A Pécsváradi Compendiosa descriptióját216 is tartalmazó gyöngyösi kolligátumban217 a régi nyomtatványok közé kötött 6 lapon – más irodalmi és történelmi feljegyzések mellett – An-tonius Mancinellus Veliternus Szent Miklós-himnuszának Péchy Ferenc készítette akroszticho-nos verses magyar fordítása és a Peregrinatio Laurentii de Taar című latin költemény talál-ható. Széchy Károly ezen magyar, illetve latin nyelvű verses emlékeink után kutatva akadt a Pécsváradi-problémába.218Ugyan a kötet tartalmát Döbrentei Gábor már 1836-ban,219a szintén általa kiadott Régi magyar nyelvemlékek220 előtt is értékesítette, azonban a himnusz latin ere-detijét a maga teljességében, a Tar Lőrinc kalandjait megéneklő verset pedig részleteiben sem közölte egyik helyen sem. A kötet ezután lappangott, ezért Péchy költeményének kiadásakor Szi-ládynak is Döbrentei kiadásával kellett beérnie.221 Noha ez pusztán Péchy fordítása miatt még nem is tűnt jelentős veszteségnek, Tinódi Lantos Sebestyén műveinek kiadása azonban ismét az érdeklődés homlokterébe juttatta az elkallódott könyvet: aZsigmond király és császár krónikája jegyzeteiben ugyanis Szilády felvetette, hogy az ebben szereplő – és sejtése szerint a hangvétele miatt a környezetétől elütő – Tar Lőrinc-történet a szinte teljesen eltűnt magyar énekmondás kevés fennmaradt emlékének számát gyarapítja.222 Széchy Károly ösztönzésére a kolligátumot végül a ferences Murajda Nándor találta meg a gyöngyösi könyvtárban,223 a felfedezést pedig a
216Bár annak a puszta ténynek az ismertetése, hogy a vegyes kötetnek aCompendiosa descriptiois a részét képez-te, többeknél (Döbrentei Gábor, Szilády Áron) is megtalálható, fontosságának kiemelése és a szerző azonosítása Pécsváradival először Károly tanulmányában bukkan fel: Széchy Károly: Adalékok a régibb magyar irodalomhoz.
ItK6 (1896) 385–408. A továbbiakban Széchy: Adalékok.
217A kolligátumról, különösen pedig a Szent Miklós-énekről lásd a 2. számú függeléket.
218Pécsváradiról: Széchy: Adalékok 388, 405–406.
2191836. szeptember 6.-i jelentése: Jelentés a Magyar Tudós Társasághoz XIV levéltárból, XVId. százszak végéig jövő kéziratokról mint régi magyar nyelvemlékekről, a XVIId. szászakiak felől pedig mint a magyar nyelv hivatalos divatát mutatókról.A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei.3. kötet. Buda (Magyar Királyi Egyetem) 1837, 95–141.
A gyöngyösi kolligátumról: 115–117. A gyűjtés körülményeiről: 113; illetve:RMKTIII, 468.
220Döbrentei Gábor (kiad.):Régi magyar nyelvemlékek.Kiadta a Magyar Tudós Társaság Döbrentei Gábor mint szerkesztő felügyelése alatt. II/1. Vegyes tárgyú régi magyar iratok. Buda (Magyar Királyi Egyetem) 1840, 23–26.
221RMKTII, 6–10; a latin eredetit pótlásként hozza:RMKTIV, 391–394.
222RMKTIII, 468–469. A felvetést még tényként kezeli és a főurakról szóló történeti énekek közt a lovagi epika körében tárgyaljaA magyar irodalom történeteKlaniczay Tibor írta fejezete (Sőtér István (főszerk.):A magyar irodalom története. I. A magyar irodalom története 1600-ig.Szerkesztette Klaniczay Tibor. Írták: Gerézdi Rabán, Klaniczay Tibor, V. Kovács Sándor, Pirnát Antal, Stoll Béla, Varjas Béla. Budapest (Akadémiai Kiadó) 1964, 97).
223Széchy: Adalékok 387.
Szent Miklós-ének és a Tar Lőrinc-vers szövegeivel együtt Széchy az 1896-os tanulmányában publikálta. Ennek értékelését és az egész „Tar Lőrinc-monda” kérdését – minthogy a későbbi kutatás még Pécsváradi vagy útitársa, Pásztói János szerzőségét is felvetette – később, Fest Sán-dor tanulmányánál fejtem ki, most rátérek Széchy következő, 1897-es, a plágium kérdését a jelen disszertációig eldöntő dolgozatára.
Mivel Széchy Károly224számára ugyanúgy elképzelhetetlen, hogy a két mű egy nyomdában jelenjen meg, mint hogy a Farnádi-változat Pécsváradi halála előtt lásson napvilágot, alapkon-cepciója a következő: Toldynak van igaza, Pécsváradi írta a művet, mely Winterburgernél jelent meg 1517 és a nyomdász utolsó bécsi éve, 1519 között. Ezt Farnádi megcsonkította, de másnál, Johann Singrienernél adta ki, méghozzá Pécsváradi halála – Széchy szerint 1527 – után.
Ehhez először is a művek kiadási adatait pontosítja: meggyőzően bizonyítja, hogy az évszám nélküli Farnádi-kiadás nem a bécsi működéssel 1519-ben felhagyó Winterburger, hanem Johann Singriener nyomdájából való,225így tehát a nyomtatvány datálása kitolható a ’20-as évekig – bár a bibliográfiák és a jelen disszertáció szerint a két kiadás közül épp ez a korábbi. Kár, hogy nem fordítva járt el, vagyis hogy éppen Pécsváradit hagyja meg Winterburgernél és az 1519-es datá-lásnál, mindez ugyanis a Pécsváradi-kiadást illetően bizonyult volna igazán helytállónak, hiszen az azóta előkerült, az 1521-es évszámot a címlapjukon hozó példányok és a bibliográfiák is ezt igazolják226. Toblernek a magyar irodalomban is ismertetett 1500 előtti, 1490 körüli datálását az 1516-os és 1517-es eseményeknek a mottónkul választott drámai kirohanásban végződő felso-rolásával igyekszik szétzúzni, ám különös módon a mindkét kiadásban szereplő 1518-as évszám elkerülte a figyelmét.
Döntőnek vélt érveit a Farnádi-féle változatban vélelmezett következetlenségek gyűjteményé-vel támogatja meg, melyek annak ellenére, hogy – amint azt a jelen disszertáció is bizonyítani fogja – nagyrészt megfordíthatók, sőt éppen az ellenkező irányba mutatnak, Széchy alaposságá-nak és éles szemének bizonyítékai. Mivel az ezekre való reflexió a mű filológiai elemzésekor elkerülhetetlen lesz, ezeket itt csak röviden ismertetem.
224Széchy: Péchváradi vagy Farnádi?
225Az Impressum Viennemellé Winterburger általában a monogramját teszi, míg Singriener aPannonievagy Austriekiegészítést, de Széchy talált rá példát Denisnél ennek elmaradására is.
226Langer – Dolch:Bibliographie der österreichischen Drucke127.
Farnádi ellen szól szerinte, hogy a címlapon nála nem szerepel név, hiányzik apatertitulus,227 aper eundemvisszautalás, az observantiasacrajelzője – melyről Széchynek helyesen az obszer-vánsok rendi nyelvhasználata jutott eszébe228–, valamint aCompendium locorum Terre Sancte alcím. Az előszó következetlenségei közt említi az előszóban ígért vörös keresztek hiányát Far-nádinál, szembeállítva a Pécsváradinál valóban feltalálható fekete keresztekkel, a Pécsváradinál következetesen érvényesített ötös tagolás hiányát, valamint, hogy az előszóban említett távolsá-gi adatokat Farnádi nem mindig adja meg. Széchy egyéb kifogásai a személyes tapasztalatokat dokumentáló részletek és az imádságok hiányát, a mondatszerkezetet érintő átalakításokat, a cí-mek szétbontását, Gábor arkangyal és Szt. Ferenc elmaradt említését, a Pécsváradinál nagyobb számban előforduló magyar szavakat, illetve az ezek előtt állóvulgoésid esthasználatát, a hi-básnak vélt vissza- és előreutalásokat, valamint az indulás csak Pécsváradinál szereplő 1514-es évét foglalják magukban.
Hogy pár, egyértelmű tévedést leszámítva – ilyen például az összes, az anaforák használatát illető érv229– Széchy észrevételei a mi érvelésünknek is sarokpontjai lehetnek, azt mutatja, hogy nem a szeme bizonyult gyengének, hanem fordítva tartotta a lapot: az aprólékosságot a hiteles-ség bélyegének gondolta, egyben pedig az átalakítás kiindulópontjának,230szembe menve mind a józan ésszel, mind a korábbi szerzők műveiből létrehozott úti beszámolók hagyományos
ala-227Felveti, hogy a gyöngyösi példány kötésén szereplő patris nostri ordinis’rendünk feje’-ként értelmezendő, valamint hogy a könyv bekötője tisztában volt mind a mű szerzőjével, mind annak rendi tisztségével. A második érvből azonban nem következik semmi: a gyöngyösi könyvtárban a Farnádi-mű is megtalálható és a hivatkozott kolligátum is később lett összeállítva.
228Fridrich Orbán alapján (Fridrich:Historia seu compendiosa descriptioI, 14) felidézi Soproncai Istvánnak 1498-as (Toldy: Analecta252 szerint 1500-ban; Karácsonyi:Szent Ferencz rendjénekII, 358 1498-ra javítja) országgyűlésen az obszervánsok elleni nemesi szervezkedésről mondott szavait.
229A késő császárkori államigazgatásból származó nyelvi örökségként a középkori nyelvhasználatban az anafori-kusisszerepét amemoratus, praefatus, supradictus, praedictusparticipium perfectumok veszik át (Norberg, Dag:
Manuel pratique de latin médiéval.(Connaissance des langues 4) Paris (A. & J. Picard) 1968, 15). Ahhoz tehát, hogy ezzel vissza lehessen utalni rá, nem kell név szerint megnevezni a mű íróját. Ezenfelül pedig ahoc modo használatát illetően is téved, hiszen előre is utalhat, ahogy a szövegben is. A probléma nagy hasonlóságot mutat a prenominatusfélreértelmezésével, mely alapján – bár nem kizárólag erre építve – Szilády Áron arra következtetett, hogy mind a magyar nyelvű Szent Katalin-legenda, mind pedig egy 1504-es nyomtatványban szereplő latin nyelvű legenda szerzője maga Pelbárt lenne: Szilády Áron:Temesvári Pelbárt élete és munkái.Budapest (MTA Irodalom-történeti Bizottsága) 1880, 47. Szilády érvelését jól összefoglalja Horváth Cyrill cáfolatának első oldala (Horváth Cyrill: Pelbárt és a verses Katalin-legenda.ItK2 (1892) 35–50). Részletesebben, a legenda különböző változatait is bemutatva igazítja ki Sziládyt: Katona Lajos:Alexandriai Szent Katalin legendája középkori irodalmunkban.
(Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből 18. kötet 5. szám) Budapest (MTA) 1903.
230Ahogy ezt az alapállást maga összefoglalja: „Vajjon a példabeli két szöveg összehasonlításával lehet-e csak egy pillanatig is kételkedni azon: hogy a teljesebb nem keletkezhetett a vázlatosabbúl, az egyéniebb nem az általá-nosabból, hanem megfordítva? Nem Péchváradi tűzdelte meg a maga személyes és részletező adalékaival a Farnádi művét, hanem Farnádi rövidítette meg ezek kiselejtezéseivel a Péchváradi színesebb és hivőbb leírását.” Széchy:
Péchváradi vagy Farnádi? 151.
kulásmódjával.231Széchy állításainak értékelésére a két fentebb ismertetett cikket is tartalmazó tanulmánykötetének232megjelenése teremtett rövidesen lehetőséget. Míg Kovács Pál recenziója elsősorban szóbősége és durva hangütése miatt bírálja a kutatót, megvédve a dolgozatban tá-madott Hellebrant Árpádot, aRégi magyar könyvtárharmadik kötetének szerkesztőjét,233Kunfi Zsigmond Széchy alapállítását elfogadva mutat rá arra, hogy két érve lélektani alapon – Széchy válaszában234ezen a „lélektanon” gúnyolódik – meg is fordítható.235Az ötös tagolás eltévesz-tése szerinte azért nem jó érv, mert a másoló jobban vigyáz az összefüggésekre, mint az író,
„mert hiszen nincs egyéb szellemi munkája”,236 másrészt valószínűbb, hogy „az hangoztatja folyton a jogát meg a szerzőségét, a ki fél, hogy ezt valaki kétségbevonhatja”.237 Kunfi finom ellenvetései már csak azért is értékelendők, mert láthatólag ő volt az egyetlen, aki egyáltalán mérlegre tette azokat az érveket, amelyeket Széchy felhozott – nem sok eredménnyel. Mélyre ásni egy-egy tárgy kutatástörténetében nem csak azért hasznos, mert szépen elválnak az isme-reteknek a különböző kutató nemzedékek által egymásra hordott rétegei, de azért is tanulságos, mert megfigyelhető, ahogy a mind újabb összefoglalás eróziója egy-egy forrás közeli tanulmány némely állítását – a pontos különbségtételekkel körülárkoltakat feltöltve, a finoman árnyaltakat kidomborítva – az irodalomtörténet közhelymonolitjaivá kerekíti. Toldy Ferenc Széchy által is megerősített verdiktje szinte erkölcsi példázattá válva a gimnáziumi irodalomoktatás és – az ol-vasók lelki táplálására a moralizálást antiklerikális ízekkel is gazdagító238– sajtó közvetítésével talált utat a közönség szélesebb rétegeihez, míg Pintér Jenő239tényként előadott feltételezésekkel
231Hagyományosnaktekintem az útikönyv/útleírásból az útinapló irányába tartó átalakítást, de megkülönböztetem ettől ahagyományostóla virtuális zarándoklatokat, melyek, mint látni fogjuk, fordított utat járnak be. Ott azonban pusztán a személyes jelleg, az utazás aktualitása válik a purgálás áldozatává, nem a leírás részletessége, mely – Pécsváradiéhoz hasonlóan és mintát is adva annak – jelentékenyen meg is nő.
232Széchy Károly:Kisebb tanulmányok.Budapest (Hornyánszky) 1897.
233Kovács P[ál]: [Kisebb tanulmányok.Irta Széchy Károly. Budapest. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvkiadó-hivatala. 1897. 8-r. 404, 1 l.]Századok(1898) 156–160.
234Ugyanez alatt a recenzió alatt, a 578–579. oldalak szöveg alatti jegyzetében. Alfejezetünk címe is erre akar utalni.
235Kunfi Zsigmond: A Széchy Károly új könyvéről.Erdélyi Múzeum14 (1897) 576–579.
236Kunfi Zsigmond: Op. cit. 578.
237Kunfi Zsigmond: Ibid.
238Kanyaró Ferenc: Pécsi Simon felfogása és itélete a plagiumról.Keresztény Magvető42 (1907) 333–337, Far-nádiról, a „pávatollas szerzetesről” 333–334. oldalakon.
239Pintér Jenő:Magyar irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. Első kötet: A magyar irodalom a közép-korban.Budapest (Magyar Irodalomtörténeti Társaság) 1930, 680: „Ez az első magyarországi plágium. Abban az időben a szerzők is, a kiadók is szabadon garázdálkodtak a könyvpiacon: nem volt sem szerzői jog, sem kiadói erkölcs. A névtelenül megjelent útleírást egy élelmes könyvkereskedő odaadta Farnádi Miklósnak, hogy rövidítse meg s hagyja el belőle Gábor személyes élményeit. A sajtó alá rendező eleget tett a felhívásnak s így került abba a helyzetbe, hogy az utókor most már rovására írja könnyelmű eljárását.”
tovább színesítette a plágiumnak a már a kor irodalomtörténészei szemében is leegyszerűsítőnek és anakronisztikusnak240 tűnő vádját.
Az egyik első ilyesfajta túlegyszerűsítéssel Nagy Béni ferencesekről írt összefoglalójában241 találkozni, melyet Katona Lajos lesújtó kritikájában242is kifogásol. Nagy Béni számos tévedé-sének számbavétele közt – nem tud például Laskai Osvátról – Széchy Károly cikkére hivatkozva igazítja helyre a ciszterci szerzetes azon Fraknói Vilmos összefoglalójára243 alapozott állítását, hogy Farnádi és Pécsváradi műve egymástól különböznek, az előbbi pedig még a XV. század végén lett kiadva. Katona szerint a kettő egy és ugyanaz.
De a kérdés nem nyert sokkal alaposabb vizsgálatot Böröcz Marcellnek a még Katona Lajos kezdeményezésére megírt ferences irodalomtörténetében sem,244mely csupán elismétli Toldy és Széchy korábbi állításait, azt is némileg félreértve, hiszen ő Farnády (sic) kiadását már 27 évvel későbbre teszi, Pécsváradit ezek alapján mint első földrajzi írót és az első plágium áldozatát, valamint – a mondatot is Sziládytól csenve245– mint első szótáríróink egyikét mutatja be.