Az adaptációs eszme és az evolúció általános terjesztésével tehát Spen-cernek kulcsszerepe volt a 19. század végi pszichológiában is. E mellett azonban közvetlen követői is voltak, akik specifikálták Spencer objektív pszichológiájának körvonalazatlan gondolatait.
Ezek közül az egyik legfontosabb a modern brit neurológia úttörője, Hughlings Jackson (1835-1911). 1870-90 között kidolgozott felfogá-sában az idegrendszer szintjei evolúciós szintek is; a magasabb centrum gátolja az alacsonyabb hatását, a magasabb sérülésekor azonban az alacsonyabb szint „felszabadulási” tüneteket produkálva működik. Ez a neurológiai tünetértelmezést máig irányító elv a gerinc-agytörzs-kéreg hierarchiában az erősen szervezett szinttől a hajlékonyabb és szervezetle-nebb felé haladást képzel el az idegrendszeri működésben, közvetlenül Spencerre hivatkozva.
Az evolúció doktrínája nap mint nap új hívekre talál. Ez a doktrína nem egyszeren a darwinizmus szinonimája. Herbert Spencer minden-fajta jelenségre alkalmazza, az idegrendszerre is, ami az orvos számára a legfontosabb. Engem hosszú ideje foglalkoztat az a gondolat, hogy nagymértékben segítene az idegrendszer megbetegedéseinek a vizsgála-tában, ha azokat az Evolúció megfordulásának, vagyis Disszolúciónak tekintenénk. A Disszolúció kifejezést Spencertől vettem át az evolúciós folyamat megfordulásának megnevezésére.
Jackson (1884/2004: 168. o.).
Ebben a felfogásban a kóros jelenség tulajdonképpen valamilyen alacsonyabb evolúciós szintre történő visszacsúszást jelent, így sok mindent megtudhatunk belőle a lelki élet tipikus szerveződéséről is.
Később azután,
mindmáig kiható jelentőséggel, mint a magyar Hermann Imre (1946/1986) rámutatott ez lesz Freud topológiai mentális emberképének tudományos ihletője is.
A francia pszichológia kezdetein Thédoule Ribot (1839-1916) egy-szerre talált ihletést Spencerben a pszichológia önűállóságára és vette át az evolúció-disszociáció kettősséget Spencer és Jackson munkáiból (ezt elemzi részletesen Guillin, 2004). Ribot filozófiai műveltségű és iskolázottságú volt, valójában a pszichológia önállóságáért küzdő (még) karosszék pszichológus. A francia közegben az új pszichológia úttörő-jévé vált a Mill családot, Spencert és Baint bemutató angol (1872), s a Herbart, Fechner, Wundt munkáit elemezve a német pszichológiáról (1879) szóló könyveivel. A filozófus ünnepli a pszichológia felszabadulását a filozófia zsarnoksága alól. Ribot az ismeretátadáson kívül ezekben a könyvekben azt is hangsúlyozta, hogy a franciával rivális két kultúrában a pszichológia a tényekre irányul, alulról felfelé építkezik, állatokból és gyerekekből indul ki, az evolúciós elkötelezettségeknek megfelelően, valamint kísérletekből, s nem a filozófusok karosszék-spekulációiból.
Az 1880-as évektől Ribot egy sor összegző munkát írt a patológiás disszociációról. Olyan munkákat, melyek az akarat (1894,1910) az emlékezet (1901) a személyiség (1895) zavaraival mint disszociációs jelenségekkel foglalkoznak. Jackson és Spencer olvasásának, valamint Charcot előadásainak és betegbemutatásainak hatására az emlékezet, figyelem, az akarat, a személyiség zavarait Ribot mint az evolúciós ki-bontakozás megfordított folyamatát mutatja be. Jacksonhoz hasonlóan olyan képet használ, mely szerint az idegrendszer evolúciója a haladásnak, a felbomlása pedig a visszafejlődésnek, a regresszusnak felel meg. Vagyis az evolúció haladás elvű, progresszivista értelmezését használta, és ebbe az irányba alkalmazta Jackson neurológiai doktrínáját. Mindez azt is jelentette, amit Ribot-elvként szoktunk emlegetni, hogy felfogása szerint az utoljára elsajátított képességeket veszítjük el legkorábban, például a legkésőbben elsajátított nyelvet (lásd Guillin, 2004 értelmezését).
Spencer hatása a magyar pszichológia kezdetein is jelen volt. Spencer pszichológiai értelmezője, sőt bizonyos irányban továbbfejlesztője volt Posch Jenő (1859-1923) a századforduló még nem kísérletező, de igen fontos fogalmi újító filozófusa. Posch (1914-15) legjelentősebb munkája a két kötetes Lelki jelenségeink és természetük, melyben Spencer rendsze-rére építve egy radikális adaptációs pszichológiát vázol. Radikalizmusa abban nyilvánul meg, hogy Spencernél is merészebben, még a képzetinek tartott folyamatokat is a közvetlen, motoros alkalmazkodásból vezeti le.
Posch kiindulása Spencerhez hasonlóan fiziológiai, de jóval radi-kálisabb.
A realizmusból való kiindulás a mi pszichológiánkban [...] abban nyilvánul, hogy az összes lelki jelenségeket már a priori, kezdettől fogva mind fiziológiai természetűeknek tekinti. [...] A pszichológiánk nem harcol a „lélek” ellen, nem védekezik a közbekínálkozásai ellen, hanem a legsimábban kiküszöböli a lelket. (Posch Jenő,1914-15, II.
kötet: 1124. o.)
A mű kiindulópontja a mentális reprezentáció képelméletének bírá-lata. Posch részletesen bírálja a képzeteket az érzékletnek megfelelő, de gyengébb agyi izgalommal azonosító felfogásokat. Ehelyett a képzete-kor megjelenő mozgásos tendenciákból indul ki. A mozdulatok Posch felfogásában nem kísérik a képzetet, hanem azonosak vele.
Maga a képzet nem több, mint az őt állítólag csak kísérő úgy külső, mint testünk belsejében végbemenő kis izommozdulatoknak összessé-ge; nem valami külön létező, nem is külön esemény, hanem [...] csak összefoglaló neve mindazon mozdulatoknak, miket valaki [...] véghez-visz avagy véghez vinni készül [...] A képzet nem egyéb, mint kezdődő taglejtés. (Posch, 1914-15, I. kötet: 37., 39. o.).
Életünk tele van a kiváltott mozgások közötti küzdelmekkel. Ebben az értelemben az alkalmazkodás Poschnál: kompromisszum az aktuális ingerhelyzet és a múltból induló képzetek kiváltotta mozgások között.
Minden [...] rágondolást, egy nem közvetlenül megadott tárgynak, avagy érzetnek az elképzelését, szóval a képzetet úgy kell tekinteni, mint az embernek egy bizonyos kompromisszumát, melyet az illető képzet- és az adott környezet keltette természetes mozdulatok között köt. (Uo. 36. o.)
Posch értelmezésében tehát minden lelki jelenség a mozgásra ve-zethető vissza. A látszólag tiszta tudati folyamatok is tartalmazzák a motoros alkalmazkodásra utaló jegyeket, legalább például a szemmozgás formájában. Ez a szemmozgások aktív észlelési szerepéről spekuláló francia Théodule Ribot (1914) és a Posch által is sokat hivatkozott Hugo Münsterberg (lásd közös cikként Münsterberg, Ribot és Jastrow, 1907) koncepciójára is emlékeztető felfogás Posch munkáját a behavi-oristák motoros elméleteinek előzményévé teszi. A munka alcíme: Egy realista lélektan tervezete. A realista jelző mai szóhasználatra fordítva:
materialista, motoros és behaviorista programot takar, ahogy ő mondja, egy „apszichikus pszichológiát”. Posch két kötete több mint ezer oldal.
Igen sajátos módon dolgozza fel benne Posch a hatalmas filozófiai és pszichológiai irodalmat. Mindenütt kriticista, a pszichológusok által is használt látszatfogalmak leleplezésének igényéből indul ki. Egyedülálló munka ez abból a szempontból, hogy a realizmus, a motoros tudatel-mélet és a nyelvkritika összekapcsolódnak nála.