A Vadkan a háromrészes Napforduló című verskötet középső ciklusában jelent meg 1967-ben. Az első és a harmadik ciklus a létlíra kiemelkedő darabjait

tartalmazza, az 50-es évektől kimunkált elliptikus versbeszéd és a több létél-ményt tömörítő szerkesztés művészi eredményét: az „újféle, szétbontott, ugyan-akkor többszálú verseket”, köztük olyanokat, mint a költő által is „kulcsversnek”

tekintett (cikluscímként is kiemelt) Között, a Szobrok, a Vihar, A gejzír címűe-ket, illetve az önálló Ekhnáton-ciklust. A középső rész Énekhangra cím alá so-rolt versei rövidebbek, tematikusan egyneműbbek (ha jelentésük legtöbbször nem is az), versbeszédük is hagyományosabb, személyesebb. Itt kapott helyet néhány, a korábbi gyerekversek tapasztalatát őrző dal is, annak a kísérletnek eredményeként, amelyben Weöres Sándor példája nyomán „a magyaros ritmus meg a mértékes ritmus összecsengetését” próbálta ki. „Nem ez volt az igazi út”

vallja később, nem volt egyéb, mint „formai játék” (1987: 109–110, 122–124).

Ám a ciklus több darabja, köztük a Vadkan is azt példázza, hogy a bimetrikus verselésben szerzett tapasztalat igen hatékony kifejezőeszközhöz juttatta a köl-tőt.

A kötet nagy versei mellett a középső ciklusbeliek, néhány kivételtől (A lo-vak és az angyalok, Téli angyal, Hekaté, Hasonlat, Azelőtt, Madár) eltekintve, viszonylag kevés figyelmet kaptak, legkevesebbet talán a hagyományosnak tet-sző formájú, zárt témája miatt általánosítható tanúságként idézet kiemelésére is alkalmatlan Vadkan című vers. Magam úgy vélem, hogy ez a tárgyiasítás egy sa-játos típusát képviseli, amelyben egy meghatározott élmény külsődlegesen a ril-kei minta szerint rendeződik művészi formává, világ- és létszemléletét tekintve azonban a kötetbeli nagy versek rokona, ha versbeszéde poétikailag el is tér tő-lük. Érdekessége még, hogy a költő által számon tartott tárgyiasító eljárások majd mindegyike megtalálható benne, így bizonyos formai megoldásai a korábbi versekből ismerősek. Mindamellett megvalósítja azt az eszményt, amelyet Ne-mes Nagy Ágnes költészettana a szerkezettől, a vers „néma, de annál égetőbb je-lentés hordozó eszközétől” (1982: 443) elvár. Elemzésem gondolatmenete a fent vázolt szempontokra épül.

Mindenekelőtt lássuk magát a szöveget:

Vadkan

Akkor ugrottam árokba kúsztam Szél jár jár a szél

Mint a plé a cserlevél Hasított mellel friss hóba úsztam Futottam délig futottam éjig Meredek alkony legtetejéig Egy som-bokorba feküdni estem

Szél zúg sornyi fán Mint a fésü csont-fogán Félhold világa mossa a testem Folyik a vérem fekete vérem Fekete csíkban a hófehéren Félhold világa fekete égen Folyik a folyik a folyik a ―

Szél vág vág a szél

Köszörü sziklán sziszeg a szél

3. A Vadkan a „szétbontott”, „többszálú” versek² rokona, azok egy viszony-lag egyszerűbb változatát képviseli. A szakozatlan szövegbe látszatra szabályta-lanul ékelődő, beljebb tördelt sorpárok ismétlődéseik miatt a variált refrén be-nyomását keltik. A nyomdatechnikai eszköz valójában szerepeket, beszéd-módokat, tipológiai értelemben vett szövegfajtákat különít el egymástól, noha nem zárja ki az előbbi feltételezést sem. A tízsoros alapszöveg a „hős” első sze-mélyű elbeszélése, lírai elemekkel színezett monológja, a hatsoros mellékszöveg egy azonosítatlan harmadik személytől származó leírása a természeti világ ak-tuális állapotának. A variált ismétlés a fokozással a három állapotrajzot ugyan-akkor folyamattá is rendezi. A szöveg tipológiailag nem csupán összetett, de mű-fajilag többértelmű is.

Az alapszöveg fölfogható drámai monológnak, melyben a tragikus hős a meg nem nevezett sorsfordulata utáni cselekedeteiről, majd állapotáról ad számot. Így értelmezve a refrénszerű sorpárok a körülményeket kommentáló kórus szerepét töltik be; erre utal, hogy mindig akkor lépnek a történetbe, amikor a hős helyze-tében változás következik be. Személytelen stílusuk, a monológtól eltérő ritmi-kájuk is ezzel a funkcióval magyarázható. (A fentieket vö. Bolonyai 1997: 14, 40; Csúri–Szépe 1972: 857.)

Az elbeszélést drámával, lírával, leírással vegyítő versszöveg fölfogható bal-ladának is. A balladai homály elsőként a „hős” elbeszélésében érzékelhető. Egy

2 Nyomdatechnikával is tagolt többszólamú versek: A lovas, Szobrok, Ekhnáton éj-szakája.

behatárolt tudat közvetíti itt a vele történteket. Nyelvileg ez fejeződik ki az első, csonka mondatszerkezetben; az időhatározói mellékmondat hiánya miatt ugyanis csak sejthető, de pontosan nem tudható, hogy milyen eseményre utal a főmonda-ti utalószó. A negyedik sortól válik világossá a célzás tartalma. A műfajra jel-lemző szaggatottság averziós alakzatban nyilvánul meg: az elbeszélés menetét két ízben is megszakítják a más beszédmódú leíró sorpárok úgy, hogy megbont-ják annak eredeti rímképletét is. A vers tizennegyedik sora a hős akadozó belső beszédének megszakadásával (aposziopézissel) a tragikus kifejletet: egy élőlény végleges elhallgatását fejezi ki. – Nemes Nagy Ágnes szerint az objektív líra módszere, amely a költő személyes érzelmeit tárgyakba, fiktív személyek sorsá-ba, cselekménytöredékekbe vetítve sugallja, a balladáéval rokon, s a ballada mo-tívumai, hangvétele, változott formában ugyan, jelen van a modern költészetben.

(2004. I. 315–317; a balladai stílus összetettségére Szikszainé 2007: 118.) 4. A tárgyiasítás alkotáslélektanát így jellemzi a költő: „Az objektív költőt minduntalan megszólítják a tárgyak […]” „A dolgokban »hír« van, numen adest, sunt existentiae rerum […]” (1982: 54–55). A sugallt lírai mondanivaló tárgyi kifejezője (Eliot fogalmával: „tárgyi megfelelője”) azért vehet föl és közvetíthet bizonyos lelki tartalmakat, mert hozzá eleve bizonyos jelentések, tapasztalatok, kulturális hagyományok kapcsolódnak. Versünk hőse: a vadkan, a köztudat sze-rint nemes vad (ezért lehet értékes zsákmánya a vadászoknak), a hiedelemvilág-ban ugyanakkor mitikus lény, különböző szimbolikus képzetek hordozója. Egyes kultúrákban a vadság, az erőszakosság (Kína), másoknál az erő, a bátorság és a hősiesség jelképe (hinduizmus, japán, ókori görög kultúra), illetve a szellemi vi-lághoz tartozó szent állat (kelta) vagy istenek (Déméter, Artemisz, Árész) kísé-rője és parancsuk végrehajtója (vö. Biedermann 1996: 402–403; Pál–Újvári 1997: 105). Versünk szereplőjeként ismeretlen erő áldozata, s mint ilyen, tragi-kus hősnek minősül; Arisztotelész szerint a tragédiában bukást okozó sorsfordu-lat szükségszerűen a hős magas társadalmi helyzetével, megbecsültségével van összefüggésben (Bolonyai 1997: 22, 49b27; 54, 53a10).

A sebesült állatot körülvevő világ mitikus szerkezetű, amelyet Meletyinszkij (1985: 215) így ír le: „A mitológiai logika széleskörűen alkalmazza az érzékelt tulajdonságok bináris oppozícióját, s így a környező világ »folyamatos« érzéke-lésében ellenkező előjelű »képkockákat« emel ki.” A duális világkép szemben álló elemei, valamint a hozzájuk kapcsolódó ellentétes szimbolikus jelentések archetipikus eredetűek. Biedermann (1996: 86) úgy véli, hogy a kétosztatúság eredete a tudatosult „én” és a külvilág szembenállásának tapasztalata. – A Vad-kan világa az alábbi ellentétpárokra épül: élet−halál (a hős sorsa); mozgás–

mozdulatlanság (a hős állapota); bent–kint (belső élmények, érzetek és a külső környezet), nappal–éjszaka (a történet ideje); fenn–lenn, ég–föld, fény–sötétség, fehér–fekete (mint pozitív–negatív értékeket kifejező minőségek). A versben

azonban kétértelművé válnak egyes ellentétpárokhoz kapcsolódó értékek: a

„fenn”, az ég egyidejűleg fényes (a holdsarló) és fekete (a sötét égbolt); a

„lenn”: a föld pedig fehér (a friss hótól), a ráfolyó alvadt vér (az életerő hordozó-ja) fekete.

Mitikus lényként sarló alakjában a Hold virrasztja a vadkan haldoklását. Az égitest gazdag szimbolikájából a tárgyhoz kapcsolódókat a vers témája aktuali-zálja. Változó fázisai a születést, az életet és a halált jelképezik. A kettős jelenté-sű „félhold” megjelölés alatt itt nyilván a fogyó állapotot kell értenünk, ami egy-értelműen a halál kifejezője. A Holdhoz kacsolódó női jelleg ezúttal a szenve-dést enyhítő, gondoskodó cselekedetben nyilvánul meg, s ez egyben a testet megtisztító halotti rítusként is értelmezhető. Külsejében a vadkan ugyanakkor a Hold jelét viseli magán, mivel félhold alakú agyara lunáris szimbólum. (A fenti-ekre Hoppál–Jankovics et al. 1994: 95–96; Biedermann 1996: 162–164; Pál–

Újvári 1997: 207–209.)

A természeti világ a széljárás fokozatainak leírásával a hős állapotának fordu-lópontjain kapcsolódik a történetbe. Először közvetlenül a sebesülésekor, majd amikor összeesik, végül a halála után. A sebesült állat és a megszemélyesített szél között fordított irányú párhuzam van. Ahogy fogy annak az életereje, úgy növekszik ennek erőssége. A szélfúvás intenzitása az első, semleges fázis kivéte-lével („jár”) kellemetlen érzékszervi hatásokban jelentkezik („zúg”, „vág”, „szi-szeg”). A negatív képzetek miatt szimbolikus jelentése nem egyértelmű. Ha a vers műfaját drámaként értelmezzük, és a hanghatásokban megnyilvánuló szél-motívumnak a kommentáló kórus szerepét tulajdonítjuk, akkor a sebesültet kö-rülvevő közeg részvétlenségét olvassuk ki az igealakokból, de fölfoghatjuk sira-tásként is. Mivel jelenidejűsége azonos a monológ utolsó szakaszával, lehet úgy is értelmeznünk a szél erejéről szóló első két leírást, mintha az a tudatát lassan elvesztő haldokló érzéki benyomásairól tudósítana, ami meg-megszakítja a sebe-sülése utáni történet elmondását. Szerkezeti funkciójából adódóan a szélfúvás-nak köze van az élethez és az elmúláshoz. Láthatatlan és csupán hatásában érzé-kelhető jelenléte aktivizálja a hozzá fűződő szakrális képzeteket, ily módon a lélek jelképének tekinthető. Erejének növekedésével mozgása függőleges irányú is: a „lenn”-től a „fenn” felé halad az avartól a fasoron át a szikláig. A végpont pedig az egyik irányba mozdítja el az értelmezést. A szikla, a kő fizikai tulajdon-ságai miatt az állandóságot, a maradandóságot, a halhatatlanságot, ezáltal az is-tenit jelképezi. A szélmotívum ilyen megközelítésben vagy lélekvezető, vagy maga az elszálló lélek, amely eléri a „természetfölötti lény lakhelyét”. (Vö.

Biedermann 1996: 365; Pál–Újvári 1997: 275; Dávid 2002: 215–216.)

„Mítoszkereső és mítoszteremtő” líraként jellemzi a Napforduló kötetet kriti-kájában Rónay György (1971: 195). A Vadkan ugyanúgy mítoszi elemek fel-használásával fejez ki létproblémákat, mint a Balaton, a Szobrok vagy az Ekhnáton ciklus versei (l. Schein 1995: 75–76). A különbség talán az, hogy míg

ott kulturális ismereteket, itt az emberi tudatban már szimbolizálódott ősi, jobbá-ra érzékszervi tapasztalatokat használ fel a költő a mitikus szerkezet felépítésé-hez.

5. Nemes Nagy Ágnes verselméleti írásai több ízben is hangsúlyozzák a