Spencer az állami hatalommal való örökös hadakozásai során mindig oda konkludált, hogy meg kell akadályozni egy új rabszolgaság (the co-ming slavery) – azaz „a jó és a rossz, a rest és szorgalmas életét [egyaránt]
egyenlősíteni igyekvő” kommunizmus26 – kialakulását, ennek pedig az egyetlen zálogja, ha minél több szabadságot biztosítunk az egyén, az individuum számára. Szmodis ugyanakkor teljes joggal jegyzi meg, hogy miközben Spencer az egyéni kezdeményezés szabadságát preferálja és védi az állam intervenciójával szemben, figyelmen kívül hagyja „az alávetettség azon új formáit, amelyeket a gazdasági szféra a gazdasági kényszerek eszközeivel épít ki”.27
Spencer politikai alapelvei tulajdonképpen könnyen összefoglalha-tók: a korlátlan egyéni tulajdonba, a korlátlan szabad versenybe, vala-mint az „állami be nem avatkozásba” vetett hit jelentik nézetrendszere alappilléreit.28 A Spencer által eszményített társadalom tehát a korlátlan magántulajdonon alapuló verseny nyakló nélküli érvényesítését tekinti 24 Nagy: i. m. (1919), 4.
25 Horváth: i. m. (2001), 229.
26 Spencer: i. m. (1919), 57. o.
27 Szmodis Jenő: Adalékok Herbert Spencer államfelfogásához. In Jogelméleti Szemle, 2020/2. szám, 113. o.
28 Pikler: i. m. (1886), 43. o.
optimumnak, s összeférhetetlennek tartja, ha az állam a gyengék, a kiszolgáltatottak megsegítésére törekszik az erősekkel szemben. Az ál-lamnak mindössze három kötelezettsége adódik polgáraival szemben: (1) a polgárok személyének megóvása, (2) a polgárok tulajdonának bíróság általi megóvása, (3) illetve a szerződések betartatásának kikényszerítése.29 Spencer e meglátásai tökéletesen idomulnak az individualizmus többi szószólójának meglátásaihoz, akik szerint „csak három dolog: béke, enyhe adók és tűrhető igazságszolgáltatás szükséges ahhoz, hogy egy államot a barbárság legmélyebb fokáról a virágzás legmagasabb fokára emeljünk, és hogy minden egyebet a dolgok természetes folyása hoz magával.”30 Véleményem szerint a liberálisok érvelhetnek ugyan akként, hogy az önszabályozó piac hihetetlen anyagi gazdaság létrehozására képes, azonban ez az eszme „jórészt merő utópiának” bizonyult. Polá-nyi figyelmeztetésére, miszerint ilyen piac egy pillanatig sem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül, mert az embert fizikailag teszi tönkre, a környezetét pedig pusz-tasággá változtatja,31 a 21. század klímaválságtól (is) terhes évtizedeiben különös hangsúlyt kell fektetnünk.
Említettük, hogy e spenceri világkép a szegények megsegítésére és a lakosság jólétét szolgáló szociális reformokra tett bárminemű kísérlet esetén szocializmust kiáltott. A „szociáldarwinista állammodell”32 kifejtése során még a Bibliára sem átallott hivatkozni, jócskán kifacsarva annak mondanivalóját és szellemiségét: „Véleményem szerint a közvélemény és a tudomány által egyaránt elismert mondás: »aki nem dolgozik, az ne is egyék« érvénye vitathatatlan. Ez egyszerűen annak a természeti törvénynek a keresztény megfogalmazása, amelynek köszönhetjük, hogy az élet a jelenlegi szintre emelkedett, ez az a törvény, amelynek értelmében annak a teremtménynek, amelynek nincs elég energiája
29 Uo.., 44. o.
30 Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus. Második kiadás. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1907, 180. o.
31 Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei.
Ford.: Pap Mária. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 25-26. o.
32 Szmodis: i. m., 116. o.
ahhoz, hogy fenntartsa magát, pusztulnia kell.”33 E London utcáin kószáló „dologtalanokat” Spencer olyan semmirekellőknek tartotta, akik a „valamire valók rovására élnek”: csavargóknak és iszákosoknak, bűnözőknek, a „nehezen dolgozó szülők terhére eső” ifjaknak, a nejeik munkabérét eltulajdonító férjeknek, az örömlányok nyereségein osztozó legényeknek,34 és így tovább. Spencer teljességgel feleslegesnek titulálta azt, hogy az állam törvények útján szabályozza a munka világát, a lakhatást, az egészségügyet, a higiéniát, az oktatást, a tudományos kutatást vagy a múzeumok és a könyvtárak fenntartását.35 Hosszasan elemzi, hogy a
„tudatlan törvényhozók” (uninstructed legislators) XV. Lajostól kezdve a múltban mekkora tévedéseket és baklövéseket követtek el, amikor az uzsora elleni törvényekkel, az élelmiszerek árának hatósági szabályozásával vagy a munkabérek megállapításával a polgárok szenvedéseit nemhogy nem csökkentették, de éppenséggel még növelték is.36 Spencer az állami törvényhozással szemben arra is hivatkozik, hogy az állam valójában csak formálhatja, alakíthatja azt, ami már a szervezett közhatalom létrejöttét megelőzően is létezett: ti. a primitív, törzsi társadalmakban élő emberek – például a dél-afrikai becsuánok, hottentották, a dél-amerikai araukán indiánok vagy a közép-ázsiai kirgizek – közötti szokások, „hallgatólagos megállapodások” időben jócskán megelőzték a pozitív jogot, és szavatolták az egymás közötti együttműködés paramétereit.37
Egy hamisítatlan liberálistól talán azt várná az ember, hogy teljes meggyőződéssel hitet tesz a parlamentáris demokrácia értékei mellett.
Nos, Spencer ebből a szempontból (is) kissé extravagáns álláspontot képviselt: ti. valósággal idegenkedett a képviseleti demokráciától. A spenceri jogpolitika „egyik jellemző vonása, hogy a többségi uralomtól még Millnél is jobban irtózik. (…) Nem egyének, hanem érdekek kép-viseletére van szükség. A demokratikus népképviseletben való kételkedés tehát Spencernél már nem lappangó, mint Millnél, hanem nyílt tagadássá 33 Spencer, Herbert (1884): The Man versus the State. Mitchell Kennerley, New
York, 1916, 37. o.
34 Uo., 36-37. o.
35 Uo., 23., 217. o.
36 Uo., 249-251. o.
37 Uo., 197-199. o.
fejlődik.”38 Spencer úgy találta, hogy „a múlt nagy politikai babonája a királyok isteni joga volt. A jelené a parlamentek isteni joga.”39 Hobbes és Austin lényegében e jogfolytonosság platformjára helyezkedtek, ami-kor az isteni jog alapján igyekeztek legitimálni a szuverént. A ami-korlátlan parlamenti szuverenitás felfogásából, valamint az Act of Parliamentből fakadóan tulajdonképpen bármi a törvénykezés tárgyává tehető,40 azaz a parlamenti szuverenitásból fakadóan „a parlament bármit megtehet, csak nőből nem csinálhat férfit, s férfiból nőt”.41 S a 21. század globális erőterében ugyan tisztában vagyunk azzal, hogy egyetlen parlament hatalma sem lehet omnipotens – még a kétharmados kormánypárti többségből rekrutálódóé sem! –, Spencer szentül meg volt győződve arról, hogy az „igazi liberalizmus” feladatává kell tenni, hogy korlátozza a parlamentek hatalmát.42
Amint láthattuk, Spencer az egyén és az állam „küzdelmében”
egyértelműen az egyén mellett teszi le a voksát. Az állami beavatkozás növekedése felfogása szerint csak a szocialista rabszolgaságot intézmé-nyesítheti, mellyel szemben minden erővel küzdeni szükséges. Spencer kritikusa, Ritchie ugyanakkor másként vélekedik az ember/egyén és az állam közötti relációról. Szerinte ugyanis „a népszuverenitás egyértelmű elismerése egyben »az Ember« és »az Állam« közötti ellentétet látszik megszüntetni. (…) A nagyobb állami tevékenység iránti igény elsődleges célja, hogy az egyén szélesebb körű lehetőségekkel rendelkezzék egész-séges kibontakozásának folyamatában. Az állam és az egyén tehát nem egymás ellenpólusai, melyek közül választanunk kell; és lehetségesnek tűnik a demokrácia számára, hogy egy erős és élénk államot hozzon létre, támogatva ezáltal az önzetlen és nem elszigetelt, hanem inkább erős és élénk egyéniségek kifejlődését, amelyek a tényleges jólétet a közösségi jólétben találják meg.”43 Spencer felfogásával szemben az állami beavat-38 Horváth: i. m., 350. o.
39 Spencer: i. m. (1916), 181. o.
40 Uo., 182., 183-186. o.
41 Jean Louis de Lolme 1771-ben kelt blikkfangos meglátását idézi: Erdős Csaba: Parlamenti autonómia. Gondolat Kiadó, Budapest, 13. o.
42 Spencer: i. m. (1916), 218. o.
43 Ritchie, David G.: The Principles of State Interference. Swan Sonnenschein & Co.,
kozás mértéke a későbbiekben növekvő tendenciát mutatott: az eredeti liberális jogállam ugyanis az állami szociális gondoskodás kiterjesztése révén fokozatosan szociális jogállammá fejlődött tovább. Ahogy Somló Bódog fogalmazott: „Növekvő állami szabályozás, növekvő politikai szabadsággal karöltve: ez a fejlődés iránya – mindenre kiterjedő állami szabályozás és tökéletes szabadság ennek a szabályozásnak megállapítására vagy megváltoztatására: ez a fejlődés ideálja.”44
Úgy véljük, hogy a fentiekben átfogó – bár minden részletre ki nem terjedő – képet kaphattunk Spencer állam- és társadalomfelfogásáról.
A továbbiakban arra vállalkozunk, hogy megvizsgáljuk a 21. században érvényesülő folyamatokat, majd levonjuk a következtetést, hogy Spencer nézetei aktuálisnak tekinthetők-e napjainkban.