéni viselkedést a közösségi viselkedéshez köti, ezáltal kapcsolat jön létre a cselekvések mikro- és makroszintje között (vö. Parsons 1988). A mesei narratíva nyelvi struktúrák segítségével a társadalmi valóságról alkotott olyan modellt közvetít az adott kulturális csoport és az egyén számára, amely segíti a belenevelődést a közösség kultúrájába, normarendszerébe, ezáltal a szocializáci-ónak is hatékony eszköze. A mesék mindig interakcióban éltek, a mesemondók figyeltek/figyelnek a közösségre, s történeteiket hozzáigazították/hozzáigazítják az adott közösség elvárásnormáihoz. Ugyanakkor az sem elhanyagolható körül-mény, hogy a mesemondók megbecsült tagjai voltak egy közösségnek, olyan
egyéniségek, akiket a közösség hitelesnek tartott, elfogadott, s ez még inkább erősíthette/erősítheti a mesék szocializációs funkcióját (vö. Jenei 2013).
Mindebből következik, hogy a mesének, mint minden műfajnak, összetett stí-lusszerkezete van. A stílus egyik rétegét a műfaji stílus (állandósult szókapcso-latok, megszólítások stb.), a másik rétegét a mesemondó szociális közege alakít-ja, a harmadik réteget pedig a mesemondó egyéni kifejezésmódja alkotja.
Írásomban az interperszonális kapcsolatok nyelvi eszközeinek feltárásával Ba-logh Mátyás nyelvi megoldásaira kívánok rámutatni.
A Bársony Erzsike című mese A három sorsmadár. Őrtilosi beás cigány nép-mesék kötetben jelent meg. A nép-meséket Eperjessy Ernő gyűjtötte és jegyezte le. A kötetben található meséket egy beás anyanyelvű cigány mesemondó, Balogh Mátyás mondta el. Balogh Mátyás 1918-ban született a Dráva melletti Góla köz-ségben, apját Csonka Istvánnak hívták. Mivel a beásoknál nem volt szokás az anyakönyvvezető előtti vagy a templomi házasságkötés, így Balogh Mátyás is az anyja nevét viselte. Az 1930-as években telepedett le Őrtilosban, a Londonnak nevezett cigánytelepen. 1936-ban nősült, három gyermekük született. Balogh Mátyás már 12 éves korában elkezdett dolgozni. Először téglagyárban dolgozott, aztán kitanulta a teknővájást. Volt summás, vasúti pályamunkás, fuvaros, kubi-kos. A második világháború idején katonáskodott, hadifogságba esett, 1948-ban tért haza. Családját 1944-ben néhány hónapra Csáktornyára internálták. Eper-jessy Ernő gyűjtő szerint Balogh Mátyásnak erős identitástudata volt, ez főként a más cigány csoportokhoz való viszonyulásban fejeződött ki. Magát erkölcsö-sebbnek, becsületesebbnek tartotta a többi cigánynál. Törekvő ember volt, az 1970-es években már parasztházat vett magának. Eperjessy Ernő 1957 és 1977 között jegyezte le Balogh Mátyás meséit. Balogh Mátyás írástudatlan volt, mesé-inek egy részét apósától, Orsós Jánostól tanulta, de sok mesét hallott a katona-ságnál is. Meséinek, elbeszéléseinek száma 60 körül van. Nemcsak beás nyel-ven, az anyanyelvén, hanem magyarul is mesélt.
Eperjessy Ernő kötete 40 mesét tartalmaz. Balogh Mátyás nem adott címet a meséinek, ritkán használt mesekezdő és mesezáró formulát. Tündérek sohasem szerepelnek a meséiben. Meséi néprajzi források abban a tekintetben, hogy ci-gány hagyományokról, szokásokról, hiedelmekről is beszámolnak.
A Bársony Erzsike − mesetípus: AaTh 313A (Rózsa és Ibolya). Favágás üvegfejszével, tótisztítás üveglapáttal: MNK 2,105, 8. változat. Gyűrű felhozása.
Európai motívum: Aarne FFC 92, 108 − mese szüzséje a következőképpen fog-lalható össze: A király háborúba indul, és megfenyegeti a várandós feleségét, hogy kivégezteti, ha nem fiúgyereket szül. Az asszonynak lánya születik, így fé-lelmében megvásárolja egy cigány házaspár fiúgyermekét, s azt mondja a ki-rálynak, hogy ikrei születtek. A cigány fiú tehát királyfiként nevelkedik. Mikor felnő, rászokik a kártyázásra, s elveszíti a vagyonát. A Hornyos királytól kap egy kártyacsomagot, amivel duplán visszanyeri azt, amit elvesztett. A kártyát
azon-ban vissza kell szolgáltatnia. Útnak indul, találkozik a Hornyos király lányaival, a legkisebbel egymásba szeretnek. Eljut a Hornyos király elébe, visszaadja a kár-tyát, de a Hornyos király még három feladat megoldására kötelezi. A királyfi (király-főispán) Bársony Erzsike segítségével teljesíti a feladatokat, és összehá-zasodnak. A királyfi szeretné bemutatni a szüleinek a feleségét, ezért megszök-nek a Hornyos király udvarából. Bársony Erzsike varázstudományának köszön-hetően sikerül túljárniuk az őket üldöző Hornyos király és felesége eszén, így hazaérnek a király-főispán országába. A Hornyos király felesége megátkozza őket (akit először megcsókol a király-főispán anyja, az elfelejti a másikat). A ki-rály-főispán elfelejti feleségét, Bársony Erzsike pedig elhagyja a királyi udvart, és kocsmát nyit a városban. A szépsége miatt sok királyfi megkörnyékezi, de mindenkinek túljár az eszén, és hű marad a férjéhez. Amikor a férje újra nősülni akar, találkozik egy öreg koldussal, aki felvilágosítja őt az átokról. Így a király főispánnak minden eszébe jut, s újra egybekelnek Bársony Erzsikével.
A mesében megtalálhatjuk a műfajra jellemző állandósult szókapcsolatokat:
Telt az idő, múlt az idő.; Hát úgyis volt.; Mi a kívánságod, édes fiam?; Hát mivé legyen, mivé sem?; Még máma is élnek, ha meg nem haltak.
Balogh Mátyás meséi valódi kommunikációs helyzetekben hangzottak el, a mesélő hallgatóságát nemcsak a gyűjtő, Eperjessy Ernő, hanem a család, a tá-gabb környezet, rokonok, szomszédok, ismerősök alkották. Mint minden mesélő, ő is akkor tudott igazán élvezetesen mesélni, ha megfelelő közönsége volt. A környezet motiváló szerepének visszaigazolására számtalan példát találunk a szöveghűen lejegyzett mesékben. A mesei narratívát a hallgatóságnak szóló megjegyzések, közbevetések, kiszólások szakítják meg, amelyek fontos szerepet töltenek be a mesemondó és a mesehallgatók közötti interperszonális kapcsolat folyamatos fenntartásában. Ezek a parabázisok részben aktuális realitások, vi-szonyítások vagy éppen személyes jellegű betoldások. Szerepük a hallgatóság bevonása, figyelmének folyamatos fenntartása.
Viszonyítások, aktuális realitások: Mert valamikor a királyok is kijártak az élire!; Abban a körzetben a gólya néni ahhoz is köteles volt elmenni úgy, mint ehhez.; Hát ugye akkoriban sokáig tartott a háború.; A cigány vér azért csak benne volt, ahol látott ilyen sudár nyárfát, csak az volt a legszebbik fája neki. – na jó, hát ez mellékes, hogy ez volt.; Hát ugye ezzel így van máma is, mindenki.
Ki az első annak az anyának? Nem a saját gyermeke?
Személyes jellegű betoldások: Én is voltam ott a Fekete-tenger partjain ab-ban az öbölben, fürödtem is benne, mikor fogságba voltam, tudja, az oroszok-nál.; Aztán anyaszült meztelenre levetkőzött a Bársony Erzsike. (Már láttam én is ám, olyan meztelen nőket, egypárat.); Ezek úgy voltak megcsinálva, mint há-rom üveg, amint önti a gyár. Üres ugye. Most állapítsam meg én, hogy melyik készült először. Hogyan mondjam meg, hogy melyiket fújták először? Hát nem lehet, ugye annyira egyformák? Nem lehet.; De a Hornyos király kikötötte, hogy
Bársony Erzsikét a Király Főispán nem viheti haza, a hazájába. (Hanem csak ott benősült, mint Karcsi énnálam.); Na, most majd én megyek! – Azt mondja az anyja. Fogta a söprűt. (Hiszen láttam ilyet már a könyvben én is, maga is.); Bo-csánatot kérek, nem magának szólok. A személyes jellegű betoldások mintegy igazolni akarják az elmondottakat.
Mint tudjuk, a mesei narratíva nemcsak elbeszéli, hanem megeleveníti az eseményeket. A megelevenítés, jelenetezés legfontosabb eszközei a dialógusok.
A fiktív kommunikációs szituációk diskurzushangvételének regiszterét a követ-kező tényezők határozzák meg: a beszélő beállítottsága (a beszélő kognitív és
A fiktív kommunikációs szituációk diskurzushangvételének regiszterét a követ-kező tényezők határozzák meg: a beszélő beállítottsága (a beszélő kognitív és